Hogy miért is jöttem az Óbudai Társaskörben, azt majd egyszer megírom, de tény, hogy sok oka volt. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni; akkor nem érzetem jól magam. Az utolsó másfél évben már kimondottan rosszul érzetem magam. Rengeteg mindennel nem értettem egyet és utáltam, hogy a nevemet kell adnom olyan dolgokhoz, amivel mélységesen nem értettem egyet. Így nem csoda, hogy amikor Szegedről megkerestek, boldogan mondtam igent. Még akkor is, ha több utazással és kevesebb pénzzel járt a dolog. Azt gondoltam, úgy a tisztességes, hogy időben bejelentem távozási szándékomat. Egy áprilisi sajtótájékoztató után ültem le Pihével, hogy elmondjam neki, három hónap múlva kilépnék. Addig szívesen segítek új embert találni magam helyett és persze szívesen be is tanítom az utódomat. Kicsit meglepődött, de szerintem kicsit meg is könnyebbült. Túl nagy teher voltam én neki addigra már. Hogy ez mit jelent, most nem részletezem. Néhány nap múlva örömmel jelentette, hogy talált is valakit, aki nagyon jó lesz. Az illetőnek viszont a következő hónaptól be kéne állni, mert különben elveszít valamilyen pénzt. Mondtam, semmi gond, de miért én veszítsek el kéthavi fizetést, azért mert időben szóltam. Pihe megnyugtatott, hogy azt a két hónapot számla ellenében kifizeti nekem. Ebben maradtunk. Megjött az utódom, akinek próbáltam elmagyarázni merre meddig tartanak a dolgok, de a második közös napon Pihe megkért, hogy többet ne jöjjek be. Nem mondom, hogy nem esett szarul, de valahogy készültem már rá, a dolgaimat régen összedobozoltam, adtam neki egy puszit, sok sikert kívántam, elköszöntem a többiektől és beültem a kocsiba. Közben a gazdasági vezető Tóth Zsuzsa, aki szívesen köszörülte Pihén és dilettantizmusán a nyelvét a távollétében, és akit többször mentettem meg a kirúgástól ármánykodásba kezdett. Hogy miért járna nekem az a két hónapnyi fizetés (nettó kétszer 200 ezer forint), hogy adjam, csak le a mininote-omat, ami másfél éves volt, és amit ő már kinézett magának. Most teljes kétszínűségével kezdett Pihe fülébe duruzsolni, akár egy vasorrú bába álruhában. A pénzemet végül több hónapnyi levelezés és írásos veszekedés után kaptam meg, de éreztem, hogy nem tartozom egyik baráti köréhez sem ezután.
Pár hete Pihe és Zsuzsa újra összerúgta a port. Ezúttal nem volt senki, aki Zsuzsát megvédje, ezért Pihe kirúgta. De mivel ez nem megy olyan könnyen, mint gondolná az ember három millió forintot, az új mobilát és egy vadonatúj laptopot vihetett haza vigaszdíjként.

Hogy is van ez? Aki korrekt, tisztességes, időben szól azzal kötekedünk, megalázzuk, aki szemét, akit utálunk, azt három millióval jutalmazzuk közpénzből? Tehát: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Már ifjú zeneszerzőként is megütöttem néhányszor a bokámat, amikor balga módon jó magyar költők műveiből írtam kórusműveket. Az engedélyeztetési eljáráskor derült ki ugyanis, hogy a költők özvegyei és/vagy az őket képviselő ügyvédek koránt sem olyan segítőkészek, mint maguk a költők voltak életükben. Persze vannak kivételek is. Nemes Nagy Ágnes jogutódjától, Nagy László fiától posta fordultával érkezett/érkezik a hozzájárulás, de így van ez Kányádi Sándorral, vagy amíg élt Weöres Sándorral is. Az első pofon a zeneszerzőket Weöres halála és Károlyi Aliz megjelenése okozta. Előbb mereven elzárkózott minden megzenésítési engedélytől, majd később „enyhített” a szigoron és kemény pénzeket kért az aláírásáért. Ismeretes, hogy Orbán a kilencvenes években 150 ezret fizetett több tucatnyi Weöres-kórusának engedélyeztetéséért. Magam is fizettem 2-2 ezer forintot az engedélyekért, ami ma talán bagatell összegnek tűnik, de a kilencvenes évek végén, munkanélküliként egyáltalán nem volt az. A magyar szerzők le is szoktak gyorsan Weöres verseinek feldolgozásáról.
