Élvezetes kortárszenei koncertet rendeztek kortársaknak

• Varga Géza

2025. 03. 28., 14:21

Vedd észre a szépet! címmel kortárszenei hangversenyt rendeztek csütörtök este a Kecskeméti Kodály Iskolában. Az intézmény művész-tanárai velünk együtt élő és alkotó magyar zeneszerzők műveit szólaltatták meg. Kiváló játékuknak, valamint a darabokhoz hozzáfűzött érdekes, időnként kifejezetten szórakoztató ismertetőknek köszönhetően a szép számban megjelent zeneszeretők maradandó élményekkel gazdagodtak.

Fotó: Gyenes Kata

A galéria 46 képet tartalmaz

A 40. Kecskeméti Tavaszi Fesztivál részeként tartották meg csütörtök este a Kodály Iskola művész-tanárainak koncertjét. Az intézmény 2025-ös kortárszenei hangversenysorozatának második alkalmán Balogh Máté, Ittzés Tamás, Tóth Péter, Vajda János és Zempléni László alkotásait hallhatták az érdeklődők. A Nemzeti Kulturális Alap által is támogatott est célja az volt – ahogyan a házigazda iskola főigazgatója, a műsorvezetői feladatot is magára vállaló Ittzés Tamás fogalmazott –, hogy: „a mai zene és a közönség nem mindig felhőtlen és nem mindig feltétlenül egyértelmű viszonyát javítsuk, hogy közelebb vigyük a komolyzenének általában konzervatívabb közönségéhez a kortárs zenét.” Ennek megfelelően a koncerten kivétel nélkül olyan zeneszerzők művei csendültek fel, akik napjainkban is köztünk élnek.

Először Kondacs Szilvia (hegedű), Balogh-Jámbor Janka (gordonka) és Éliás Katalin (zongora) előadásában Vajda János Trióját hallgathatták meg a Kodály Iskola hangversenytermében helyet foglalók, azután Balogh Máté függesztett cintányérra komponált szólódarabját, a Silenzio!-t Palotás Gábor adta elő. A folytatásban Zempléni László Rapszódia című alkotását Földi János (kürt) és Révész László szólaltatta meg, míg az első rész zárásaként Tóth Péter három fuvolára írt kompozícióját, a Perpetuum mobilét Balog-Pulius Emese, Polyák Zsóka és Dratsay Ákos tolmácsolta. Az egymástól stílusában, hangulatában merőben eltérő zeneművek osztatlan sikert arattak a szép számú közönség körében – a darabok értését-megértését Ittzés Tamás háttér-információi is nagyban segítették –, a darabok próbafolyamatára láthatóan kellő időt és energiát fordító művész-tanárokat vastapssal jutalmazta a nagyérdemű.

Rövid szünet után – az est szervezői „menekülési” lehetőséget biztosítottak a modern darabokra kevésbé fogékony és esetleg a kortárs zene hallgatásába kissé elfáradó zeneszeretőknek – változatlan hangulatban és jól érzékelhetően hasonló „összetételben” folytatódott a koncert. Előbb Ittzés Tamás mutatkozott be zeneszerzőként, Három szerelmes dalát – melyeket Buda Ferenc: Ne rejtőzz el, Radnóti Miklós: Két karodban, illetve Ady Endre: Őrizem a szemed című verseire komponált – Mudrák Mariann énekelte, feleségét zongorán a mű szerzője kísérte.

Ezt követően ismét egy Balogh Máté-darab, a 7 Ant(hem)s következett. A komponista felesége ezúttal is színpadra lépett, Balogh-Jámbor Janka azonban nem a párjával szólaltatta meg a hét hangyát bemutató miniatűröket, partnere csütörtök este Révész László volt. A mű elhangzása előtt Balogh Máté is szót kért. A hangversenyt személyes jelenlétével megtisztelő alkotó először egyfajta vallomásként arról beszélt  – visszautalva a korábban hallott „cintányér-művére” –, hogy bármely művészetágról is van szó, a fiatalok általában kísérleteznek, később viszont „konzervatizálódnak”. Ezt a folyamatot önmagán is megtapasztalta: „Ezt a darabot 11 éve írtam, azaz mostani életemnek egyharmadával ezelőtt. Akkor végeztem a Zeneakadémián, és nagyon-nagyon új és modern akartam lenni. S mennyire érdekes, hogy most már nem, vagy egyre kevésbé foglalkozok tovább ezzel a dologgal. Tehát az én életemben is – pedig nem vagyok egy idős ember – van egy ilyen folyamat.” Balogh Máté megosztotta a hallgatókkal azt is, hogy milyen kapcsolat fűzi őt és feleségét Révész Lászlóhoz. „Hárman együtt még nem szerepeltünk, viszont az esküvőnkön ő orgonált, úgyhogy ez egy nagyon személyes dolog lesz, hogy így is közösségbe leszünk foglalva.” A fiatal zeneszerző végül az Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című kötetének (hét hangya) című novellája alapján íródott kompozícióját közelebb víve felolvasta a humoros szöveget: „Bennem hét hangya mászik. Az első hangya színe a szél, cirrenése elmosott edények csörgése, potroha a tavasz, szöszmötölése a pókok reggelije, a csápja a törvény és a lábai gyorsak. A második hangya Isten tükre, melyről szétpereg a fény, mint a májusi eső az arcon...”

A hangverseny zárásaként ismét egy olyan műben gyönyörködhettek a megjelentek, amelynek alkotója is közöttük foglalt helyet. Tóth Péter Olasz koncertjét Dratsay Ákos (fuvola), Juhász Ágnes (hegedű), Madarász Éva (zongora), Mészáros Orsolya (klarinét), Palotás Gábor (ütőhangszerek) és Somogyi Zoltán (fagott) adta elő, Műve elhangzása előtt a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja is a mikrofonhoz lépett. Előbb Ittzés Tamás kérdéseire válaszolt, például arra, hogy véleménye szerint milyen utat járnak be a kortárs zeneszerzők. „Azt gondolom, a művészetekben nincsen fejlődés, aki azt gondolja magáról, hogy jobban fest, mint Leonardo, vagy jobb zenét ír, mint Bach vagy Machaut, az nyilvánvalóan téved. Változás van, természetesen, mások az eszközök, mások a kifejezési módok.” Tóth Péter beszélt arról is, hogy régóta, talán a Zeneakadémia utolsó évei óta „nagyjából” tonális zenét ír: „Számomra a tonalitás olyasmi, mint a gravitáció, tehát nekem tudnom kell, hogy hol van a fönt vagy hol van a lent, hogy azután attól eltérjek. Ha ezt elveszítem, akkor elveszettnek érzem magam a világban.”

