Tájékoztatjuk kedves vásárlóinkat, hogy a kasszában nagy értékű készpénzt nem tartunk.

Ízlelgetem ezt a mondatot. Ugyan, kinek szólhat? Nekem, - gondolom -, hiszen én volnék a vásárló. Aki éppen most hagy itt 15 ezer forintot gázolajra. Naná, hogy nem szerdán jövök, amikor 4 forinttal majd olcsóbb lesz. Szóval én volnék a kedves vevő, akit tájékoztatni kell. Arról, hogy ne is álmodjak nagyobb összegű készpénzről, ami a kasszát illeti. De miért is kell ezt nekem tudnom? Kártyával fizetek. És ha készpénzzel fizetnék? Akkor milyen információt osztanak meg velem? Hogy nem tudnak húszezerből visszaadni? De hát ötezer forint, igazán nem számít nagy összegnek. Szóval? Kinek is szól ez a kedves tábla? Hogy nem nekem, az biztos. Hogy nem is a kedves vásárlóknak, az is biztos. Akkor csak arról lehet szó, hogy azoknak szól, akik kasszát terveztek rabolni. Most talán elmegy a kedvük. Néhány százezerért tényleg nem érdemes. De akkor minek ez az udvariaskodás? Úgy teszünk, mintha a vevőket szólítanánk meg, miközben a rablókat várjuk?
Nem lenne sokkal korrektebb így?
Tájékoztatjuk a tisztelt rablókat - esetleg a rablást fontolgatókat – hogy a kasszában nagy összegű készpénzt nem tartunk. Ne fáradjanak.

Okulva a 28-i szörnyű ködből, amikor alig 15-20 méteres látótávolsággal próbáltunk Battáról hazaevickélni, úgy döntünk, hogy időben indulunk. Lehetőleg úgy, hogy még sötétedés előtt odaérjünk Nemesvitára. Közben olvasom a neten, hogy rengeteg a traffipax mindenütt. Jó lesz óvatosan menni. A délelőtti köd felszáll, mire mindent bepakolunk, kutyástul, bakancsostul elindulunk. A teknősöket még leadjuk útközben a szüleimnél, aztán ráfordulok a balatoni útra. Akarattyáig jól haladunk, kicsi a forgalom és száraz az út. A Balaton északi partján viszont egyik falu éri a másikat és tényleg mérnek. Összesen talán három helyen. Hála az autósok összetartásának – már ami a büntetés megúszásának lehetőségét illeti – időben jeleznek a szemben jövők. A kilencven kilométert igen lassan tesszük meg, de nem baj, mert a Balaton ilyenkor is gyönyörű. Jó egyszerűen csak nézni a tájat.
Úti célunk Ederics felett Nemesvitán egy lovas tanya. Olyan helyet kerestünk, ahova kutyával is lehet menni. Osztrákos elegancia, rendezettség, tisztaság. Sok épület, kő-, és faistállók, futtatók, karámok, mezők. Kellemes ló szag, barátságos kutya fogad bennünket. Szállásunk egy hatalmas istállóépület felső szintjén található. Tágas, kétszobás szállás. Sophie is meg van elégedve. Mivel élete első három hónapját egy hasonló lovas tanyán töltötte, ismerősek lehetnek neki a szagok, mert nagyon izgatottan futkározik. Vacsora a mellettünk lévő külön épületben. Az igazi meglepetés itt ér minket. Olyan konyhát üzemeltetnek, mely bármelyik Michlelin könyvben megállná a helyét. Vacsorára gombakrémlevest, kakukkfüves csirkemell filét burgonyakrokettel és olyan csokoládé szuflét tálalnak fel, hogy ízlelőbimbóim órákig nem térnek magukhoz. Vacsora után még kipróbáljuk a szaunát és a jakuzzit. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes lehet a forró vizes medencében dögönyöztetni magunkat a vízsugarakkal. Rövid séta Sophieval, aztán alvás.

