Szerda este csörög a telefon a szegedi lakásban. Ági hív. Őt pedig néhány perccel korábban hívták a Big Bentől, hogy végre, egy nyári várakozás után elintéződött Marci amerikai tanulása, lehet pakolni és jó lenne, ha hétvégén már kint is lenne. A város St. Paul, ami Minnesota fővárosa a Mississippi partján. Fent északon a kanadai határ mellett. A Wikipédia szerint Amerika leghidegebb régiója. Marci repülőjegyet kutat a neten én pedig úgy döntök, felrúgva eredeti terveimet, másnap délután hazamegyek. Figyelem a sebesség mérőt, mert néhány hete sikerült 110 helyett 119-el mennem és ez konkrétan 30 ezerbe került, ami nagyon nem esett jól.
Csütörtökön lázas vásárlás, pakolás, a magam részéről pedig pénzszerzés Marcinak, Kontrapunktos ügyek – nyomda stb. - és a pécsi munka reggeltől estig.
Másnap hajnalban autóba ülök és 10-től már Pécsett próbálok. Tisztázni kell a zenék tempóit, hangnemeit, hosszakat, változásokat. A színészek egy részével jól lehet dolgozni, de azért akadnak destruktív elemek is. Értem én, hogyne érteném; gyerekdarabban játszani nem a színészek álma. Másnaposan reggel 11-kor kiállni a színpadra.. És mindenez tetejébe pokoli nehéz operaáriákat is elő kell adni. András felkérték az Óz megrendezésére, de mivel nem tetszett neki egyetlen színpadi változat sem, Bognár Robival írtak egy új darabot. A bemutató szeptember végén lesz, mi pedig augusztus közepéig Kaktuszoztunk, így nem volt idő új zenékre, ezért az az ötlet valósul meg, hogy ismert operaáriákra ír Várady Szabolcs új szövegeket. Ez azzal jár, hogy a zenéket át kellett hangszerelni, új hangnembe tenni stb. Az eredeti terv szerint műanyag, szintetizátor hang lett volna, de ez annyira vacakul szól a rengeteg munka ellenére is, hogy most kénytelenek vagyunk élő zenészekkel is rájátszatni. Ez majd kedden indul Mazura Jani stúdiójában. De ehhez midi alapok, kész hangfájlok és persze kotta és zenészek kellenek. Nem unatkozom a szervezéssel. Pécsről megjőve alig két óránk marad Marcival – aki alkalmi technikusom – hogy a midi változásokat megcsináljuk. A többit talán én is képes leszek, ha már elutazott.
Elrohanunk a Csíkszerda Evangélium koncertjére a Kulturfürdőbe. A siker most is nagy, bár én az akusztikával nem vagyok kibékülve. Hazafelé még egy október eleji pesti koncert ügyében telefonálgatok, majd pakolás, pakolás, pakolás. Ez persze leginkább Ágira hárul. Egy óriási bőrönd és egy kisebb telik meg nagyon gyorsan. Ezerszer ellenőrzünk mindent, de biztos így is lesz, ami itthon marad. Marcinak még rengeteg papírt kell kitöltenie, levelet írni a fogadó családnak, megadnia nekem a bankszámlaszámát, hogy el tudjam látni majd zsebpénzzel és ki tudja még mi mindennel kell, kellene foglalkozni. A feszültség elég nagy és ezt Sophie is érzi. Nyugtalan, állandóan odatolja az orrát, kérdőn néz. Nyugtatgatom, de nem nagyon hisz nekem.
Szombat reggel hajnali ébresztés. Nyolcra érünk a reptérre. Benejlonoztatjuk a bőröndöket darabját 2500-ért, majd megpróbálunk becsekkolni. Itt kicsit aggályoskodnak, mivel Marci még nincs 18 és az amerikai törvények szerint nem mehet egyedül szállodába. Ez csak akkor lesz/lenne gond, ha a chicagói átszállást a légitársaság hibája miatt lekésné. Meggyőzzük a hölgyet, hogy 5 óra talán elég lesz az átszállásra. Végül felengedi Marcit. A nagy bőrönd éppen 20 dekával marad alatta a súlyhatárnak, de a kicsiért fizetnünk kell. Súlytól és mérettől függetlenül 22 ezret gombolnak le rólunk. Aztán már szinte semmi idő nem marad, mert Marcinak rohanni kell be. Gyors ölelés, utolsó anyai, apai tanácsok, majd végignézzük, ahogy átjut a vámvizsgálaton. A két decis dobozos üdítőit persze elveszik, de ez legyen a legnagyobb veszteség. Másfél óra múlva már Varsóban lesz, aztán Chicago és Minneapolis az irány. Furcsán üres a lakás nélküle már most is. Megírom a házigazdáknak, hogy elindult a gyerek. Kedvesek, rögtön válaszolnak. Én meg nekiállok kiexportálni a hangfájlokat Marci nélkül. Persze semmi sem működik nélküle. És ez így lesz egy évig?!