Ittzés Tamás rögtönzött riportja vidám percekkel ért véget: Tóth Péter egy, az Olasz koncert című művéhez fűződő történetével általános derültséget keltett. „Amióta elkezdődött a koncert második része, azon gondolkodom, hogy a feleségemet hogyan tudnám bevonni ebbe a történetbe – utalt arra, hogy korábban két szerzőtársa felesége is főszerephez jutott az este folyamán. – Eszembe jutott, hogy ennek a darabnak van egy számomra nagyon fontos keletkezéstörténete. Volt egy nagyon jól fizető állásom az Óbudai Társaskörben, emellett meghívtak tanítani a szegedi egyetemre, ahol nagyon rosszul fizettek. Így együtt ez a kettő rendben volt. Közben azonban észrevettem, hogy egyre rosszabbul érzem magam a társaskörben, és szívesen eljönnék onnan. Megkérdeztem a feleségemet, mit szólna a változáshoz, meg tudnánk-e élni a kisebb fizetésből. Ő azt mondta, hogy döntsek úgy, ahogy nekem jó, egyébként meg meg fogunk élni kevesebből is. Én azt mondtam, várjunk egy kicsit, hátha kapunk valamilyen jelet, hogy mi legyen a sorsunk. S ha hiszik, ha nem, két héten belül kaptam egy e-mailt Olaszországból, egy Civita di Castello nevű középkori városkából, ahol vagy 50 éve rendeznek zenei fesztivált, és valakinek a valakijének a valakije engem ajánlott nekik. Kérnek, írjak egy kamaraművet a számukra, egyúttal mellékeltek egy elég tisztességes összeget. S akkor azt mondtam a feleségemnek, itt az égi jel. Hát így keletkezett ez a mű. S mivel olasz felkérésre készült, adott volt, hogy Olasz koncert legyen, legalább a címe legyen jó, Bach úgysem tud tiltakozni. Egyébként volt még egy érdekesség: a szervezők kikötötték, hogy mivel a fagott- és az ütőszólamot egy ember fogja játszani, ezért úgy kellett megírnom, hogy egyszerre ez a két hangszer ne játsszon. Azóta se találkoztam olyan fagottossal, aki ütős is, vagy ütőssel, aki fagottozik is.”

A kortárszenei koncert messzemenően igazolta a szervezők elvárásait. A megjelentek kellemes, derűs perceket átélve – a művekből kisejlő „szépet” felfedezve – mindvégig kitűnően érezték magukat.

 

Pikofogó a Feneketlen-tó partján ült és olvasott.

Nem tudni, tényleg feneketlen volt-e a tó, vagy csak nagyon mély, és azt sem, hogy ki nevezte el így, de tény, hogy amióta világ a világ és még három nap, mindenki így ismerte, mindenki így beszélt róla. A tó nagy volt, sötét, sima és langyos vizű, csak úgy csábított a fürdésre. Ennek ellenére nem sokan merészkedtek bele. Valamiért ódzkodtak a mélységtől. Pedig ahogy apa és anya mondta, ha az embernek nem ér le a lába, akkor teljesen mindegy, hogy hány méter víz van alatta. Úszni mindegyikben ugyanúgy kell.

Mindentudó – akit szintén izgatott a kérdés – egyszer megmérte a tó mélységét. Az egész környék odasereglett a kísérletet megszemlélni, vagy csak úgy, megszokásból megbámulni mindent, ami szokatlan. A Tudományos Akadémia két szakértője is eljött, hogy hitelesítsék az eredményt. A parton felállított sátorban ültek és jegyzeteltek, s közben fontoskodó arccal, néha-néha halkan hümmögve egy távcsövön keresztül figyelték Mindentudót. Ő beevezett a tó közepére. Egy nagy és nehéz horgonyt kötött egy nagyon-nagyon hosszú kötélre és lassan, vigyázva leengedte azt a tó sötét vizébe. A nagyon-nagyon hosszú kötél pedig szépen tekeredett, fogyott, míg véget nem ért, de a horgony még nem fogott talajt. Mindentudó –és a két tudós akadémikus megfigyelő –ebből arra a következtetésre jutott, hogy a tó bizony tényleg feneketlen. Pikofogó nem volt meggyőződve az efféle kijelentés tudományos megalapozottságáról, de nem szólt egy szót sem. Tudta, nem kell mindig vitatkozni a felnőttekkel.

Pikofogó a Nemo kapitány kalandjairól szóló könyvet olvasta Verne Gyulától. Nagyon szerette. A víz alatti csodavilág, a mesés kincsek, a különös élőlények, bálnák, óriási polipok megmozgatták a fantáziáját. Gyakran elképzelte magát Nemo kapitány hajójának, a Nautilusnak a fedélzetén, ahogy a hatalmas üveg ablak mögött állva csodálja a tenger páratlanul gazdag világát.

-            Azért ne felejtsd el, hogy a képzelet és a valóság nem ugyanaz! – Apa gyakran figyelmeztette így. De anya mindig megvédte.

-            Hadd álmodozzon, a képzelet csodákra képes. És bármi, amit elképzelünk, valósággá válhat!

Apa ilyenkor csak mosolygott, kicsit megrázta a fejét, de nem mondott semmit.

Pikofogó felnézett az égre. A nap pontosan a feje fölött állt meg, hogy kipihenje a reggel óta megtett sokezer mérföldes utat. Dél van – mondta Pikofogó magának. – Már itt kellene lennie, nem értem, hol késik!

Azzal felállt és a vizet kémlelte.

A tó nagy, sötét, sima és langyos felszíne gyengén fodrozódni kezdett a távolban, s az apró hullámok egyre szélesedő ívben közelítettek a parthoz. Előbb egy periszkóp emelkedett ki alig láthatóan, majd lassan megjelent egy tengeralattjáró. Sőt. „A” Tengeralattjáró. Ha azt mondom megjelent a tengeralattjáró, akkor nem arra gondolok, hogy egy átlagos sötétszürke, vagy fekete vasszörny emelkedett ki a vízből, hogy vizet prüszkölve nagy sebességgel közelítsen, hanem A Sárga tengeralattjáró emelkedett ki a Feneketlen-tó vizéből.

A jármű világossárga színéről számtalan legenda keringett, s ezek jórészét maga a kapitány terjesztette.

-            A sárga a nap színe – mondta. – S mi a napot, a fényt, a melegséget és az életet visszük le a vizek sötét mélyére.

Ez volt Unter Wasser kapitány kedvenc magyarázata, és meg kell vallani, igazán költői variációja volt annak a pórias ténynek, hogy a tengeralattjáró készítésekor Liverpoolban egész egyszerűen elfogyott a fekete festék, s mivel a kapitánynak sürgős volt a behajózás, mert időben el akart érni a tengeralattjárók szépségversenyére, lefoglalt egy egész rakomány festéket, mely akkor futott be a kikötőbe. Hogy a hordókban napsárga festőanyag volt, egy cseppet sem zavarta. Ettől kezdve mindenki Sárga tengeralattjárónak hívta a hajót.

Nem csak színével, de képességeivel is kitűnt a többi tengeralattjáró közül. Bármilyen mélységbe képes volt lemerülni. Még a Mariana-árok aljára is, ami köztudottan sokkal mélyebb, mint a legmagasabb hegycsúcs, pedig az is nagyon magas. Pikofogó ezt nem nagyon tudta elképzelni, mert ő csak a Sárkányhegyet ismerte és annak sem látta soha a tetejét.