A remek svédasztalos reggeli után Ági lovagolni megy. Futószárazik és bár az elején eléggé megszeppentnek tűnik, egyre jobban megy neki a dolog. Fél óra alatt alaposan elfárad és bár fáj mindene, ez nem akadályozza meg, hogy egy komolyabb gyalogtúrára el ne induljunk a Keszthelyi hegységben. Térképünk ugyan van, de a valóság és a térkép nem mindig egyezik meg. Igaz, ez valószínűleg nem a térkép hibája, sokkal inkább az én ügyetlenségem. Időnként eldöntöm, hogy hol is lehetünk, majd ha ez nem egyezik a térképpel, ráfogom annak pontatlanságára. Jó három órát megyünk hegyre fel, hegyről le. Sophie nagyon élvezi a szabadságot. Mi meg hol leizzadunk, hol fázunk, attól függően, hogy felfelé kapaszkodunk a meredeken, vagy éppen laza erdei sétán érezzük magunkat egy-egy egyenes szakaszon. Vacsora előtt még újabb wellness aztán jöhetnek a kulináris örömök. Ezúttal sütőtökleves, grillezett fogas filé és szederkrém a menü. A nagy örömre kipróbálom a házi készítésű, Irsai Olivér szőlőből készült pálinkát is. Az is remek. Nem tudnak hibázni.

A telepen 32 lovat tartanak és nyáron abszolút telt házzal megy a tanya. Meg is értem. Minden adott a tökéletes kikapcsolódáshoz.

Szilveszter napján is kirándulunk. Újabb területeket fedezünk fel, újabb kaptatókat mászunk meg és még újabb izomcsoportokat dolgoztatunk meg. Ezúttal nincs nagyon sok időnk, mert fél háromtól indul a lovas kocsis kirándulás. Eredetileg lovas szán túra lett volna, de hó sehol. És mi ezt nem is nagyon bánjuk! Egy órát döcögünk a két hidegvérű magyar ló vontatta kocsival és csodáljuk a tájat. A szőlő dűlőket, a – nem is olyan - távoli hegyeket, a villany távvezeték tartó oszlopokból kialakított magasleseket. Ez utóbbi nem véletlen, hiszen a helyi vadász egészen véletlenül a Veszprém megyei villamos művek magas rangú vezetője. Visszaérve forralt bor és zsíros kenyér vár bennünket. No meg az elmaradhatatlan jakuzzi és szauna. Meg bírnám szokni ezt az életet, bár úgy érzem napi két kilót biztosan hízom. A vacsoráig játszunk, olvasunk, pihenünk. Az ünnepi menü francia hagymaleves kék sajtos muffinnal, kacsamell édesburgonya-pürével, sült hagymával és sült céklával. Fenséges és szinte megehetetlenül sok. Még nekem is. A világbajnok kinézetű somlóit már nem is kérem. Vacsora után nagy társasozás, aztán éjfélre visszamegyünk a közös helyiségbe. Himnusz – a szörnyű soványka gyerekkaros változat – pezsgőzés és lencse evés. Már ha bírnánk. Igazából csak a babona kedvéért eszünk egy kiskanállal. Végig gondoljuk az évünket és megállapítjuk, hogy rég volt ilyen sikeres. Kristóf versenygyőzelmei, Marci amerikai útja, számos bemutató, Bartók-díj, szegedi állás. Soha rosszabbat! Aztán felhívjuk Marcit, aki elmondja, hogy náluk egész nap Szilveszter van. Most ünnepelték meg a svéd sráccal az európait, most várják a New yorkit és aztán jön a sajátjuk. Jól zártuk az évet. BUÉK!

