A GPS szerint az 1100 km bő 10 óra alatt teljesíthető. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha… Szóval Salzburgig eseménytelen az út. Egyetlen különlegesség, hogy most ragyogóan süt a nap. Ilyet még – bár elég sokszor jártunk már ezen a vidéken – nem tapasztaltunk. Jöttünk már hóban, esőben, ködben, borult ég alatt, de szép időben még nem volt szerencsénk. Aztán rákanyarodunk a München felé vivő szakaszra és nagyon hamar meg kell tapasztalnunk, hogy a korlátlan sebességű autózás hazájában alig-alig akad néhány km, ahol tényleg haladhatnánk. Két sávban araszolunk és nem kell megijednünk, hogy a 120-as táblát nem vesszük majd komolyan. Végül megunom és kiállok tankolni, még mielőtt a méregdrága svájci üzemanyagot megkóstolhatnánk. Persze több száz kollégának is ugyanez jutott eszébe, és hiába van vagy 12 kút, eltöltünk vagy fél órát, mire végzünk. A Münchent elkerülő szakasz mégrosszabb. Útépítés útépítés hátán. A gyorsforgalmiból lassúforgalmi lett. Így megyünk még vagy 200 km-t. Bregenz felé letérve megkeresem az egész út legolcsóbb benzinkútját és jólesően veszem tudomásul, hogy három hónap alatt nem nőttek az árak. Ági kicsit izgul, hogy útlevél nélkül is bejut-e Svájcba, de sehol se állít meg minket senki. A szállásadónk kérte, hogy ha lehet fél nyolc után érkezzünk. Nem rajtunk múlt, de lehet. 12 óra autózás után érkezünk meg Biel Bienne 50 ezres kis svájci városba. A szállás rendben, kapun másnapra egy ingyenes parkoló kártyát a kék zónába, ami kb. öt perc sétára van tőlünk. este még bemegyünk az óvárosba, ahol nagyon hangulatos házak között remek fesztivál zajlik napok óta. Rengeteg jókedvű, zenét hallgató, söröző ember. A nagyszínpadon egy 8 tagú japán jazz zenekar. Még sétálunk egy kicsit, majd kidőlök. Nehezen alszom el, gyötör az allergia, meleg a paplan, és egy részeg gajdoló is betéved az utcába valamikor hajnalban.
Reggel nem lehet sokáig aludni, mert reggel nyolctól itt szombaton is ketyeg a parkolóóra. Szóval sietve továbbállok. Reggeli után elsétálunk a helyi Konzervatóriumhoz, ahol az esti koncert is lesz majd. Megismerkedünk a kurzus titkárával, akivel hónapok óta levelezésben állunk, és aki nagyon sokat segített, például abban is, hogy Kristófot ingyen befogadta egy idős hölgy, aki reggelit és vacsorát is ad neki. Kristóf nem ragaszkodik hozzá, hogy meghallgassuk a próbát a zenekarral. Sőt. Mi pedig tudomásul vesszük, hogy nem kívánatos személyek lettünk. Azért nem annyira, hogy próba végeztével ne hívjon fel és ne beszéljünk meg egy találkozót. Együtt sétálunk el a közeli tóhoz, csavargunk a városban, majd bevásárolunk neki. Ő haza megy busszal pihenni és készülődni, mi pedig sétálással töltjük a szép időben a napot. A hangverseny este fél nyolckor kezdődik. Persze már hét után pár perccel ott vagyunk. Találkozunk Stuller Gyulával, aki az egész meghívást és az ösztöndíjat intézte. Szerinte, ha úgy játszik a gyerek, ahogy a főpróbán, akkor nagyon-nagyon jó lesz. Ha kicsit rosszabbul, akkor is nagyon jó. A nagyterem szépen megtelik, főleg helyi közönséggel. Végig hallgatunk egy gyenge Mozart zongoraverseny tételt, egy gyenge G-dúr hegedűverseny első tételt, egy szép másodikat, egy egészen jó d-moll zongoraverseny első tételt és végre Kristóf jön. Elegáns, és nyugodtnak tűnik. Csak mi vagyunk idegesek, mint mindig. Én csak az első néhány futamig, aztán látom, hogy nagyon is jól megy itt minden. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogyok ilyenkor pár kilót, de ez sajnos nem nagyon látszik meg rajtam. Egyébként élvezem is a játékát. Hihetetlen tempót vesz a cseh zenekar karmestere, de a gyerek bírja szuflával. Nagy a siker. Négyszer tapsolják vissza. Este még levezetés gyanánt hazavisszük Kristófot, legalább megtanulom, hogy hova is kell mennem másnap reggel. Szép kertvárosi környék. Kis séta az óvárosban és lassan megfogalmazom, miért is tetszik nekem ez a hely. Mert egy cseppet sem svájci. Sokkal inkább francia. Kicsit piszkos, kicsit nagyhangú, de közben meg nagyon is emberi, szerethető, életvidám.