A tengeralattjáró mozgása most inkább emlékeztetett egy lesántult vízi csikóra, mintsem egy daliás hajóra, mely büszkén szeli a habokat. Végtelen lassúsággal haladt, hullámot is alig vetett. A fedélzeti nyílás kinyílt és sűrű, szürke füst közepette Unter Wasser kapitány lépett a fedélzetre. A füst határozottan nem Unter Wasser kapitány szája sarkában fityegő pipájából tört elő – hiszen a kapitány tudta, hogy a dohányzás mennyire egészségtelen, így sohasem gyújtott rá, s a karcsú csibuk csupán a hajóskapitányok kötelező viseletéhez tartozott –, hanem a tengeralattjáró belsejéből. A kapitány felhúzta az „üzemképtelen hajó” jelentésű fehér alapon piros rombusz kódlobogót, mely minden hajózó számára világosan és főleg messziről jelezte, hogy bajban van. Lassan csordogáltak a tó partja felé. Közben egyre többen gyülekeztek a parton. A Sárga tengeralattjáró érkezésére mindig sokan kíváncsiak voltak.

Pikofogó kisétált a móló végére és ügyesen elkapta a feléje dobott kötelet. Gondosan kikötötte a tengeralattjárót és várta a kapitány partra lépését. Unter Wasser kapitány csíkos tengerészpólót és két embernek is elegendő körszakált viselt. S bár a tengerészeti szabályzat előírta az állandó és megmagyarázhatatlan mogorva arckifejezést, a kapitány sutba vágta az ilyen előírásokat és mindig mosolygott. Szélben, fagyban, nyári záporban egyaránt. Most is. Egyszerűen ilyen volt a természete.

-            Pikofogó! – kiáltotta, majd egy elegáns mozdulattal, akár egy kecses balettáncos, a partra szökkent. Boldogan ölelte meg a kisfiút. – Micsoda szerencse a bajban, hogy pont itt a Feneketlen-tó közepén romlott el a fluxuskondenzátor és nem a nyílt tengeren! Különben most ott hánykolódnánk valahol a Nix közelében, félve, hogy belezuhanunk a semmibe.

-            Én is örülök, hogy itt vagytok– mondta Pikofogó, de nem volt őszinte a mosolya.

Úgy volt, hogy ma is – ahogy az elmúlt héten többször – lemerülnek majd a tenger csodáit tanulmányozni, de volt egy olyan érzése, hogy nem biztos, hogy ez ma délután megvalósulhat. Gyanakodva nézte a füstöt.

-            Pontosan mi történt? Mi az a fluxuskondenzátor, ami tönkrement? – kérdezte.

-            Á, nem nagy ügy – felelte a kapitány. - Az a motor lelke. Csak egy apró alkatrészt kell kicserélni és menni fog megint.

Pikofogó arca felderült. Akkor mégsem akkora a baj!

-            Szívesen segítek! – ajánlkozott Pikofogó.

-            Én is! – ajánlkozott Nyuszika, aki mindig ott téblábolt a kisfiú közelében, bár elképzelni sem tudta, miben is tudna segíteni.

-            Hát… Van egy kis bökkenő… – Unter Wasser kapitány hiába mosolygott, a hangja vészt jósolt. – A legközelebbi alkatrész szaküzlet vagy 100 tengeri mérföldnyire van innen. Fogalmam sincs mennyi idő, mire ideérkezik egy futárral. Mindenesetre már táviratoztam.

Pikofogó nehezen palástolta csalódottságát. Le-föl mászkált a parton és gondolkodott. Tudta, hogy mindig-minden problémára megvan a megoldás, csak meg kell találni. És aki eleget gondolkodik, aki hajlandó járatni az eszét, az meg is találja!

-            Megvan! – kiáltott fel váratlanul.

-            Mi van meg? – kérdezte Unter Wasser kapitány. – Az alkatrész?

-            Jaj, dehogy. De tudom, kit kérdezzünk meg!

-            Ez igazán jó hír! Mindig mondtam, hogy az a legbölcsebb, aki tudja, kitől kérjen tanácsot.

Nyuszika büszkén nézett barátjára. Jó érzéssel töltötte el, hogy részese lehet valami probléma megoldásának, még ha nem is tudta pontosan, hogy minek is és hogyan.

-            Nyuszika, szaladj el Mindentudóért. Mondd neki, hogy hozza a Minden tudás könyvét is, mert nagy szükségünk lesz rá!

Nyuszika híres volt a gyorsaságáról, s míg a bámészkodó tömeg fotózkodott a különleges tengeralattjáróval – némelyek még magával a kapitánnyal is – addig megérkezett Mindentudóhoz. Röviden összefoglalta az eseményeket, vázolta a problémát – már amennyit értett belőle – és elmondta Pikofogó kérését, hogy mielőbb jöjjön, mert szükség van a tudására. Mindentudó – mint általában – most is kérette magát egy kicsit, de aztán felmarkolta a hatalmas könyvet, melybe minden bölcsességet gondosan bejegyzett és elindultak vissza a Feneketlen-tóhoz.

A kikötött tengeralattjáró mellett felállította a könyvtartó állványt (amit Nyuszika cipelt idáig a hátán, hogy érezze a tudás súlyát), s ráhelyezte a Minden tudás könyvét. Lapozgatni kezdte. – Luxus, fluxus – motyogta maga elé, miközben szakállát markolászva bőszen lapozgatta a könyvet. Ha azt mondom bőszen lapozgatta, akkor nem arra gondolok, hogy megnyálazva a mutatóujját óvatosan áthajtotta egyik pergamen lapot a másikra, nem is arra, hogy itt-ott találomra beleolvasott egy-egy fejezetbe, hanem arra, hogy nagy sebességgel előre-hátra pörgette a lapokat, idegesen csapkodva, türelmetlenül keresgélve.

-            Ilyen címszóval nem találom, tehát nincs is! – vonta le a végkövetkeztetést egy kissé talán elhamarkodottan, némi sértődéssel a hangjában, s becsapta a könyvet.

Pikofogó megpróbált udvarias maradni, bár nem ment könnyen.

-            Már elnézést, mi az, hogy nincs ilyen? Hiszen itt állunk előtte!

Ez nyomós érv volt. A Sárga tengeralattjáró béna kacsaként ugyan, de valóban ott himbálódzott a kikötőben.

-            Nézzük meg talán a Sárga tengeralattjáró fejezetben – mondta Mindentudó inkább magának, mint a közönségnek és inkább nyugtatólag, mint meggyőződéssel.

Óvatosan fellapozta a tartalomjegyzéket és végigfuttata ujjait a sorokon. Sajt készítés házilag, Salátaöntet fokhagymásan, Salétromsav, Sánta kutya gyógyítása, Sárga pitypang…

-            Itt van! – kiáltott fel megkönnyebbülten, hogy nem maradt szégyenben. – Sárga tengeralattjáró részletes leírása.