A következő pofont már zeneműkiadóként kaptam, amikor az özvegy súlyos tízezrekhez és a kiadó kereskedelmi politikájába való beleszólást követelt Nógrádi Péter remek vegyeskarának kiadási engedélyezéséért. Számos ügyvéd-, és levélváltás után sem sikerült megegyeznünk. Azóta nem adok ki egyetlen szerzőtől sem Weöres versre írt kórusművet vagy dalt. Pedig akadna bőven.
Tavaly októberben Kocsár Miklós Gyurkovics dalait készítettük elő kiadáshoz. Én többször rákérdeztem, megkapjuk-e a hozzájárulást és ő azzal nyugtatott, hogy az özvegy boldog lesz. Fel is hívtam és kiderült, hogy az özvegy egyáltalán nem boldog. Sőt. Aztán sikerült megnyugtatnom és e-mailen elküldtem neki a szokásos szerződést. Ő visszaírt, hogy ez edd a legtisztességesebb szerződés, amit ajánlottak neki, de két ponton változtatást kért. Ezeket megtettem és elküldtem, azzal, hogy várom a kinyomtatott, aláírt szerződéseket. Közben nekiálltunk a nyomdai előkészületeknek, hogy a születésnapra megjelenhessenek a kották. A szerződés csak nem jött meg, viszont a kottákat, igen limitált példányszámban kinyomtattuk. tanár úr örült, és mindenki boldognak tűnt. Decemberben aztán elkezdtem érdeklődni, mi lehet a posta késedelmének oka. Januárban kiderült, hogy az özvegy nem vette észre a levelemet és ezért nem válaszolt. Most meg ahelyett, hogy elküldené aláírva, dühödt levelet ír nekem, hogy miért mertem megjelentetni a kottát. Próbálom nyugtatni, hogy a szerződés úgy módosult, ahogy ő kérte, de semmi siker. Lehet, hogy bezúzom az egészet!
Közben Nógrádi Péter is megkeresett, hogy az Illés feldolgozásokat adjuk ki. (Nógrádi és Szabó Soma sok évvel ezelőtt a King’s Singers mintájára hat szólamra feldolgozott egy tucatnyi dalt. Lemez is lett belőle.) Ez már bennem is megfordult és Bródyt meg is kérdeztem, mit szól hozzá. Ő örömmel hozzájárul, mondta, de Rosta Mária intézi a jogi ügyeket, vele beszéljek. Nógrádi beszélt vele, de ő hajthatatlan. Hallani sem akar a kottakiadásról.
Egy dolgot nem értek csak. Minden kiadott kotta növeli a mű játszottságát. A játszottság jogdíjbevételt generál. Ebből a jogdíjból részesedik a szövegíró, költő és/vagy jogutódja is. Ez tehát talált pénz. Lehet, hogy nem sok, de dolgozni biztosan nem kellett már érte. Miért akkor ez a makacs ellenállás?

Tegnap koncertre mentem Szegeden a Színházba.
Vásári Tamás volt a szólista, aki idén nyolcvan éves. A legkönnyebb és egyik legrövidebb zongoraversenyt választotta, Liszt A-dúrját. Az érzés még szemlátomást meg van, de az izmok már nem engedelmeskednek. Sokszor csak látom, hogy játszik, de a futamokból csak a záró hangot, akkordot hallom. Nehézkes, öreges, kevés ihletett hanggal, pillanattal. A közönség állva tapsol. Két ráadás; Liszt Rákóczi induló – helyenként alig-alig felismerhetően – és a Desz-dúr Consolation. Hosszú ünneplés.