Délután fél öt van, mire mindennel elkészülünk. Sophie persze ideges, érzi, hogy valami nem stimmel. Ahogy kimegyünk az utcára, egyenesen az autóhoz rohan, és alig bírjuk megtartani, annyira be akar szállni. Aztán bekuporodik a hordozható kuckójába és jelzi, hogy felőle akár mehetünk is. Kristófnak még hegedűórája van, de őt majd csak akkor vesszük, fel, ha a kutyát leadtuk. A félhivatalos kutyapanziót vezető két lány és kutyáik régi ismerőseink, az egyikükkel együtt jártunk kutyasuliba, a másik ott oktató. Közben szakad az eső, mert szinte az az érzésem, hogy mindig szakad, amikor útra kelünk. Sophietól megválunk – igaz nem jó szívvel – és felvesszük a gyereket is. Következik három óra sötétben, esőben, szélben, ködben. Ennek ellenére rögtön megtaláljuk a szombathelyi szállásunkat. Vacsorázunk és elfoglaljuk a szobákat. Reggel gyors reggeli és nyomás a Koncz hegedűverseny regisztrációjára. megkapjuk a gyakorlót, ami egy rezes terem lehet, annyira le van tompítva a hangzás, hogy még beszélni is kényelmetlen benne, nem hogy hegedülni. De legalább egyedül vagyunk. Igaz, úgy érezzük, kicsit túlságosan is egyedül. Ágival rövid sétát teszünk a városban. Látjuk, hogy a főtéren készülődnek már az adventi vásárra, de forralt bort nem ihatok, mert édesanyámért kell majd mennem az állomásra. Ő sem akar lemaradni a versenyről. Elméletileg 1-től 3-ig lehet terempróbát tartani és Ildikóék is egy órára ígérték magukat, de egyelőre sehol sincsenek. Egyikük telefonja ki van kapcsolva, a másik nem veszi fel. Így nem könnyű kommunikálni. Végül kettő után megjönnek és nem értik, mitől ideges mindenki. Talán azért, mert a két óra délelőtti gyakorlás után alig volt ideje Kristófnak ebédelni, hogy időben visszaérjünk a terempróbára. Amiből már nem sok idő maradt nekünk. A többiek tanárostúl, mindenestül már régen végeztek. A verseny a mi korcsoportunkban 3-kor kezdődik, mi fél öt felé vagyunk várhatók. Közben nem tudjuk agyonütni az időt semmivel, mert odakint nagyon hideg van és folyamatosan esik az eső.
Már csak ketten vannak előttünk, amikor átvezetnek minket a színpadi öltözőbe. Mint a profi bokszolókat, úgy kísérjük Kristófot. Pokoli ideges, nagyon rosszat tett neki a várakozás, a feszültség. Arra gondolok, ha elszúrja az etűdöt, abba fogja hagyni az egészet és lejön a színpadról. De nem szúrja el. Sőt. A későbbi zsűri-visszajelzés szerint tökéletesen játszotta. Ezek után a Bartók Román népi táncokért már nem aggódom annyira, de azért nem veszem száz százalékra a továbbjutást. Főleg, mivel nem hallottam a többi 13-at.
Bő két óra múlva azonban meg van az eredmény is. Nyolcad magával továbbjutott. A vacsora már jó hangulatban telik, nagyokat röhögünk a szomszéd asztalnál ülők hülyeségein. Kristóf feloldódott. Anyámat kiviszem az állomásra, és megiszom még vagy két sört a nagy ijedtségre. Reggel nem kell korán kelnünk, mert szombaton csak gyakorlás van. Ágival elmegyünk Kőszegre, megnézzük a felújított várat és épp eldöntjük, hogy megiszunk egy forró csokit az egyik közeli cukrászdában, amikor az orrunk előtt bezárják. Szombat van, egy óra. Bezár a város. Mit tehetnénk, hazaautózunk.
Vasárnap vágni lehet a feszültséget. Kristóf ragaszkodik a szerencsét hozó ingéhez. Megegyezünk, hogy a gálán, ha játszik - és titokban mindannyian ezt szeretnénk nagyon – tisztát húz. Adná az ég! A gyakorlás jól megy, de sok idő nincsen, mert 9-kor indul a forduló. Mi tízkor kerülünk sorra, szerencsések voltunk a sorsolásnál. Az első fiú nagyon-nagyon jól játszik. A többit már nem akarom meghallgatni se.
Aztán megismétlődik a pénteki forgatókönyv, azzal a különbséggel, hogy most már rendben van a gyerek lelke, nem látom rajta azt a beteges feszültséget, amitől úgy féltem két napja. A Corelli szép, minden hang a helyén, és ami a lényeg, zenél! A Lalo pedig pokoli jól sikerül. Szerintem van esélyünk egy holtversenyes első helyre, de legrosszabb esetben is egy második helyezés össze kell, hogy jöjjön. Sokan megtalálnak a forduló után és közlik, hogy ha van igazság a földön, akkor Kristófnak kell nyernie. Én már tudom, hogy nincs igazság a földön, de azért reménykedni szabad. Kristóf bemenekül az öltözőbe én meg kint járkálok az eredményhirdető tábla és a zsűri folyosója között. Végül megjön a versenytitkár és kitűzi az eredményt. Az első, amit meglátok, Kristóf neve. A legelső helyen! Lerohanok az öltőzőbe és feltépem az ajtót: Megnyerted, te b.. k..! Kristóf döbbenten áll. Aztán elvigyorodik. Megcsinálta! Sok idő nincs az örömködésre, mert néhány óra múlva kezdődik a díjkiosztó és a gála. Hajlandó felvenni a tiszta inget. Én meg csak járkálok nagy örömömben, begyűjtöm az őt megillető gratulációkat és vigyorgok, mint egy vadalma. Még én is alig hiszem el. Megnyerte. Másodszor is megnyerte. Persze kicsit izgulok, mert a gálára egyrészt minden versenyző leereszt, másrészt mindenki aki nem nyert szeretne fogást találni a győzteseken.
