Freiburgi élményeim közül kimaradt az a kép, ami a katedrális körbejárásakor fogadott. Egy napszemüveges inka indián pánsípon és valami perui pengetős hangszeren egy Cserháti Zsuzsa slágert játszott a kávézóban ülő vegyes felhozatalú turistaseregnek. Ezt nevezem én globalizációnak!
Reggeli után összepakolás és indulás Kristófhoz. Útközben persze megállunk Bernben. Kicsit csalódás, valahogy többet vártam. Igazából egyetlen hosszú utca a belváros amit viszont árkád fed mindkét oldalon. Így az ember nem sokat lát, legfeljebb megcsodálhatja a százhuszonötödik ékszerbolt kirakatát is. Egy ideig megpróbálunk az úttesten haladni, de nem lehet, mert építkeznek itt is rendületlenül. A következő állomás Montreux. Mintha Siófok keveredett volna össze Nizzával. Megállunk a város közepén és lesétálunk a tópartra. Szépen kiépítet sétány, pálmafák, szállodák. És persze Freddie Mercury szobra. Csak épp a város büszkeségét, a Chillon várat nem találjuk sehol. Egy órával később, gyakorlatilag egy másik városban persze meglesz. Ha már ilyen messze elmentünk, be is megyünk. És megéri bemenni. A magyar nyelvű leírást követve jó egy órán át bolyongunk a középkori várban. Keserves séta vissza a kocsihoz, még keservesebb fizetés az automatánál, itt ugyanis valami oknál fogva csak a visa kártyát ismerik el fizető eszköznek. Nem baj. Begyűrjük a szép színes papírpénzeket. Legalább lesz némi aprónk. Mondjuk sokat nem ad vissza a gép a tízesből. Szállásunk már megint francia földön lesz, Evianban. Meg is találjuk, csak épp megközelíteni nem tudjuk, mert egy sétáló utcában van. Végül persze Ági észreveszi a szálloda garázsát jelző táblát. Ez bevisz egy nyilvános parkolóba. Leállítom a motort és keresem a szállodát. A kijáraton kimenve derül ki, hogy nekünk nem itt kellene megállni, hanem áthajtva a parkolón, éles kanyart véve balra egy kőfal mentén egy mini privát parkolóba kell beállni. A többi rendben van. Két szobás lakásunkban gyorsan elhelyezkedünk. De nincs idő bámészkodni, vissza kell menni Blonaybe Kristóf koncertjére. A koncert Hindemith egykori házának nappalijában van. A méretérő annyit, hogy két zongora és vagy 40 ember kényelmesen elfér. Kristóf remekül játszik. Bartók Román népi táncait húzza, nagyon jól. Méltán van nagy sikere. Az amúgy is látszik, hogy jól érzi itt magát a többiekkel. Mi meghízunk a büszkeségtől. A koncert után még beszélgetünk Stullerrel és Andrással, aztán nekivágunk a hazafelé vezető útnak. Kicsit csepereg az eső, de nem bánjuk. Marci ügyesen navigál, hamar hazaérünk. Evian este éli életét. A Savoy hotel és a mellette terpeszkedő óriási kaszinó környéke tele van autókkal.