Hét előtt kelünk. Ági összepakol, és már indulunk is. Kristófot felszedjük és jó érzés, hogy együtt vagyunk. Marci talál egy rövidebb utat az erdőn keresztül, vagyis úgy döntünk, kihagyjuk Münchent és a vele együtt járó dugókat. Jól tesszük. Pontosan egy órát nyertünk a végelszámolásnál. 11 óra alatt sikerül hazajutni. Sophie megőrül az izgalomtól, amikor meglát minket. Mi meg nem győzünk betelni vele. Szédülök. Dolgozni kéne, de nincs erőm. Sör, alvás reggel fél hétig, aztán nyomás Szegedre.

Valamikor márciusban megkeresett Strausz Kálmán, hogy elvállanám-e egy budapesti kórusverseny zsűrizését. A versenyt kínaiak szervezik, egy hétvégéről volna szó. A gázsi tisztességes. Persze, hogy elvállaltam. Aztán telt múlt az idő, senki sem jelentkezett. Végül kb. három hete kaptam egy e-mailt a kínai főszervezőtől, melyben arról tájékoztatnak, hogy mivel nagyon kevés kórus jelentkezett, kénytelenek lemondani a versenyt. Én ezt tudomásul vettem, mit is tehettem volna mást. Tegnap megkeresett egy volt kollégám, hogy mit tudok erről a versenyről, mert őket nagyon kapacitálja egy szervező. Mondtam, semmit, tudtommal elmarad érdeklődés hiányában. Szerinte nem marad el, sőt én zsűrizek benne. Írtam egy levelet Kálmánnak, mit tud erről. Az igaz, hogy kevés a kórus, ezért csökkentik a költségeket, s mivel a külföldi zsűritagoknak már megvették a repjegyeket, ezért minket mondanak le. Zűrös társaság és nem is nagyon korrekt.
Az első, szegedi, általam vezetett tanszakvezetőin elmondtam, hogy aláírtuk egy kínai toborzócéggel a szerződét, mely szerint 14 kínai diák jön Szegedre szeptemberben. Hozzátettem, kicsit úgy érzem magam, mint Kádár János, amikor 56-ban behívta „segítségül” az oroszokat. De persze ne általánosítsunk! Sőt, abból akár tanulhatnánk is, hogy egy kormány arra költi a pénzét, hogy művészeit ott oktassa szépre és jóra, ahol ezt a legjobban értik.
Mindenesetre, ha egy kis időm engedi, beiratkozom egy kínai nyelvtanfolyamra.

Sűrű napjaim voltak mostanában.
Június elsején három helyen játszották, énekelték a darabjaimat. Délben Szecsődi Feri és tanítványa Farkas Erzsi adta elő a Bartók konziban a Hegedű ünnepén a Duo Concertantet, este hattól Gráf Zsuzsáék énekelték a Salve Reginát, miközben mi Szegeden az Alsóvárosi templomban hallgattuk az Íratlan evangélium bemutatóját. Árpiék remekeltek, mint mindig és a gyönyörű templom is megtelt nézőkkel, minden előzetes félelmem ellenére. Nagy mulatozásra sajnos nem maradt idő, mert Kristóf másnap hajnalban utazott osztálykirándulni, szóval a koncert után haza kellett jönni.