Vidáman lépek be az öltőzőbe fél órával a fellépés előtt. Síri a hangulat. Tönkre ment a vonó kápaszorító csavarja. Hogy megnyugtassak mindenkit, azt hazudom, hogy semmi baj, percek alatt szerzek segítséget. De ezt magam sem hiszem. Vonót persze tudnánk kölcsönkérni, de ez körülbelül olyan, mint egy díjlovagláson kölcsön lóval menni. Nincs mit tenni, bemegyek a zsűriszobába. Dénes Laci bácsit és a Kalló Zsoltot találom bent jóízűen beszélgetve. Felmutatom a csavart és közlöm, hogy baj van. Zsolt – akivel együtt ültünk vagy 30 éve Kistétényi Melinda szörnyű szolfézs óráin – megnyugtat, szerinte meg lehet csinálni. És már jön is velem. Sajnos az a megoldás, amit ő akart, nem működik, de szerencsére a régi vonó csavarmérete megegyezik ezzel. Zsolt pillanatok alatt összevarázsolja a cuccot. Köszönet érte!
Ezek után a gyerek úgy játszik, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Hazafelé persze szakadó eső, szél. Köd nincs, és nem is havazik. De tulajdonképpen mindegy is. Három óra múlva Pesten vagyunk. Hazavisszük Sophiet, aki úgy kimerül a lelki izgalomtól, hogy hazaérve bealszik. Alig bírom felébreszteni az esti sétához. Szép az élet!

Hétfő késő délután érkezem vissza a Zeneművészeti Kar épületébe a Gazdasági Bizottság üléséről. Az ajtóban Olasz Balázs, az orgonista vár. Kérdezem, baj van? Baj. Nagy? Igen. Jöjjön fel, mondom neki és felmegyünk a Dékáni Hivatalba. Ahogy felkapcsolnám a lámpát, kimegy az egész rendszer. Állunk a sötétben és érzem, hogy nem jól kezdődik ez az este. Balázs elmondja, hogy felhívta őt a szerb orgonatanár, aki a helyi orgonát kölcsönözné és elmondta, hogy a hangszer gyakran lefagy, nem szólal meg és emiatt elég életveszélyes a helyzet. Mint kiderült Windows alapú a rendszer és frissíteni kellene. Mi legyen? Ne érdekel az orgona - mondom, - menjünk akkor is, ha elmarad a darabom bemutatója. Rezignáltan indulnék haza, amikor megérkezik Hollandiából egy segélyszervezet kamionja. Fél tucat kanapéval, tucatnyi fotellel, székekkel, asztalokkal, szőnyegekkel és ipari mennyiségű pohárral, evőeszközzel. A fiúk lelkesen cipelik be a rakományt és hamar átrendezik az emeleti, minősíthetetlen állapotú büfé környékét. Nem mondom, hogy a bútorok az én ízlésemet tükrözik, de jó állapotban vannak és a hallgatók másnap már birtokba is veszik őket. Valami jó is történik néha!
Kedden fél kettőre tervezzük a zenekari és a kórus kisegítőket szállító buszok indulását. Persze van egy fél óra csúszás, mire a hárfát, timpanikat, bőgőket és az egyéb rengeteg hangszert bepakoljuk.