Ma pihenőnapot tartunk. Kései kelés, kései és kényelmes reggeli, majd kis kirándulás a szomszédos Freiburgba. Az útikönyvek szerint nagyon szép a belvárosa és katedrális tornya egyedülálló. Úgy megyünk át Francia honból Németországba, hogy nem vesszük észre. Csak a kijárat táblák felirata változik meg hirtelen. Nagy a forgalom, ahogy beérünk a városba és persze esély sincs a potyázós parkolásra. Freiburg főtere és a környező utcák tényleg nagyon szépek. És a katedrális sem okoz csalódást, bár a tegnapi Strasbourgi mindent visz. Kiderül, hogy fel lehet menni a harangtoronyba is, amit persze nem hagyunk ki. 209 lépcső után érkezik meg az ember a torony kilátónak is használt részébe. Itt kell fizetni is. Erre jó időben figyelmeztetik a turistát, nehogy potyára gyalogoljon. Innen még közel hatvan lépcsőfok a legfelső szint. Közben pont delet üt az óra és ezzel együtt a harangok is megszólalnak. Ha nem is remeg a lépcső, ahogy az útikönyvek írják, de elég fura érzés. Legfelül vagy egy tucat harang lakik. Mindnek neve is van és persze pedigréje, súllyal, hangolással együtt. A Petrus a második legnagyobb – csak a főnökről nevezett előzi meg – és H hangra van hangolva. Odalenn a templom körül nagy vásáros élet zajlik. Sütik a kolbászt, árulják a sajtokat, zöldséget, édességet. Édesség bolt, amúgy is rengeteg van a városban. Gyönyörű kirakataik előtt úgy sóvárgunk, mint József Attila hőse. Még sétálunk egy nagyot, aztán visszatérünk Mulhause-ba. Ebédelünk – hat nap óta először – és elindulunk felfedezni a várost. Annak, hogy éppen itt lett a főhadiszállásunk, míg Kristóf Blonayban van, az egyik oka a szép városkép volt. (A másik az ára, valamint, hogy van konyhánk is.) Legalábbis az interneten. Most kiderült, hogy a hír igaz, ha csak részben is. A történelmi belváros nagyon kicsi. Igaz, nagyon csábító, akárcsak az üzletek kirakatai. Ez a templom lesz az első, ahova nem jutunk be, de azért valahogy túléljük a katasztrófát. Kora este hazamegyünk, vacsorázunk és Ági nekiáll pakolni. Holnap korán indulunk tovább Svájcba Kristófhoz. Marci közben „véletlenül” belép a szálloda wifi rendszerébe. Kacérkodik a gondolattal, hogy vagy ingyenessé tegye mindenki számára, vagy átírja az egész szálloda számítógépes rendszerét. Végül sikerül lebeszélnünk róla.

Hosszú napunk volt. Ma nyugatra, Besancon felé vettük az irányt. Előbb megálltunk Belfortban, ahol a komáromi Fort Monostorhoz nagyon hasonló erődítmény rendszer látható. Megmásszuk a hegynyi látványosságot, amennyire tudjuk megnézzük az óriási kó oroszlánt, mely a hősi védőknek állít emléket. Innen Besanconba, illetve Arc et Senansba vezet utunk. 17-18 évvel ezelőtt Gata Gyuri kitalált egy nemzetközi ifjúsági fesztiválféleséget akkor már maguknak némi hírt szerzett zenészek számára Juventus néven. Itt hallottam annak idején Andreas Schollt, vagy Emanuel Pahudöt. Ez egy egykori zseni építész tervei alapján valamikor a 18 században megépített sófeldolgozó falu maradékának újjáépített változata. Leírni nehéz lenne, érdemes megnézni inkább. Igaz a nyulak eltűntek, de a többi olyan volt, mint emlékeimben. Emlékeim szerint volt a környéken egy fantasztikus cseppkőbarlang is. Ha nem is ugyan azt találtuk meg, mint anno, de mindenképpen megérte a fél órás várakozást. A világ legrégebb ideje látogatható cseppkőbarlangjáról van szó, ahol akkora termekben áll halomra a káprázatos látnivaló, hogy anno még fogadást is tartottak Voltaire tiszteletére. Az egyik folyosót éppen ekkor a krinolinos nők miatt kellett kiszélesíteni! Azt már nem is mondom, hogy odabenn remek 13 fokos meleg levegő van szél nélkül, ami odakint nem mondható el! Innen Besanconba megyünk – ez már hazafelé van – ahol előbb kifogjuk az esti csúcsforgalmat, majd miután szerencsésen leparkolunk szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy az egész várost most ásták fel. Ezzel együtt sokat ígérő hely, egyszer még érdemes lesz eljönni ide újra. Fél 10-re érünk haza.

Ha tavasz nem is lett, legalább nem romlott tovább az időjárás. A mai program első állomása Colmar. Minden útleírás megegyezik abban, hogy nem lehet kihagyni, nem lehet elmesélni, ezt látni kell. És tényleg. Középkori házak, elegáns boltok, éttermek. Keskeny csatorna, rajta 6 euróért hajókázó turisták. Mesebeli. Mesebelien szép. Vagy másfél órát bóklászunk, fotózunk, videózunk. Második állomásunk Strassburg. Lenne. De útközben meglátunk egy várat a közeli hegytetőn, s mivel az egyik tábla is egyértelműsíti, hogy látogatható turista látványosságról van szó, letérünk az autópályáról. Haut Koenigsbourgnak hívják és vagy ezer éve áll a sziklán. Ahogy autózunk felfelé, keresztül megyünk egy klasszikus középkori elzászi falun. Visszafelé majd meg is állunk sétálni egyet. A helyiek foglakozása két féle, bár a kettő is komoly átfedést mutat. Itt ugyanis mindenki vagy bort ad el, vagy szállást. Vagy a kettőt együtt. Fenn a hatalmas és gyönyörűen rendben tartott gótikus vár előtt több száz autó várakozik. Úgy látszik a helyiek útikönyvéből nem hiányzott ez a tétel.