Harmadikán a Marczibányi téri Kodály iskolások rendeztek egy hármas szerző estet A mi szerzőink címmel. Fekete Gyuszi, Kovács Zoli és a magam műveiből. Mindenki kapott egy-egy helyes beszélgetőtársat a kórusból. Így egyszerre volt talk shaw és koncert. Telt ház volt itt is és a visszajelzések is nagyon pozitívak voltak. Azt, hogy fantasztikusan énekeltek, nem is kell mondanom. A koncert végén még ajándékot is kaptunk; egy-egy, a gyerekek által készített rajzot, amiket a műveink ihlettek.
Egy héttel később elkezdődött a Rádió 22-esben a lemezfelvétel is. Én hétfőn és szerdán voltam érintve, összesen öt művel. Egészen kivételes munkabírással és felkészültséggel dolgozott a kórus és Bárány Guszti külső fülként igazán jól instruálta a társaságot.
Közben kedden szóltak, hogy másnap bemehetnék a Máv zenekarhoz meghallgatni a Lorca sanzonok próbáját. Mondtam, hogy fél 12-re át kell mennem lemezfelvételre. Így 11 órában maradtunk. Erről vagy nem értesítették a szólistámat, vagy ki tudja, mi történt, a lényeg, hogy negyed 12 után érkezett meg. Gyakorlatilag egyetlen tételt sikerült meghallgatnom. Mivel a Mávosok próbaterme nagyon kicsi, így a szólistának nincs helye a karmester mellett, hanem hátul a fúvósok helyén állt. Ebből következik, hogy az akusztikai arányokat lehetetlen volt felmérni. Azt nem tudom, kapott-e még egy próbát Orsolya – aki nagyon szépen megtanulta a szólamát – de nekem senki nem szólt, hogy másnap is mehetnék… Csütörtök este sms Serei Zsolttól, hogy másnap 12-től lesz a darabom a főpróbán. A nevem ugyan – természetesen, - nem volt leadva, de szerencsére élt még a kóruslemez miatti belépőm, így bejutottam. A próba persze elhúzódott és az én művemhez 1 óra előtt öt perccel láttak hozzá. Néhány zenész egy órakor a szolgálat végeztével felállt és elment. A többiek még ledarálták a dalokat, de minek? Este vissza a koncertre. Műsorközlő, házigazda sehol, így Serei Zsolt olvassa fel a sorrendet a pontosan 36 főt számláló közönségnek. Az első műsorszám alatt rám tört a köhögő roham, ami mostanában gyakran kísért… Majdnem megfulladtam, folyt a könnyem, minden bajom volt, úgy próbáltam visszafojtani a krákogást, hörgést. A Lorca lement. Ez a legtöbb jó, amit elmondhatok. A szünet másfél óra (!) után következett. Megléptünk. Át kellett még menni az Íratlan evangélium előadására, hogy legalább a második szeánszot elérjük a Gát utcában.
A templom kicsi, de hangulatos. Kb. 13-150 embert zsúfolnak be. Az előadás pedig fantasztikusan jól sikerül! Szombat. Cseri Zsófiék a Miatyánkot éneklik a 15 éves kórusjubileumon. Utána rövid beszédet tartok. Hetek óta készülök rá. Csiszolom, formálgatom. Azt hiszem tűrhetően sikerül.
Mindezek közben a Kaktusz virágát hangszerelem, zongorakivonatot gyártok, Nak pályázatot írok és segítek írni másoknak és tegnap délelőtt még megnéztem Kocsák Tibi iszonyatosan jó mese-balettjét a Hófehérkét. Igazi álomvilág, szórakoztató, megható, meseszerű, élvezetes. Nem véletlenül volt hatalmas sikere.