Három napja nagyon fáj a fülem. (Nem bírom a Chameleon zenekart)
Ági telefonál a fülészetre, de csak egy hét múlvára adnának időpontot. Mondja, hogy sürgős. Válasz: sürgősséggel személyesen kell jelentkezni és időpontot kérni. Bemegyek reggel nyolcra. Szó nélkül adnak egy időpontot 9 és 10 közöttre. Ezt miért nem lehetett telefonon? Akkor nem kellene egy órát sétálnom az üres Allee-ban. (Védjük a magyar nyelvet, ne legyenek idegen hangzású boltnevek, például Tabac, stb).
Kilencre felmegyek a negyedikre. Itt nem lehet eldönteni, hogy azért vannak nyitva az ablakok és dől be a meleg, mert rossz a légkondi, vagy azért rossz a légkondi, mert nyitva vannak az ablakok és dől be a meleg. A kijelző szerint hárman vannak előttem. Egy éppen most jön ki. De nem szólítják a következőt egy negyed óráig. És ez így megy minden alkalommal.
Végre bejutok. A doktornő rezignált arccal ül az asztalánál és egy kézi ventilátorba bámul üres tekintettel. Utálja a meleget. Utálja az életet. Utál mindenkit, és ebbe a mindenkibe most én is benne vagyok. Elsőre fülmosást parancsol. Az asszisztens olyan elánnal spricceli be a meleg vizet a fülembe, mint ahogy karácsonykor az ügyeletes orvosok mossák ki az öngyilkosok gyomrát. Dühödten, minden mérgét beleadva. A ruhám már csurom víz. Nem baj, úgyis nagy a meleg.
Vissza a dokihoz. Újra belenéz. Be van gyulladva. Nem ő, hanem a fülem. Ezt eddig is sejtettem, de nem mondom neki. Beletuszkol egy kilométernyi, kenőcsbe mártott gézt és felír egy fülcseppet. Megnyugodva távozok.

Szegeden 10-től Dékáni Kollégium, kettőtől Szenátusi ülés. Közben megy a Kortárszenei verseny a Fricsayban. Két darabbal is érdekelve vagyok. Mint kiderül, mind Farkas Erzsi, mind a blockflötés remekül játszott. Sajnálom, hogy nem hallottam őket!

A GPS szerint az 1100 km bő 10 óra alatt teljesíthető. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha… Szóval Salzburgig eseménytelen az út. Egyetlen különlegesség, hogy most ragyogóan süt a nap. Ilyet még – bár elég sokszor jártunk már ezen a vidéken – nem tapasztaltunk. Jöttünk már hóban, esőben, ködben, borult ég alatt, de szép időben még nem volt szerencsénk. Aztán rákanyarodunk a München felé vivő szakaszra és nagyon hamar meg kell tapasztalnunk, hogy a korlátlan sebességű autózás hazájában alig-alig akad néhány km, ahol tényleg haladhatnánk. Két sávban araszolunk és nem kell megijednünk, hogy a 120-as táblát nem vesszük majd komolyan. Végül megunom és kiállok tankolni, még mielőtt a méregdrága svájci üzemanyagot megkóstolhatnánk. Persze több száz kollégának is ugyanez jutott eszébe, és hiába van vagy 12 kút, eltöltünk vagy fél órát, mire végzünk. A Münchent elkerülő szakasz mégrosszabb. Útépítés útépítés hátán. A gyorsforgalmiból lassúforgalmi lett. Így megyünk még vagy 200 km-t. Bregenz felé letérve megkeresem az egész út legolcsóbb benzinkútját és jólesően veszem tudomásul, hogy három hónap alatt nem nőttek az árak. Ági kicsit izgul, hogy útlevél nélkül is bejut-e Svájcba, de sehol se állít meg minket senki. A szállásadónk kérte, hogy ha lehet fél nyolc után érkezzünk. Nem rajtunk múlt, de lehet. 12 óra autózás után érkezünk meg Biel Bienne 50 ezres kis svájci városba. A szállás rendben, kapun másnapra egy ingyenes parkoló kártyát a kék zónába, ami kb. öt perc sétára van tőlünk. este még bemegyünk az óvárosba, ahol nagyon hangulatos házak között remek fesztivál zajlik napok óta. Rengeteg jókedvű, zenét hallgató, söröző ember. A nagyszínpadon egy 8 tagú japán jazz zenekar. Még sétálunk egy kicsit, majd kidőlök. Nehezen alszom el, gyötör az allergia, meleg a paplan, és egy részeg gajdoló is betéved az utcába valamikor hajnalban.