Hosszasan tanulmányozta a tervrajzot. Hümmögött, a fejét csóválta, rejtett kabátzsebéből előhúzott egy nagyítót és azzal is átnézte. A többiek tisztelettel hátrébb húzódtak, és csendben várták mire jut vele.

-            Meg is vagyunk – jelentette ki büszkén. - A Minden tudás könyve szerint kell lenni egy faszéntüzelésű tartalék hajtóműnek is. Márpedig a Könyv sohasem téved. – Azzal Unter Wasser kapitányra nézett kérdően.

-            Nem is tudom – bizonytalankodott a kapitány. – Van itt egy régi vaskályha, azon szoktunk diósbejglit sütni. Jut is eszembe, van még egy kicsi belőle. Kit kínálhatok meg?

-            Kapitány! Az nem vaskályha, hanem tartalék hajtómű. Meg kell tölteni izzó faszénparázzsal és máris lemerülhetnek – mondta határozottan Mindentudó.

-            Ez nagyszerű! – kiáltott fel boldogan Pikofogó és arra gondolt, mégsem marad el a mai tengeralatti kirándulás.

-            Ez nagyszerű! – kiáltott fel boldogan Unter Wasser kapitány, és arra gondolt, nem kell hetekig várnia az alkatrészre, és úgy élni addig, mint egy partra vetett hal.

-            Ez nagyszerű! – kiáltott fel Nyuszika, aki arra gondolt, hogy ő is részese volt a megoldásnak és ez büszkeséggel töltötte el.

Már éppen rákezdtek a híres matróztáncra, mely úgy kezdődik, hogy Ezer kartács és ágyútűz, amikor Unter Wasser kapitány mosolygós arca egy pillanatra elkomorult.

-            Azám, a bejgli. Ma reggel használtuk el az utolsó adag faszénparazsat. Most honnan szerezzünk egy vödörre valót?

Mintha sötét, acélszürke téli viharfelhők ereszkedtek volna a társaságra. Előbb csak a fejük felett lebegett, aztán már a szívüket is körbevette a hideg, fájó reménytelenség.

-            Ha itt lenne Csillagvágta hozhatna Szikravető Kovácstól…

-            De nincs itt.

-            Ha lenne parazsunk…

-            De nincs.

-            Csak füst… - mondta Nyuszika és köhögni kezdett.

Pikofogó váratlanul felugrott.

-            Kapitány, van-e még dió a kamrában?

-            Van bőven, de minek az neked, parázsra volna szükségünk, nem dióra – válaszolta értetlenkedve Unter Wasser kapitány és nagyot szívott üres pipáján.

De Pikofogó már alig figyelt a mondat második felére, és se szó, se beszéd futásnak eredt. S míg a többiek előbb döbbenten nézték a lába nyomát, majd azon tanakodtak, ugyan mi ütött ebbe a kisfiúba, mi ez a nyughatatlanság, addig Pikofogó megérkezett a közelben dolgozó Szénégetőhöz.

-            Jónapot kívánok! – szólította meg lihegve a Szénégetőt.

-            Szerbusz diótolvajfogó barátom! – mondta a Szénégető hatalmas lapátjára támaszkodva. – Mi járatban errefelé, ahol csak a füst jár? Gyere, ülj le és mesélj! Csak nem szemtelen koboldokra vadászol ismét? Adok a hátukra a lapátommal, ha megint megpróbálják elcsenni a diómat!

Azzal kissé odébb húzódott a kidöntött fatörzsön, hogy helyet csináljon a kisfiúnak.

-            Köszönöm szépen, de most nagyon kell sietnem és a segítségét is kérném – válaszolta még mindig nagyokat pihegve, de azért udvariasan Pikofogó.

-            Nocsak, már megint sietsz. Ezek a mai fiatalok mindig rohannak. Miben tudok segíteni?

-            Unter Wasser kapitány, a barátom nagy bajban van, mert elromlott a Sárga tengeralattjáró fluxuskondenzátora és a tartalék hajtóműhöz, amin bejglit szokott sütni, parázsra van szüksége, hogy lemerülhessen – hadarta el a kisfiú.

-            Na, ebből nem sokat értettem, te gyerek. Tengeralattjáró, lemerült luxus konzerv, parázs és bejgli.

Kicsit elgondolkodott, megrágta a hallottakat.

-            Na, a bejglit azt értem, és nagyon szeretem is. Miről volna szó?

-            Tisztes üzletet ajánlok. Sütünk magának diósbejglit, cserébe nem kérünk mást, csak egy vödör izzó faszenet. Áll az alku? – vágta ki egyszuszra Pikofogó, akár egy hivatásos üzletkötő.

Szénégető arca felderült, bár ez alig látszott a fekete szénpor alatt.

-            A diós bejglit nagyon szeretem. Annyi parazsat adok, amennyit csak akartok! – és máris nekiált, hogy egy hatalmas vödröt, ami hordónak is beillett volna, telelapátoljon izzó faszénnel. Az egészet egy talicskára rakta és máris elindultak vissza a Feneketlen-tóhoz.

A Sárga tengeralattjáró környékén nagy volt az izgalom és még nagyobb az öröm, amikor rájöttek, hol is járt Pikofogó, és mit tol a talicskán a távolról akár az ördöggel is könnyen összetéveszthető Szénégető. De a pokolfajzattal való hasonlóság csak addig tartott, míg meg nem ismerték a jólelkű Szénégetőt.

Feltöltötték a vaskazánt, megsütöttek egy tálca bejglit és rögtönzött lakomát csaptak. Amikor jóllakott mindenki, előbb Mindentudó köszönt el, majd kisvártatva Szénégető is indulni készült.

-            Nem hagyhatom sokáig magára a boglyát, mert tönkre megy a faszén. Köszönöm a bejglit! És szóljatok, ha bármikor parázsra lenne szükség!

Unter Wasser kapitány hálásan rázta meg a kezét és búcsúzóul egy gondosan becsomagolt rúd bejglit nyomott Szénégető kezébe.

-            Meg egyszer köszönöm a segítséget!

Visszament a fedélzetre és ellenőrizte a hajót.

-            Pikofogó, Nyuszika, készen álltok a merülésre?

-            Én is mehetek? – kérdezte hitetlenkedéssel vegyes boldogsággal Nyuszika. Nem is reméltem!

-            Persze, hogy jöhetsz! Te is részese voltál a mentőakciónak.

Valamennyien a fedélzetre léptek, Pikofogó eloldotta a kötelet, a motor felzúgott. Leereszkedtek a tengeralattjáró belsejébe és gondosan lezárták a fedélzeti nyílást. Elindultak a tó közepe felé.

-            Merülésre felkészülni! – adta ki a parancsot a kapitány, s a tengeralattjáró süllyedni kezdett.

Pikofogó és Nyuszika a hatalmas ablaknál álltak és csodálták a tenger varázslatos világát.

-            Meseszép, ugye? – kérdezte Pikofogó.

-            Az – mondta tátott szájjal Nyuszika.