Már akkor tudhattam volna, hogy baj lesz, amikor a GPS előző este azt közölte, hogy a megadott városban (Novi Sad) nem található megjeleníthető útszakasz. Nincs mit tenni, nekiállok térképeket nyomtatni. Reggel hétkor kelek és fél óra múlva már az utóban ülök, hogy előadást tartsak majd Újvidéken egy nemzetközi projektben megvalósuló Zenehíd elnevezésű rendezvényen. Közel egy éve mondtam rá áment, tudván, hogy Eu-s pályázaton úgysem nyer soha senki. Aztán tessék, beütött a mennykő, a pályázatot megnyerték, én meg utazhatok 300 kilométert egy fél órás előadás kedvéért. A Savoya parkban még megállok tankolni – ki tudja van-e ott élet Szerbiában? – aztán ráfordulok az MO-ra. Ilyenkor szombaton reggel nem jelentős a forgalom, simán haladunk. A határhoz közeledve szaporábban ver a szívem. Annyi mindenfélét olvastam erről az átkelésről, hogy nem is tudom, mit gondoljak. Zöldkártyát nem volt időm kiváltani és a helyi pénzhez sincs sok kedvem, ezért inkább majd euróval vagy kártyával fizetek. Már ha kell. Állítólag az autópálya 3 euró lesz és lehet kártyával fizetni. Majd meglátjuk. Ha nem is nagy, de azért érezhető kocsisor tart mindkét irányba. Az átkelés lassan megy. A magyar oldalon gyorsan továbbjutok, de a szerbek ráérősebbek. A személyimet megnézik és tovább intenek, de a vámvizsgálat (Úristen!, mikor volt ilyenben utoljára részem?) nagyon komótosan megy. Annyira lassan, hogy konkrétan egyetlen határőr sem méltóztatik a mi sorunkhoz jönni és megemelni azt a nyomorult sorompót. Beugranak a gyerekkori emlékeim, amikor még azt gondoltuk, ez a világ rendje, a határőr azért van, hogy minket vegzáljon, a polgár dolga, meg a tűrés maga. De most bosszant a dolog. Én egy uniós állampolgár vagyok, üres autóval, engedjenek már tovább a dolgomra! Aztán, amikor akkora a kocsisor, hogy az igazolványokat ellenőrző ember sem tud tovább dolgozni, szól egy kollégájának. Aki olyan tempóban mászik elő, mint aki pontosan tudja, hogy nagyon soká lesz még a szolgálat vége és különben is, minek sietnek ezek az emberek bárhová is, amikor itt ő az úr. Meg is néz minden papírt, minden csomagtartót jó alaposan. Tőlem csak annyit kérdez: Mit visz? A válaszom rövid: Semmit. Int, hogy mehetek. És megyek is. Az autópálya pocsék minőségű, de a forgalom nem nagy, jól haladok. Elérem a leágazást is Novi Sad felé és elindulok a nyomtatott térkép és a józan eszem után.
A látvány elszomorító. Töredezett betonkockák, nyakig érő gaz, szegénység, kolduló asszonyok a piros lámpánál, másutt zsibvásár, hasonló színvonalon. A hidat és a túloldali erődítményt – úticélomat – gyorsan megtalálom, de hogy hol lehet feljutni a várba, azt nem árulják el az erre tévedőknek. Teszek egy jó nagy kört, mire megtalálom a felhajtót. Itthon azt az információt kaptam, hogy hajtsak fel egyenest a legtetejére és ne izguljak, lesz ingyenes parkoló. És tényleg! Még van 20 percem Ordasi Péter előadásáig, amikor leparkolok. Ekkor jövök rá, hogy fogalmam sincs, pontosan hol is lesz az előadás. A szerbektől kapott, hibáktól hemzsegő szórólapon csak a vár szerepelt. Más semmi. Most itt vagyok, de hol a rendezvény. Bemegyek a múzeumba, de ott nem tudnak semmit. Átküldenek a hotelbe, hátha ők okosabbak. Nem sokkal okosabbak, de azért jobb ötlet híján elküldenek a helyi Zeneakadémiára. Ami állítólag itt van közel. Csak menjek le, ott ahol feljöttem és ha találok egy kis földutat, azon hajtsak le, egyenesen oda fog vinni. Az utat megtalálom és lehajtok. A várból. Egy útra, de nem hogy zeneakadémia, de semmilyen épület nincs a közelben. Nagy kerülővel visszahajtok a várba. Találok egy másik föld utat, akkora kátyúkkal, mint egy szántóföld és megtalálom az épületeket is. Néhány hangszeres mászkál a fák között és rátalálok Ordasi Péter autójára is. Kicsit késve ugyan, de itt vagyok! Úgy döntök, zakó nem kell, olyan meleg van.
