Nyári Jenő tisztelt olvasó kérésére közlöm, hogy Baráti Kristóf koncertjével kapcsolatban tévesen szerepelt naplóbejegyzésemben Schubert C-dúr fantázia hegedűre és zongorára című műve. Az érinett Schuberttől ezúton kérek elnézést.

Mint azóta az érintettől megtudtam, a két fellépő művész jegyeit a MüPa tévedésből az információs pult helyett a kasszába adta le, és ezeket vette át aznap este Körner Tamás. Így természetesen érthető a soronkívüliség is.

Czakó Dóri hív, hogy nézzük meg a Madách Kamarában a musical pályázat győztes darabját az Aranyborjút. Persze örömmel megyünk, mert érdekel, hogy a nagy „levelező” a világra megsértődött Gerendás Péter mit hozott össze musical címszóval.

Hát, nem sokat. Az Ilf és Petrov által eredetileg jegyzett szatirikus regény adaptációja sok sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy még véletlenül sem musical. Még annyira sem, mint a Képzelt riport volt valamikor. Még csak zenés darabnak sem igen lehet mondani, hiszen kb. hét szám hangzik el benne, sok jobb-rosszabb átkötő-zenével. Ezek közül egy az, ami igazán sláger és azt jól is énekli Gallusz Nikolett. A többi dal a színházi zene – általam nem igazán a nívó szinonimájaként használt – kategóriája. Talán még egy kivétel van, Ekanem Bálint dala, melyet a tőle jól megszokott profizmussal abszolvál. A többi néma csend. Nem mintha rossz lenne maga az előadás. Én még nem láttam ennyire jól működő háttérvetítést, és a rendezéssel sem lehet semmi bajunk. A színészek teszik a dolgukat és bár a főszereplő Hajdu Steve nem nagyon tud énekelni, de vérprofin adja el a számait. Remekek a video bejátszások is. Aztán amikor azt gondolnánk végre vége a nem különösebben izgalmas és egyáltalán nem túlbonyolított történetnek, bejön maga a szerző és egy szál gitárjával előad egy számot a nőkről, aminek miértjét még hazafelé a villamoson sem bírjuk megfejteni. A hangulatot mindenesetre leülteti és ezek után már igen nehéz egy tapsos finálét összehozni. Nem is sikerül.

Azért néhány kérdés azóta is motoszkál bennem: Tényleg ez volt a 24 pályaműből a legjobb? Vagy csak adni kellett valamit Gerendásnak, hogy ne morcizzon mán olyan nagyon?

Nem tudom. Gerendás abban a bizonyos búcsúlevelében azt írta, hogy ez egy fasizálódó ország, ahol őt nem hagyják érvényesülni, kevés a koncertje, mindig a nagy sztárok árnyékában kellett állni a színpadon, van hét gyereke és nem tudja őket eltartani. Gerendásnak kb. három nagy slágere van. Ezeket sem ő vitte sikerre, de ez mindegy is. Egyszerűen nem olyan alkat, nem olyan nagy tehetség, hogy megtöltsön egy arénát. Hogy ebből a kis számú slágert felvonultató tehetségéből nem tud eltartani hét gyereket, azt elhiszem. De ez nem az ország vagy a mindenkori rendszer hibája.

Ja és a lényeg, ettől ez még egy igen gyenge darabocska.

Negyed nyolckor érünk fel a parkolóból a pénztárak szintjére. Itt négy ablaknál állnak a népek hosszú, tömött, türelmetlen sorokban. A legtöbben azért, hogy a neten rendelt jegyeiket átvegyék. Mi is, de mi még számlát is kérnénk. Közben többször elhangzik, hogy az automatákból is megkaphatják az emberek a jegyeiket, de senki nem mozdul. A mellettünk levű pénztár éppen végez egy nő, amikor a semmiből előugrik Körner Tamás – azelőtt a Fesztiválzenekar igazgatója, jelenleg önálló zenei ügynök, többek között a ma esti szólista, Baráti Kristóf menedzsere – és még mielőtt bárki bármit tehetne, közli, hogy kilenc jegy van a nevére félretéve és már nyújtja is oda a kötegnyi pénzt. A sorban következőnek meglepődni sincs ereje, és végigvárja a procedúrát. Átvesszük a jegyeinket, de számlát nem kapunk, írjuk fel egy papírra a nevet, címet és menjünk vissza a szünetben. Ok. A MüPa nagyjából tele van, amikor Baráti Kristóf és zongorista partnere Enrico Pace bejönnek a színpadra. A műsoruk meglehetősen szokatlan, mellőzik az ismert repertoárt: Schumann a-moll, Schubert B-dúr szonáta az első részben, Négy Suk darab és a pokoli nehézségű Strauss Esz-dúr a másodikban.

Már az első hangoknál kiderül valami nagyon fontos: Baráti álomszép hangon, tökéletes intonációval játszik. Mint mindig. Aztán kicsit később az is, hogy ilyen szorosan egymásrafigyelő, együtt lélegző kamarazenélést is nagyon ritkán hallani. Semmi esetlegesség, semmi ezredmásodpercnyi különbség a két hangszer belépéseiben, lassításaiban. Tulajdonképpen lenyűgöző. Csak épp semmi érdekes nincs benne. És előbb-utóbb (inkább előbb) elkezdem unni az egészet. Nem érdekel két tökéletes ember produkciója, ha semmi zeneiséget nem sikerül felfedeznem benne? Minek a perfekció, ha nem szolgálja a zenét, csupán önmagát igazolja? Kicsit csalódottan jövünk haza.

Beat ünnep, hirdetik a plakátok. Majd az áll még rajta, hogy Illés 50.
Csak annyi az észrevételem, hogy:
1. Az Illés együttes (az a bizonyos, amire mindenki gondol) 1965-78 között létezett. (Tehát az ötven akár igaz is lehet)
2. A zenekar öt tagjából kettő már évek óta halott.
3. Szörényi Levente még valamikor a nyolcvanas években bejelentette, hogy nem áll többet színpadra és három napon át búcsúzott a közönségtől.
4. Azóta volt egy rakás búcsú koncert, Illés koncert, Illés turné (1981, 1990, 1996, 2001, 2005, 2010. stb.)
5. Szörényi legutóbb Hattyúdal címen búcsúzkodott...
6. Szép dolog a nosztalgia és nyilván még mindig jól jövedelmez...