A Sárga tengeralattjáró reflektora megvilágította a gyönyörű víz alatti növényeket, tengeri csillagokat, korallokat, színes halakat.

Egyszer csak valami különös kezdett kibontakozni a távolban. S ahogy egyre közeledtek hozzá, annál valószínűtlenebbé lett a látvány. Egy másik tengeralattjáró lebegett sokszáz méterrel a felszín alatt. Kivilágított ablaka mögött egy magas, szikár, szakállas férfi állt és nézte őket. Tekintete – legalábbis Pikofogó úgy érezte – a lelkébe hatolt.

-            Nemo kapitány – sóhajtotta ámultan. – Ez nem lehet igaz.. – és alig kapott levegőt a csodálkozástól és a boldogságtól.

Unter Wasser kapitány Pikofogó mögé lépett és gyengéden a vállára tette a kezét.

-            Hogyan mondta édesanyád? A képzelet csodákra képes. És bármi, amit elképzelünk, valósággá válhat!

 

 

Budapest, 2024. 11. 30.

Pikofogó és a Lápi Szörny

 

Pikofogónak rossz kedve volt. Rosszkedve oka pedig egy aprócska, hajszál vékony, levegőben szálló fehér pihe volt. Igazából nem is pihe, hanem egy korábban napsárga, most éppen holdfehér virág csillagpornyi termése, mely a levegőben szállva jut el a legtávolabbi helyekre. Pikofogó, aki sok növényt ismert, pitypangnak nevezte, bár tudta, hogy még számtalan neve létezik. Hívják gyermekláncfűnek vagy cserbókának, pimpónyának vagy pampulának, de a legizgalmasabb talán az oroszlánfogfű elnevezés.

Felmerülhet a kérdés, hogyan lehetett egy aprócska, pihe-puha, légben szálló növény egy olyan komoly kisfiú bánatának okozója, mint Pikofogó? Alighanem csak a véletlenek szerencsétlen összejátszása végett. Legalábbis anyáék valószínűleg így mondták volna. Mindentudó persze rögtön cáfolná, határozottan állítaná, hogy véletlenek legfeljebb a mesékben léteznek, de még ott sem biztos.

Pikofogó napja igazán vidáman indult. A kakaó és a vajas kifli ma is pont olyan finom volt, mint mindig, és anya is megdicsérte, amiért nem löttyintette ki a tele bögrét a frissen cserélt abroszra. Reggeli után már húzta is a focicipőjét és labdájával a hóna alatt rohant játszani. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy pontosan hol is lehet az ember hónja, és hogy hogy néz ki, ha alatta annyi minden elfér, de nem tudta a választ. Na, majd egyszer megkérdezem Mindentudót, gondolta, de sejtette, hogy elfelejti a legközelebbi találkozásig. Ettől függetlenül ekkor még, mint mondtam, nagyon jó kedve volt.

Közvetlenül mielőtt rosszkedve lett volna, Pikofogó célba rúgott kedvenc labdájával a Nagy Ingovány melletti ösvényen. Jó-jó, ő is tudta, apa és anya százszor is elmondta, hogy nem a legjobb ötlet egy keskeny ösvényen célba rúgni, különösen nem, ha az ösvény egy ingovány, sőt, a Nagy Ingovány mellett kanyarog, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Egyszerűen úgy érezte, muszáj a labdával eltalálnia a távoli mohos fa oldalán tátongó odút. A mohos helyett mondhatott (gondolhatott) volna mohával benőttet is, de Mindentudó éppen tegnap tanította neki ezt a régies hangzású szót, és nagyon megtetszett neki. Talán pont ez volt az oka, hogy nem bírt ellenállni a vágynak. Gondosan lehelyezte a labdát a földre, kicsit hátralépett, fél szemét becsukva célzott, majd visszament a labdához. Igazított rajta. Nem mintha az előbb nem lett volna jó helyen, de látta, hogy a focisták is mindig így csinálják mielőtt tizenegyest rúgnának. És ők biztosan tudják, miért teszik. Hátralépett néhány métert, nekifutott és már lőtt – és Pikofogó egészen biztos volt benne, hogy tökéletes találat készülődött –, amikor ez az apró, levegőben utazó pihe a szemében landolt. A kisfiú ösztönösen behunyta a szemhéját, kezével ijedten oda is kapott, azonban a futás lendületét már nem tudta megállítani. Meglepetésében, vagy talán ijedtében hatalmasat rúgott a labdába, de érthető módon egyáltalán nem úgy, ahogy azt korábban gondosan kiszámította, eltervezte. A labda pedig repült, repült. Versenyt repült az apró rovarokkal, a levegőben gondtalanul szálló ezernyi pitypang-pihével és mint egy égi röppályájáról letért, elszabadult üstökös, egyenesen az ingovány felé tartott. Ha volt valami, amit Pikofogó mindenképpen szeretett volna elkerülni, az pontosan az volt, hogy a labda beleessen a Nagy ingovány veszélyes, mocsaras vizébe, hiszen oda semmiképpen sem mehet utána. Ehhez még apáék tiltása sem kellett. Tudta minden felnőtt és gyerek, hogy az ingovány könnyen elnyeli azt, aki felelőtlenül belemerészkedik.

Röviden, ez volt Pikofogó rosszkedvének oka. Ha őszinte akart lenni magához – és Pikofogótól nem állt távol az őszinteség, még akkor sem, ha az időnként kellemetlen az ember fiának – be kellett látnia, hogy a bajt nem az apró súlytalan növény, hanem ő maga okozta, amikor olyan helyen focizott, ahol nem kellett volna. És hogy olykor – néha kicsit gyakrabban is – érdemes a felnőttekre hallgatni.

A labda hatalmas csattanással landolt a mocsárban. Pikofogó rosszkedvűen vette tudomásul, hogy a születésnapjára kapott focilabda örökre elveszett. A felismerés vasfogakkal markolt a szívébe. Szerette a labdát és szinte égette a veszteség. Arra gondolt, ha varázsló lenne, elegendő lenne egy megfelelő varázsige, némi csiribi-csiribá és a labda dobszó kíséretében máris lebegve kiemelkedne. De Pikofogó tudta magáról, hogy nem bír varázserővel. Sokszor próbálta - amikor senki sem látta -, de még sohasem sikerült neki. A legkisebb varázslat sem. Annál jobban meglepődött, amikor különös, mélyről feltörő cuppogó, szörcsögő, krákogó, dörmögő, nyöszörgő, ásító hangok közepette meglátta a focilabdát. Igaz nem lebegett, ahogy az egy tisztességes varázslathoz illenék. Valaki a kezében tartotta. Nos, hogy ki volt ez a valaki, azt bizony Pikofogó sem tudta volna megmondani. Mindenesetre hatalmas, sártól csöpögő testén, tömzsi nyakán három fej nézett kérdőn a kisfiúra.

-        Te ébresztettél fel százéves álmunkból?

A hang reked volt, ami érthető, ha valaki száz év alvás után először szólal meg.