Reggel nem lehet sokáig aludni, mert reggel nyolctól itt szombaton is ketyeg a parkolóóra. Szóval sietve továbbállok. Reggeli után elsétálunk a helyi Konzervatóriumhoz, ahol az esti koncert is lesz majd. Megismerkedünk a kurzus titkárával, akivel hónapok óta levelezésben állunk, és aki nagyon sokat segített, például abban is, hogy Kristófot ingyen befogadta egy idős hölgy, aki reggelit és vacsorát is ad neki. Kristóf nem ragaszkodik hozzá, hogy meghallgassuk a próbát a zenekarral. Sőt. Mi pedig tudomásul vesszük, hogy nem kívánatos személyek lettünk. Azért nem annyira, hogy próba végeztével ne hívjon fel és ne beszéljünk meg egy találkozót. Együtt sétálunk el a közeli tóhoz, csavargunk a városban, majd bevásárolunk neki. Ő haza megy busszal pihenni és készülődni, mi pedig sétálással töltjük a szép időben a napot. A hangverseny este fél nyolckor kezdődik. Persze már hét után pár perccel ott vagyunk. Találkozunk Stuller Gyulával, aki az egész meghívást és az ösztöndíjat intézte. Szerinte, ha úgy játszik a gyerek, ahogy a főpróbán, akkor nagyon-nagyon jó lesz. Ha kicsit rosszabbul, akkor is nagyon jó. A nagyterem szépen megtelik, főleg helyi közönséggel. Végig hallgatunk egy gyenge Mozart zongoraverseny tételt, egy gyenge G-dúr hegedűverseny első tételt, egy szép másodikat, egy egészen jó d-moll zongoraverseny első tételt és végre Kristóf jön. Elegáns, és nyugodtnak tűnik. Csak mi vagyunk idegesek, mint mindig. Én csak az első néhány futamig, aztán látom, hogy nagyon is jól megy itt minden. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogyok ilyenkor pár kilót, de ez sajnos nem nagyon látszik meg rajtam. Egyébként élvezem is a játékát. Hihetetlen tempót vesz a cseh zenekar karmestere, de a gyerek bírja szuflával. Nagy a siker. Négyszer tapsolják vissza. Este még levezetés gyanánt hazavisszük Kristófot, legalább megtanulom, hogy hova is kell mennem másnap reggel. Szép kertvárosi környék. Kis séta az óvárosban és lassan megfogalmazom, miért is tetszik nekem ez a hely. Mert egy cseppet sem svájci. Sokkal inkább francia. Kicsit piszkos, kicsit nagyhangú, de közben meg nagyon is emberi, szerethető, életvidám.
Hét előtt kelünk. Ági összepakol, és már indulunk is. Kristófot felszedjük és jó érzés, hogy együtt vagyunk. Marci talál egy rövidebb utat az erdőn keresztül, vagyis úgy döntünk, kihagyjuk Münchent és a vele együtt járó dugókat. Jól tesszük. Pontosan egy órát nyertünk a végelszámolásnál. 11 óra alatt sikerül hazajutni. Sophie megőrül az izgalomtól, amikor meglát minket. Mi meg nem győzünk betelni vele. Szédülök. Dolgozni kéne, de nincs erőm. Sör, alvás reggel fél hétig, aztán nyomás Szegedre.

Valamikor márciusban megkeresett Strausz Kálmán, hogy elvállanám-e egy budapesti kórusverseny zsűrizését. A versenyt kínaiak szervezik, egy hétvégéről volna szó. A gázsi tisztességes. Persze, hogy elvállaltam. Aztán telt múlt az idő, senki sem jelentkezett. Végül kb. három hete kaptam egy e-mailt a kínai főszervezőtől, melyben arról tájékoztatnak, hogy mivel nagyon kevés kórus jelentkezett, kénytelenek lemondani a versenyt. Én ezt tudomásul vettem, mit is tehettem volna mást. Tegnap megkeresett egy volt kollégám, hogy mit tudok erről a versenyről, mert őket nagyon kapacitálja egy szervező. Mondtam, semmit, tudtommal elmarad érdeklődés hiányában. Szerinte nem marad el, sőt én zsűrizek benne. Írtam egy levelet Kálmánnak, mit tud erről. Az igaz, hogy kevés a kórus, ezért csökkentik a költségeket, s mivel a külföldi zsűritagoknak már megvették a repjegyeket, ezért minket mondanak le. Zűrös társaság és nem is nagyon korrekt.
Az első, szegedi, általam vezetett tanszakvezetőin elmondtam, hogy aláírtuk egy kínai toborzócéggel a szerződét, mely szerint 14 kínai diák jön Szegedre szeptemberben. Hozzátettem, kicsit úgy érzem magam, mint Kádár János, amikor 56-ban behívta „segítségül” az oroszokat. De persze ne általánosítsunk! Sőt, abból akár tanulhatnánk is, hogy egy kormány arra költi a pénzét, hogy művészeit ott oktassa szépre és jóra, ahol ezt a legjobban értik.
Mindenesetre, ha egy kis időm engedi, beiratkozom egy kínai nyelvtanfolyamra.