Közben megfogalmazódik bennem, hogy egy bálványnak egyetlen ellensége van; saját maga. Csak ő képes ledönteni a saját szobrát.
Kár.

Nem értem. Valaki jár a szegedi lakásomban, amikor nem vagyok otthon. Ez szinte biztos, mert akárhányszor elmegyek, letekerem a fűtés termosztátot, de mikor megérkezem, mindig magasabban áll. Kicsit bosszant, mert már decemberben is aránylag sokat fizettem, pedig igazán nem vagyok otthon egész nap.
Megkérdezem Juditot, mi lehet az oka. Végül kiderítjük, hogy nem elég a plusz-mínusz gombot nyomogatnom, - az csak néhány óráig hat – hanem a programozást kell átírnom. Ez ugyanis annyira okos szerkezet, hogy minden napra napi hat program állítható rajta. Rögvest nekiesek a leírásnak és már nyomogatom is a gombokat. Persze sehogy sem sikerül. Nekiszaladok újra és újra, de valamit mindig elnézek, elrontok. Kicsit később, vacsora közben ráesik a pillantásom a leírás utolsó oldalára, ahol egy összetett mondatban leírják, hogy kell a programozást egyetlen mozdulattal felülírni. Heuréka!
Okulva tehát az eddig az elég magas gázszámlából, mielőtt hazaindulok csütörtök este 17 fokra állítom a termosztátot, felülírva a napi programokat. Hétfő reggel, miután egy órát késett a vonat csak annyi időm van, hogy bedobom a táskát a lakásban és máris megyek a dolgozóba. Este hat után érek haza, amikor döbbenten látom, hogy nem 17, hanem alig 12 fokot mutat a hőmérő. Neki esek a szerkezetnek, de a fűtés csak nem akar beindulni. Valamit nagyon elprogramozhattam. Pedig látszólag mindent úgy csinálok, ahogy a használati útmutató szerint kell. Eszembe jut, hogy még Szecsődiékhez sem tudok elmenni aludni, mert hétvégén nekik is elromlott a kazánjuk és a kandalló mellett fagyoskodva várják a szerelőt. Hívom Juditot, aki szerencsére nem valami vizsgán vagy értekezleten ül, hanem fél órán belül jön. Programoz, nyomkod, teker, de a kazán neki sem indul be. A mobiljából elemlámpát csinálva próbáljuk kideríteni, mit is mutatnak a számok a kazán oldalán. Végül telefon a szervizbe, akik ugyan nem jönnek, ki de van egy ötletük a víznyomással kapcsolatban. Judit elővesz egy csavarhúzót és valamit valahol elteker. Én meg közben nézem, mekkorára megy fel a víznyomás. 0,2-ről, 1,6-ra tornázzuk fel és igen!
A kazán beindul! Eddigre már az elfogyasztott – Mikulástól kapott – Unicum hatására, vagy mert beleheltük a teret fél fokot nőtt a hőmérséklet. Szép lassan - és itt lassan-on van a hangsúly -, emelkedni kezd a hőmérő mutatója. Mire lefekszem, hat pulóver, szerves nagykabát stb, már a bűvös 16-on is túl van.
Reggel 18 fokra ébredek, ami igen biztató. Kint meg esik a hó, méteres jégcsapok lógnak, a járda csúszik. Magamhoz veszek egy doboz c vitamint és elindulok dolgozni.

Olvasom az egyetlen komolyzenei havilapot és megakad a szemem egy ismerősöm születésnapi méltatásán. Az utolsó két mondat találkozása így szól: (…) 2002 és 2006 között a Fővárosi Közgyűlés tagja (MIÉP). A Szocialista Kultúráért kitüntetés birtokosa (…) Tetszik!