Pikofogó a meglepetéstől szinte megkukult. A háromfejű pattogtatni kezdte a labdát, de olyan erővel, hogy minden pattanásnál beleremegett a föld. Egy vakond sértődötten kidugta a fejét, de vaksi szemével nem sokat látott. Aztán a lény – jobb híján nevezzük így, amíg ki nem derül kivel van dolgunk – egyik fejével ásított egy hatalmasat, a másikkal a labdát figyelte, a harmadikkal Pikofogót.

-        Azt kérdeztem, hogy te ébresztettél-e fel a százéves álmunkból. Valaki hozzánk rúgta ezt a focilabdát és felébresztett. Te voltál az?

-        Én – mondta Pikofogó ijedten –, de véletlen volt, nem akartalak felébreszteni. Azt sem tudtam, hogy alszol. Sőt, arról sem volt tudomásom, hogy egyáltalán létezel. – Pikofogó érezte, hogy ez a mondat nem sikerült nagyon fényesre. Kétségbe vonni egy háromfejű óriás létezését, nemhogy nem nagyon udvarias dolog, de nem is igazán praktikus, úgyhogy gyorsan hozzátette – Már ha meg nem sértelek.

-        Ha meg nem sértelek? Ezt mondtad? Eeeeezt mondtaaad?!?! – bömbölt a háromfejű.

Bömbölni, ordítani, fenyegetően kiabálni igazából csak az egyik feje bömbölt, ordított, kiabált fenyegetően, a másik kettő inkább kíváncsian várta a fejleményeket. Kíváncsiságuk nem tartott sokáig.

-        Persze, hogy ezt mondta – unta meg a másik fej –, ha meg nem sért. Ha. Meg nem. Vagyis nem sértett meg, felesleges ennyire felhúznod magunkat. És főleg ne kiabálj! Így is fáj a torkunk.

-        De hát belénk rúgott! Felébresztett százéves álunkból! – dohogott az első.

-        Már épp ideje volt – szállt be a társalgásba a harmadik fej. – Annyira horkolsz, hogy rémálmaim voltak tőle. Azt álmodtam, hogy egy lápi mocsárban fekszem és valaki focilabdával rugdos.

-        De hát pontosan ez történt! – csattant fel az első fej. – Békésen aludtunk, amikor ez a törpe szánt szándékkal belénk eresztett egy ágyúgolyónyi lövedéket.

-        Nem törpe, hanem kisfiú – mondta sértődötten a kisfiú, aki ragaszkodott a tényekhez – és nem szánt szándékkal, hanem véletlenül és nem ágyúgolyónyi, hanem csak egy focilabdányi. – Pikofogó felbátorodott. – Máskor, ha aludni akartok, tegyétek ki a Ne zavarjanak feliratú táblát.

Ilyen táblát Lajhár ajtaján látott legutóbb, amikor meglátogatta, hogy elhívja focizni, de Lajhár inkább a lustálkodást választotta. S mivel arra is lusta volt, hogy a látogatókat elzavarja, ezt a táblát akasztotta ki az ajtajára.

-        Szemtelen kölyök! – mondta az első fej krákogva.

-        Csak kiigazított néhány tárgyi tévedést – védte meg a második.

-        Nekem határozottan tetszik a bátorsága – tette hozzá a harmadik és Pikofogóhoz dobta a labdát. A kisfiú boldogan szorította magához a majdnem elveszett játékot.

Aztán egy ideig szótlanul nézték egymást. Pikofogó és a három fejű szörny.

-        Én Pikofogó vagyok – mutatkozott be Pikofogó. – Ti kik vagytok? Még sosem láttalak benneteket erre.

-        Nem is láthattál, mert már vagy száz éve alszunk a mocsárban. Azelőtt Háromfejű Szörnynek hívtak minket, de egy alkalommal betévedtünk a Nagy Ingoványba. Akármerre indultunk, nem találtuk a kiutat. Ráadásul az emberek és az állatok, a mocsárlakó madarak, akiktől meg akartuk tudni a helyes utat, annyira megijedtek tőlünk, hogy mind elszaladtak, vagy elrepültek.

-        És elneveztek minket Lápi Szörnynek – folytatta a második.

-        A sok vándorlás, kóborlás, mocsárban mászkálás, segítség utáni kiabálás nagyon legyengített minket. Mint hallhatod is, teljesen be is rekedtünk. Talán még lázunk is van. A vizes mocsárban könnyen meghűl bárki. A lényeg az, hogy annyira elfáradtunk, hogy ledőltünk egy kicsit pihenni, aludni.

-        És most én ébresztettelek fel – fejezte be a történetet Pikofogó, akinek gyorsan járt az esze.

-        Pontosan – vágták rá egyszerre.

-        És milyen szerencse! – mondta Pikofogó.

-        Még hogy szerencse? – dohogott az első fej.

-        Persze, hogy szerencse, te oktalan! – mondta a második fej az elsőt korholva.

-        Határozottan tetszik nekem ez a kisfiú – mondta a harmadik fej – Gyorsan vág az esze.

-        Már miért lenne szerencse, hogy ez a kölök felébresztett minket százéves álmunkból?

-        Persze, hogy szerencse! Hiszen kihoztalak benneteket a mocsárból! Még két lépés, és kint is vagytok! Na, gyerünk, próbáljátok meg! – érted már?

A Lápi Szörny -akit korábban Háromfejű Szörnynek neveztek- két feje a harmadik, értetlenkedő felé fordult, majd elindult a kisfiú és ezzel a száraz ösvény felé.

Szó, ami szó, meglehetősen ijesztően festett. Ha azt mondom ijesztően festett, akkor nem arra gondolok, hogy aki meglátta beleborzongott, vagy hogy sötét erdő mélyén éjféltájban vele ijesztgették a rosszcsont gyerek-trollokat, hanem arra, hogy szinte bárki szörnyethalt volna a látványától.

Pikofogó – aki szerencsére nem volt bárki – kritikusan szemrevételezte.

-        Nem ártana nektek egy jó alapos fürdés és fésülködés, mert tényleg rémesen néztek ki. Még a kígyóhajú Medúza is kővé dermedne, ha rátok nézne. Elvezetlek a közeli patakhoz, ott tisztára moshatjátok magatokat!

Azzal, anélkül, hogy megvárta volna a Lápi Szörny beleegyezését, elindult az ösvényen. Elöl lépdelt Pikofogó, mögötte a Lápi Szörny két irtózatos és idomtalan, röviden: irdatlan lábával és három loboncos fejével. Csak úgy cuppogott minden lépésnél. Nem a három feje cuppogott, hanem a Lápi Szörny szőröstül-bőröstül. Vagyis sáros bundástól.

Ekkor Csillagvágta jelent meg váratlanul.

-        Pikofogó, minden rendben? Mi ez az éktelen, rémisztő sárhegy mögötted? – kérdezte kissé idegesen. Csillagvágta ugyanis gyors volt, mint a gondolat, magasabban szállt az égen, mint a csillagok, de félt minden ismeretlentől.