Kint már kedvesen várnak, felkísérnek az előadás helyszínére. Péter éppen akkor kezd bele előadásába, Kocsár Csodafiú szarvasáról. Egy hölgy fordítja szavait szerbre a mintegy (velünk együtt) 10 főnyi közönségnek. Azt rögtön leveszem, hogy egymásnak fogunk előadásokat tartani. A négy magyar a négy szerbnek plusz a rendezőknek. Hurrá! Ennek mi értelme? Az Unió megint elköltött egy csomó pénzt egy jól hangzó, tetszetős projektre, ami semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem jár. A mi pénzünkből. A számlatömbömre gondolok és abbahagyom a morgást. Az előttem beszélő szerb előadó alaposan elhúzza az előadását, így jó negyven perc csúszással kezdek. Pedig úgy terveztem, hogy a kettőkor kezdődő ebéd után autóba ülök és kényelmesen hazaérek az este hétkor induló Kórusok Éjszakájára, ahol Árpiék bemutatják új projektünk első részét. Mivel az én témám leginkább a magyar nyelvi problematikájával foglalkozik, a közönség jelentős része viszont szerb (bár néhányan értenek magyarul) alaposan lerövidítem a mondandómat, hogy behozzak valamit a lemaradásból. A zenéim amúgy sem akarnak megszólalni, bár pontosan ugyan azt a pendrive-ot használom, mint Debrecenben a Bárdos Napokon. Mindegy, senki nem bánja a dolgot. Sőt. Rengeteg dicséretet kapok, a frappáns előadásért.
A következő hibát ekkor követem el. Úgy érzem muszáj elmennem a társasággal ebédelni. Ráadásul tényleg éhes is vagyok. De ahelyett, hogy a saját kocsimmal mennék, beülök Péterékhez. A kínai étterem tényleg fenséges. És vendéglátóink kitesznek magukért. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Rákok, remeknek mondott vörösborok (én vezetek, nem kóstolhatom meg) és helyi birs-pálinka. Az illata isteni. Beszélgetünk, és közben degeszre esszük magunkat. A helyi erők szemmel láthatólag nem sietnek. Rozgonyi Éva megjegyzi, hogy mivel mindenki, aki előadást tart, vagy aki hallgatná, itt van az asztalnál, akár el is mondhatnánk egymásnak, amit akarunk. Nevetünk, de közben meg tényleg. Teszünk néhány kísérletet, hogy jelezzük, lassan mennünk kéne, de kedvesen hárítanak, és még rendelnek néhány tál ételt. A desszertet csak úgy ússzuk meg, hogy Nemes Laci ötletére egyszerűen felállunk az asztaltól. A lakomáról és az egész fantasztikus ellátásról eszembe jut a régi mondás: igazán jól élni csak a szocialista országokban lehet. És pályázati pénzekből, tegyük hozzá gyorsan.
Beszállva az autóba, Péter – valami általam érthetetlen ötlettől vezérelve, ahelyett, hogy követné a szerbek kocsiját megfordul és elindul az ellenkező irányba, mint, aki pontosa ismeri a várost és a járást. De nem. Erre néhány perc múlva jövünk rá. De ekkor már szinte menthetetlen a helyzet. Mintegy fél órás keringés után sikerül megtalálni a helyes utat. Úgy érzem, felrobbanok, de erősen számolok és meggyőződésem, hogy, ha odalépek a gáznak (az ellenkező irányban állítólag sokkal jobb az autópálya minősége), akkor még hazaérek a koncertig. Gyorsan elköszönök és nem is sejtem, hogy kanosszám még csak most kezdődik.