Strassburg. Sokkal szebb, izgalmasabb, mint amire számítottunk. És hatalmas a forgalom. Már azért is harcolni kell, hogy egy-egy parkolóházba bejusson az ember. A táblák ugyan messziről jelzik őket és a még szabad parkolók számát, de előfordult, hogy mire odaértünk, már az utolsó helyet is elvitték. Azért csak megoldjuk a problémát valahogy! Séta a fagyos levegőn, a szép napsütésben. A katedrális váratlanul tárul elénk egy szűk utcán át, de így is mellbe vág a méretével, a kidolgozottságával. Láttam én más sok katedrálist közelről, de ez valahogy monumentálisabb mindegyiknél. És belül sem csalódunk. A fantasztikus üvegablakok, a szinte a levegőben lógó orgona, a mindent mutató csodaóra és egyáltalán, az egésznek az atmoszférája lenyűgöző. Még sétálunk ebben a gyönyörű városban, csavargunk, fotózunk, ámulunk, bámulunk és sajnáljuk, hogy lassan indulni kell haza.

A reggeli rendben. Sőt! Ilyen finom igazi vajas croissant már ezer éve nem ettem. És a bagette is verhetetlen. Szóval degeszre esszük magunkat. Aztán kupaktanács. Végül figyelembe véve az időjárás előrejelzést, úgy döntünk, hogy megnézzük a Rajna-vízesést. A nap már majdnem süt, amikor odaérünk, de azért a hideg meglehetősen csípős így is. A belépő meglehetősen olcsó, 5, illetve 3,5 frank és a parkolásért sem kell fizetni. Persze nem vagyunk egyedül. Gondolom az év minden napján hasonló a látogatottság, mindenesetre az egy főre jutó kínaiak száma már most meghaladta a kellemesnek mondható mértéket. Sétálunk és ámuldozunk. 150 méteren zuhan alá a Rajna, habosan, szivárványt, sőt szivárványokat hagyva maga után. A vízesést, illetve az öböllé duzzasztott folyót néhány híd és persze kiépített ösvény segítségével körbe is lehet járni egy bő óra alatt. Az igazi ínyencek hajóval bemennek a zuhatag közepén álló sziklaszigetig.. 28 éve jártam itt, de alig emlékszem valamire az akkori élményből. Most teljesen lenyűgöz a látvány. Visszafelé bemegyünk Zürichbe. Sikerül turisztikai szempontból a legjobb helyen leparkolnunk. Az óváros, a Chagall üvegablakok, aztán Európa legnagyobb átmérőjű toronyórája, a folyó, rajta a sok lapos hajóval, amint átpréselik magukat az alacsony hidak alatt, a partokon napozó, korzózó helyiek, a gyönyörű és persze rendben lévő házak, mind-mind egy nagyon más világról árulkodnak. Hogy laknék-e itt, azt nem hiszem, de hogy jó lenne néha egy ilyen világban élni, az biztos. Újra autóban. Az autós közlekedésről már tegnap megállapítottam, hogy nem hasonlítható a német szabálykövetéshez és udvariassághoz. Azoknál a küldő sávban az átlag sebesség 130 és a belsőben időnként elhúz egy-egy autó, aki előzés után rögtön szélre húzódik. Ha bárki be akar sorolni már messziről sávot váltanak, hogy segítsék. Ha sebesség korlátozás van, kivétel nélkül mindenki betartja. Na a svájciak egész más emberek. Náluk mindenki a középső sávban autózik, kb. 10 kilométerrel lassabban, mint a megengedett sebesség. Ebből következik, hogy sokan előznek a belső sávban fittyet hányva a tábláknak. Ha be akarsz sorolni, jó, ha nyomod a gázt, mert nem fékeznek, nem engednek. Ezzel együtt megérkezünk Baselba újra, ahol teszünk egy órás sétát az óvárosban, ami szintén gyönyörű. A templomok, a városháza, de az egyszerű házak is a rendről és a gazdagságról mesélnek. Koldust nem sokat látunk. Egy gitáros roma énekel valami szívhez szólót az egyik sétálóutcában. Amikor meghallja, hogy magyarul beszélünk ő is átvált magyarra a dalban. Mulhausba érve majd nem kilenc fokot mutat a hőmérő. Lehet, hogy egyszer tavasz lesz?