-        Minden rendben Csillagvágta. Ő a Lápi Szörny, akit korábban Háromfejű Szörnynek is hívtak. Eltévedt a mocsárban és száz év után én ébresztettem fel.

-        Nem ártana neki egy alapos mosdás. Teljesen tönkreteszi az ösvényt. Mintha egy agyagot szállító dömper ment volna végig az eső áztatta erdőn.

-        Pontosan ezért megyünk a patakhoz. Csillagvágta – jutott eszébe valami a kisfiúnak – elvágtathatnál Olihoz, az elefánthoz és megkérhetnéd, hogy jöjjön a fürdőhelyhez, segítsen a zuhanyzásban.

-        Az nem lesz nehéz, mert, ha vágtázás közben jól láttam, éppen odatart. Mindenesetre értesítem, nehogy megijedjen ettől a kétlábon járó sárkupactól.

-        Méghogy kétlábon járó sárkupac?! – a Lápi Szörny dühösen felkapta mindhárom fejét – majd adunk mi neked!

De hogy mit is adtak volna Csillagvágtának, nem derült ki, mert éktelen tüsszögésbe kezdett mindhárom fej.

-        Attól tartok meghűltetek a mocsárban. Csillagvágta, kérlek menj el Mindentudóhoz is, és kérd meg, hogy jöjjön, ahogy csak tud, és vizsgálja meg a Lápi Szörnyet. Félek, beteg lett.

Csillagvágta rögtön útnak indult. Ha azt mondom rögtön, akkor nem arra gondolok, hogy kényelmesen szedelőzködött, vagy hogy előbb átvizsgálta és megigazította a fénylő patkóit, megvakarta a sörényét, majd udvariasan búcsút vett mindenkitől, hanem hogy egyik pillanatról a másikra egyik lába itt, a másik ott és már el is szelelt. Olyan gyorsan – ahogy már mondtam –, mint a gondolat. Pedig a gondolat a leggyorsabb a világon. Ezt mindenki – vagy majdnem mindenki – tudja.

Egyszerre értek a patakhoz. Csillagvágta, Mindentudó, Oli az elefánt, Pikofogó és a Lápi Szörny, akit azelőtt Háromfejű Szörnynek is neveztek. A patak ezen a részen egy kissé kiszélesedett, kiöblösödött, s kiválóan alkalmas volt ivásra és fürdésre is. Oli, az elefánt nagyokat kortyolt a friss vízből. A nagyokat kortyolt kifejezés nem pontos, mert az sugallja, hogy úgy ivott, mint mindenki más, vagy a kezét, vagy a száját használva - esetleg szívószállal, mint Pikofogó is néha-néha, ha anya bodzaszörpöt készített -, de ez így nem igaz. Hatalmas ormánya végét beengedte a vízbe, majd felszivattyúzta a sok-sok vödörnyi vizet, s egy elegáns mozdulattal a szájába spriccelte azt. Háromszor-négyszer is megismételte, mire úgy érezte, lassan csillapodik a szomjúsága. A többiek türelmesen vártak, csak a Lápi Szörny tüsszögött néhányat. Aztán még néhányat. Aztán már folyamatosan tüsszögött, prüsszögött, kaparta a torkát.

-        Sárkányfű! – mondta Mindentudó határozottan.

-        Nem Sárkány, hanem Szörny! – kérte ki magának a Lápi Szörny, majd újabb tüsszögésbe kezdett.

-        Nem Szörny, hanem szörnyű! Szörnyen meg vagy fázva! – mondta Mindentudó. – Sárkányfűtea kell ide. De nyomban és nagy mennyiségben. Oli, – mondta Olihoz, az elefánthoz fordulva – te fürdesd le a Lápi Szörnyet, de jó alaposan, utána csutakold szárazra szalmával. Szerencsére szépen süt a nap, gyorsan meg fog száradni. Pikofogó, ti meg Csillagvágtával repüljetek el Sárkányhegyre és szedjetek annyi Sárkányfüvet, amennyit csak elbírtok.

Pikofogó felpattant Csillagvágta hátára és máris őrült légi vágtába kezdtek. Elrepültek a Nagy Ingovány felett, kikerültek néhány megriadt bárányfelhőt, látták a Szikravető Kovács műhelyét és már fékeztek is a Sárkányhegy aljában.

-        Sajnálom Pikofogó, de én nem mehetek tovább. A Sárkányhegy számomra tiltott terület.

Pikofogó elszomorodott és meg is rémült kicsit.

-        De hogyan fogom megismerni a Sárkányfüvet?

-        Emiatt ne izgulj! Megismered majd!

Pikofogó szíve szerint visszafordult volna, vissza a rétre, focizni, vagy csak úgy lődörögni egy kicsit, élvezni a napsütést, vagy Mindentudóval beszélgetni, megtudni, mi is az a hón, ami alatt annyi minden elfér, és hol is van pontosan, de nem tehette. Valaki a segítségére szorult és nem volt más, aki segíthetne rajta. Ha tetszett, ha nem, tovább kellett indulnia az ismeretlen hegyre.

-        De azért megvársz? – kérdezte reménykedően.

-        Természetesen – mondta Csillagvágta és azzal jobb első patkóját egy sziklához ütötte. Abban a pillanatban egy kicsinyke, aranysárgán világító locsolókanna ugrott elő a semmiből és egyenesen Pikofogóhoz lebegett. – Erre még szükséged lehet – mondta Csillagvágta bátoritóan.

-        Egy locsolókannára? – kérdezte Pikofogó értetlenül.

-        Majd meglátod! – mondta Csillagvágta sejtelmes mosollyal.

Pikofogó elindult a hegyre vezető ösvényen, mely hamar eltűnt a fák között. A különleges locsolókanna lebegve követte. A sűrűben furcsa, sziszegő, sistergő, fújtató hangok vették körül, de nem lassított. Néhány perc múlva egy különös rétre érkezett és rögtön megértette, miért mondta Csillagvágta, hogy ne izguljon, meg fogja ismerni a sárkányvirágokat. A rét ugyanis tele volt apró, sárkányfejre emlékeztető virággal, s mindegyik csöppnyi lángot és kellemetlen kénkőfüstöt fújt magából. Pikofogó le akart egyet szakítani, de a virág haragosan vörös lángcsóvát fújt felé. Alig tudta elkapni a kezét, hogy meg ne égesse a lángvirág. – Ez így bajos lesz – morfondírozott magában, ami pont olyan, mint a gondolkodás, de nem annyira fárasztó. – Ezek a sárkányvirágok égetnek, így nem bírom összeszedni őket! Márpedig sietni kellene, mert a Lápi Szörny elég cudarul van, s Mindentudó nagyon várja az orvossághoz szükséges virágokat.