Egyetlen eligazító táblát sem találok, merre kéne kihajtanom a városból. 45 percig megyek előre, hátra, jobbra, balra, míg végül számtalan káromkodás után meglátom azt a kereszteződést, ahol lehajtottam reggel. Igen ám, de ebből az irányból nincs felhajtás az útra! Én még ilyet nem láttam! 20 méterre vagyok a célomtól, de nem lehet ráhajtani. Kb. 10 kilométeres kerülőt teszek, mire találok egy mezőgazdasági célra használt kis utat, ami vissza visz. 5 óra van. Reménytelen a helyzet. Felhívom Ágit és lemondom az esti programot. Arra gondolok, miközben a tényleg lényegesen jobb úton haladok a határ felé, hogy bemegyek a szegedi énekversenyre és belehallgatok legalább egy órát. Végül is mindegy most már, mikor érek haza. Háromnegyed hatra érek a határhoz. Még mindig nagy a hőség, de gyülekeznek a felhők. A szerb részen simán átmegyek, de utána, a két határ közti szakaszon áll a kocsisor. Lekapcsolom a motort, mint a régi (egyáltalán nem szép) időkben és várok. Ahogy mindenki. Körülöttem Mercédeszek, BMW-k, Audik. Osztrák, német és francia rendszámmal. A benn ülők azonban cirill betűs újságokat olvasnak. És a kinézetük sem kiköpött csigaevő francia, vagy kedélyes bajor. Rájövök, hogy ezek bizony szerb vendégmunkások, akik éppen visszatértnek új hazájukba. Hogy miért éppen május 11-ét választották erre a célra sosem fogom megtudni. Közben feltámad a szél, elered az eső. Ami később viharba megy át. Én meg lassan de biztosan gutaütést kapok. 5-6 percenként előre megyünk egy-egy autónyit. Két órán át várakozom, hogy beengedjenek a saját országomba. Mert az értem, hogy a szerencsétlen szerbeket az utolsó alsógatyáig átnézik a lelkes magyar vámosok, hogy papírjaikat 15-20 percen át vizsgálják, de azt már nem értem, hogy a magyaroknak miért nincs külön sáv? Míg egyesek azon vitatkoznak, hogy kilépjünk-e az Unióból én már tudom is a választ. Még be sem léptünk! Ez NEM EURÓPA! Ilyeneket üvöltözök, miközben végig hallgattam a King’s Singers Beatles feldolgozásait, a győri kézisek BL győzelmét és végre eljutok a magyar oldalra. A határőr még kötelességtudóan belenéz a csomagtartómba is. Anyám! Mit gondol, mit csempészek be ebből a szerencsétlen országból?!
Negyed tízre érek haza és megfogadom, hogy Szerbiát is felveszem arra a képzeletbeli listára, mely országok határát még vagy 4-5 évig nem lépem át újra.

A reggeli itt is bőséges és nagyon elegáns a szalon, ahol eltöltjük. Mai – utolsó napi – túránk Annecy, Genf, Lausanne és majd az újabb koncert Blonay mellett egy kis faluban. Annecy nagyon helyes, Genf hatalmas és „éppen” nem működik a világ legnagyobb szökőkútja. Viszont felmegyünk a katedrális harangtornyába, ahonnan nagyon szép a kilátás. Lausanne felé a tó északi partján mindenütt szőlő tőkék. Amerre csak elnéz az ember. Teraszosan megművelve minden négyzetméter föld. Lausanneban nem sok időnk marad. Éppen csak a várat járjuk körbe és máris mennünk kell, mert a mai hangverseny egy órával korábban kezdődik. Egy 16 századi, barátságos és építészeti szempontból nagyon különleges templomba megyünk. A mennyezet szamárhátas, fából van és a fa kazetták belül mind kékre vannak festve, bennük csillagok. Nincs oltár, csak egy kis, a falakhoz hasonló fehér kőből épített szószék. Kristóf a Spanyol szimfóniát játssza. Nem is rossz, bár még érződik, hogy nincs kész. A koncert után elbúcsúzunk mindenkitől. Andráséktól kapunk egy rakás szendvicset az útra.
A másnap unalmasan telik. Kilenckor elindulunk reggel és este kilencre megérkezünk Pestre.