Megkérem Kalmár Zolit, ellenőriztesse le mindenkivel, hogy itt van-e a személyije, esetleg útlevele. A hangszerkiviteli engedélyek nálunk, utas lista, és még ami kell, rendben. Elméletileg. A határon beállunk a megfelelő sorba és várunk. Előttünk egy szerb busz. Éppen most szállítják le róla az utasokat. Egy fiatalembernél sporttáska és egy kinyitott számítógépes doboz. Őt már el is különítik a többiektől. Üvöltöznek vele. Kicsivel odébb egy komplett kisteherautónyi áru van kipakolva. Nem sok jóval kecsegtet az egész. Az első buszról, ahol a zenekar nagy része utazik, leszáll egy fagottos lány. Naná, hogy lejárt a személyije. Bravó. Elindul a buszmegálló felé. Jó két óra múlva jön majd valami busz, amivel bejut Szegedre. Aztán hozzánk is felszáll egy rendőr és átnézi az okmányokat. A külföldiektől - szerbek, románok – begyűjti az útleveleket. Az egyik énekkari tagról kiderül, a felesége papírjai vannak nála. Tegnap a Vaszy kórussal jártak odaát és visszafelé összekeverték. Száz Kriszta riasztja a férjét, hogy menjen el autóval a feleséghez, kérje el a személyit, jöjjön ki a határra és miután lebonyolódott a csere, vigye vissza a pórul járt fagottos lányt. Ez meg is történik még mielőtt a szerb vizsgálaton is átesnénk. Összesen egy és háromnegyed órát töltöttünk a határon, pedig igazán nem kötekedett velünk senki.
Az autópályáról már írtam nyáron, de most mintha több lenne a kátyú. Minden pillanatban fenn áll a veszélye, hogy a nagy táblányi ablaküveg a nyakunkba esik. Fél hatra érünk Novi Sadba. Egy varázslatosan életveszélyes és persze tökéletesen szabálytalan visszakanyarodás után –az ablakomtól csupán milliméterekre fordult el a másik busz hátulja – megérkezünk a zsinagóga elé. Gyors pakolás, majd rövid próba a Psalmusból. Az akusztika rendben, a színpad is, de a kórusdobogó életveszélyes. Emiatt a kórus állandó életveszélyben érzi magát és feszeng. Próba után megmutatják a közeli iskola földszintjén lévő két tantermet, ami 160 ember öltözőjéül szolgál. Mindehhez egyetlen mosdó tartozik. Megpróbálunk felmenni az emeleti mosdókba, de az elsőn egy klasszikus magyar-verő boszorkány rikácsol és küld el bennünket melegebb éghajlatra, miközben látványosan kulcsra zárja a mennyország kapuját, a másodikon egy fiatal nő mosolyog, és nem enged be. Próbálok vele angolul szót érteni, de csak mosolyog és folytatja szerbbül. Érzem, hogy szóba kerül édesanyám és ekkor már én sem a szerb-magyar kölcsönös békés együttélésről beszélek neki ékes magyar-angol-olasz keverék nyelven. Végül látványosan megköszönöm a kedvességét és vert hadként visszavonulok. A fiúknak még felvetem, hogy tiltakozásunk jeléül, a koncert kezdetén kollektíve ürítsünk a színpadról a nézőtérre - az ötlet szinte mindenkinek tetszik – de aztán belátom, egy zsinagógában mégsem csinál ilyet az ember. Közben kiosztják a vacsoránkat. Igaz, abban állapodtunk meg, hogy a délben érkező Argenteus kórus ebédet és vacsorát kap, mi pedig uzsonnát érkezéskor és vacsorát indulás előtt, de nem ez az egyetlen, ami nem úgy működik, ahogy megbeszéltük. A vacsora két doboz kínai kajából áll. Az egyik dobozban ízetlen rízs, a másikban azonban kimondottan jó csirkés valami van. Kár, hogy összesen egy darab asztal van néhány székkel, így mindenki guggolva – mint a kínaiak – vagy a földön ülve eszik. Kézmosásra a fent említett okokból keveseknek nyílik lehetőségük. Vacsora közben összeismerkedem két francia lánnyal Champagne környékéről, akik az egyetem valamelyik más karára járnak, de mivel mindkettő 15 éve játszik már a hangszerén, megengedtük, hogy bejárjanak zenekarra. Élvezik az egész turnét. Ülnek a földön, eszik a kínait és vidáman fecserésznek.