A locsolókanna ekkor önállósította magát. Kecses nyakát, akár egy hattyú, megbiccentette és szépen, szisztematikusan locsolni kezdte a tűzokádó sárkányvirágokat. Azok kissé rossznéven vették a drasztikus beavatkozást, de kénytelenek voltak megadni magukat. Az apró tüzek sorra kialudtak, s Pikofogó elkezdhette leszedni a virágokat. Már egy nagy marokra valót letépett, amikor rájött, hogy nincs mibe gyűjtse azokat. De a varázskanna ezen is segített. Miután eloltotta valamennyi virág tüzét, egy elegáns mozdulattal fonott kosárrá változott. Pikofogó már nem is csodálkozott. Hamar teleszedte sárkányvirággal a kosarat és sietett vissza Csillagvágtához.

-        Látod, aki bízik magában, az minden nehézségre talál megoldást. És most pattanj fel, siessünk vissza a barátainkhoz.

A patak partján már nagy volt a nyüzsgés. Hatalmas üstben gyógytea készült. A ki-tudja-honnan előkerült Nyuszika kavarta az üstben párolgó folyadékot, míg Mindentudó egy jegyzettömbbel a kezében a Lápi Szörnnyel beszélgetett és buzgón jegyzetelt. Csak akkor pattant fel, amikor Csillagvágta hangos dobbantással jelezte érkezésüket.

-        Látom, sikerrel jártatok. Öntsétek a virágokat az üstbe! Még néhány perc és készen is lesz a Sárkányfűtea.

Azzal visszasietett a Lápi Szörnyhöz és újra elővette a jegyzettömböt.

-        Kérlek, fejezd be gyorsan a történetet, amikor összetalálkoztál a sárga tengeralattjáróval, és Unter Wasser kapitánnyal. Rendkívül izgalmas és tudományos szempontból is nagyon fontos esemény. Feltétlenül meg kell örökítenem.

Míg a Lápi Szörny mesélt, míg Mindentudó jegyzetelt, míg Nyuszika kavarta a kondért, addig Pikofogó focizni kezdett Olival, az elefánttal. Pikofogó jobban és gyorsabban cselezett, Oli, az elefánt viszont ügyesen terelte a labdát az ormányával.Végül a sárkányfűtea is elkészült.

-        Idd csak meg szépen! - mondta Mindentudó a Lápi Szörnynek, aki nem volt róla meggyőződve, hogy szeretné megkóstolni a sárkányos italt.

-        De hát égeti a torkomat! Olyan, mintha tüzet nyelnék – panaszkodott a Lápi Szörny egyik feje.

-        Azt csak úgy érzed – vigasztalta Mindentudó.

-        Persze, hogy úgy érzem, hiszen éppen ez a baj, hogy úgy érzem – fakadt ki panaszosan az első fej.

-        Jaj, ne legyél már ilyen anyámasszony katonája – mondta neki a második – nem is annyira égető kérdés ez!

-        Idd meg gyorsan, hadd gyógyuljunk meg! – replikázott a harmadik. – Én alig éreztem valamit.

-        Én bizony meg nem iszom! Belém ugyan nem töltitek, az biztos – makacsolta meg magát az első fej.

A két okosabb fej, valamint Pikofogó, Oli az elefánt, Mindentudó, Csillagvágta és Nyuszika tanakodni kezdtek. Végül Pikofogónak remek ötlete támadt. Megbeszélte Mindentudóval és Csillagvágtával, majd a Lápi Szörnyhöz fordult:

-        Végtelenül sajnálom, hogy ma reggel felébresztettelek százéves álmotokból egy rossz rúgással. Hogy megmutassam, egyébként milyen jól tudok focizni, most olyan magasra rúgom a labdát, hogy még Csillagvágta sem tudja elkapni.

Pikofogó gondosan elhelyezte a focilabdát a fűre. Három lépést hátrált, majd visszament és igazított rajta egy kicsit. A feszültég egyre nőtt a nézőközönség soraiban, amikor újra hátralépett, nekifutott és hatalmasat rúgott a labdába. De olyan nagyot, hogy a labda csak szállt, csak szállt felfelé, egyre magasabbra, elhagyva a pillangókat, méheket, kismadarakat és szinte eltűnt a bárányfelhők között.

A Lápi Szörny hitetlenkedve nézte. Feje hátra dőlt, szája kinyílt a nagy csodálkozásban.

Ezt a pillanatot ragadta meg Mindentudó és egy gyors mozdulattal a korábban ellenkező fej torkába zuttyantotta a gyógyteát. A Lápi Szörny beleborzongott.

-        Becsaptatok! – ordította bőszen.

Majd álmélkodva kis szünetet tartott.

-        De nem bánom, hiszen már nem is fáj a torkom! Köszönöm nektek a segítséget! – folytatta sokkal szelídebb hangon.

Mindenki hangos éljenzésbe kezdett. De a jókedv nem tartott sokáig.

-        Ó, ha belegondolok, hogy most vissza kell mennünk abba a rémes, vizes mocsárba, szörnyű ingoványba… - sopánkodott a Lápi Szörny mindhárom feje.

-        Rémes, milyen nedves! – mondta az egyik.

-        Rémes, milyen sötét! – mondta a másik.

-        Rémes, milyen sáros! – mondta a harmadik.

-        Rémesek vagytok! – mondta Pikofogó. – Már miért kellene visszamennetek a mocsárba?

-        Tényleg miért? – kérdezte Oli az elefánt, Mindentudó, Csillagvágta és Nyuszika egyszerre.

-        Mert mi vagyunk a Lápi Szörny! A Lápi Szörny, ahogy a neve is mondja a lápvidéken él. Nem pedig egy jó meleg kunyhóban.

-        Ez igaz – válaszolta a kisfiú – de most, hogy kimosakodtatok, egyáltalán nem úgy néztek ki, mint aki a mocsárból mászott elő. Legyetek újra Háromfejű Szörny!

A Lápi Szörny három feje tanakodni kezdett, végül egyezségre jutott saját magával.

-        Ez tetszik nekünk! – mondták egyszerre.

-        Lakhatnának a Sárkányhegy aljában, ott senkit sem ijesztenének meg – javasolta Csillagvágta.

A Lápi Szörny, Pikofogó, Oli az elefánt, Mindentudó és Nyuszika egyetértettek abban, hogy ez remek gondolat. Így aztán elindult a díszes kompánia, hogy új otthont mutasson a Lápi Szörnynek, akit azelőtt és most újra Háromfejű Szörnynek hívtak. Útjuk a Nagy Ingovány mellett a keskeny ösvényen haladt el. Pikofogó észrevett egy mohos fát és arra gondolt, milyen jó lenne célba rúgni. Biztos volt benne, hogy el tudja találni tíz méterről is a fa oldalán tátongó odút. Szinte viszketett a focicipőben a lába. Akárhogy ellenkezett magával, nem bírt ellenállni a vágynak. Gondosan lehelyezte a labdát a földre, kicsit hátralépett, fél szemét becsukva célzott, majd visszament a labdához. Igazított rajta, hátralépett néhány métert, nekifutott és már lőtt… is volna, amikor nevetve felkapta a labdát, a hóna alá szorította – akár hol legyen is az – és vidáman a többiek után futott.

Okos ember nem követi el kétszer ugyanazt a hibát!

 

Budapest, 2024. 11. 19.