A szórólapok szerint a koncert fél nyolckor kezdődik. Pontosan félkor megkeres a helyi szervező(?!) Petár, hogy adnék-e tévé interjút. Mondom igen, de mindjárt kezdődik a koncert. Legyint. A koncert majd nyolckor kezdődik. Hogy miért? Csak. Ha csak úgy nem… Értelmetlen tévériport, rádióinterjú. Dicsérem az előadókat. Addig legalább nem kell hazudnom. Nyolckor a zenekar és a kisegítő kóristák beülnek a nézőtérre. Kovács Gáborék belecsapnak a darabba. Az orgona hol hangos, hol meg halk, és nem nagyon tetszik a regisztráció, de szegény ember azzal főz, amit adnak neki. Nekünk ez jutott. Langyos taps, a darab végén, és amikor a mieink felmennek a színpadra, akkor látszik, hogy a „rendes” nézők alig vannak 25-en. A Psalmus tisztességesen lemegy, nem vallottunk szégyent. Taps, de inkább magunkat ünnepeljük, és hogy ezt is letudtuk.
A mi szervezőnktől annyit kérek, hogy a zenekaros buszokat hívja elsőnek, mivel úgyis mi jutunk át lassabban a határon a hangszerek miatt. Sürgetem a zenészeket. Aztán ott állunk a hideg utcán, timpanikkal, bőgőkkel, hárfával. És a két busz, ami megérkezik persze nem a miénk.
Visszafelé már eseménytelenebb az út, a határon is gyorsabban átjutunk, és éjfélre megérkezünk az Agorához. Megvárom a lepakolást és hazasétálok a csendes szegedi éjszakában. Megiszom egy sört. Bekapcsolom a tévét, ahol Balassa Sanyi darabját adják felvételről Pécsről. Szép zene. Aztán arra ébredek, hogy csörög a telefon. Szecsődi Feri ébreszt. Fél tíz van. Rohannom kell.

Úgy érzem, átok ül ezen az egész együttműködésen. Azt már megírtam, milyen remek utam volt Novi Sadba és vissza, ahol saját magunknak tarthattunk előadást a szerb kollégákkal. A projekt folytatódik. Az eredeti tervek szerint a szerb és a magyar megrendelt művet a Psalmussal együtt a magyar zenekar és kórus, kiegészülve a szerb kórussal adta volna elő nyár végén Szerbiában és Szegeden. A szerb darabról kiderült, hogy akkora zenekarra írta a szerző, amekkorát itthon még nem nagyon láttak, annyi ütőhangszerre, amennyi legfeljebb az Amadindának van és amúgy is, a kért 12-15 perc helyett fél órás. Aztán a szerb fél kiszállt az egészből, mondván, mégsem tudnak kórust adni és amúgy is, jobb lenne halasztani a koncertet. És a koncertek halsztódtak. Egészen november közepéig. Megírtuk igényeinket, orgona, bőgők, hárfa, timpanik. Minden rendben lesz mondták, majd eltűntek. Hetekre. Aztán a sokadik telefonra megírták, hogy az orgona nem probléma, van egy Clavinovájuk. Igaz, nincs pedálja, de elektromos. Mondtuk nem jó. Mondták nincs más. Mondtuk legyen a koncert olyan templomban, ahol van orgona. Mondták nem lehet. Miért? Csak. Ma a szerb akadémia tanára megígérte, hogy kölcsön adja a sajátját. Hangfalat nem tud adni, azt oldjuk meg mi. Majd meglátjuk. Közben a kieső kórus miatt kisegítőket kell találni. Az egyik legjelentősebb szegedi kórus a Vaszy kórus dolgozó emberekből áll, akik nem nagyon tudnak eljönni hétköznap a munkahelyükről. Főleg úgy, hogy a koncertet megelőző napon Mozart Requiemet énekelnek valahol jó messze. A Psalmus szólistája lemondta a szereplést, így erről is egy hét alatt kell gondoskodni. A koncert jövő kedden lenne Novi Sadban. Ma kiderült, hogy semmilyen hangszert nem adnak. Vigyünk magunk, ha akarunk valamit. Ez viszont azzal jár, hogy hangszerkiviteli engedélyeket kell intézni. Kb. 80 darabot. Kauciót fizetni minden hangszer értékének 10 százalékáig. Biztosítást kötni?
Én már látom, ahogy állunk a határon és a magyarok nem engednek ki, a szerbek nem engednek be és aztán ha mégis, akkor nem lesz orgona, ha lesz orgona, nem lesz hangfal, ha minden rendben lemegy, visszafelé állunk majd megint órákat a határon. A kultúra hídja. Azt hiszem ez a projekt neve. Ahogy a híres amerikai-angol háborús film címe mondja: A híd túl messze van…