Ha a cipőboltaban cipőt, az édességboltban édességet lehet kapni, akkor mit lehet vásárolni az ételallergiaboltaban?

Szeged. Negyed kettőre beszéltem meg a randevút egy lakásügynökkel a Petőfi sugárút, Földváry utca sarkán. Persze öt perccel előbb ott vagyok és próbálom kitalálni a közeledő emberek közül melyik lesz majd az ügynök. Eltelik az öt perc, aztán újabb öt. Idegesen telefonálok, de nem veszi fel. Újra próbálkozom. Most kicseng, felveszi, de ki is nyomja rögtön. Miközben hallom, hogy sms érkezett a szemem sarkából figyelem, ahogy egy hatvanas nő egy kisméretű autóval az orrom előtt leparkol a sarkon. A kocsi vége kilóg a képzeletbeli zebrára, a vezető oldal pedig egy tócsa közepén áll. A hölgy kikecmereg a kocsiból és hevesen gesztikulál az utca túl oldalán szerencsétlenkedő fiatal lánynak, aki egy nyomorékká tört első kerekű biciklivel árválkodik a járda szélén.

Elfordulok, és elolvasom az sms-t. Sztenderd üzenet: tárgyaláson vagyok, majd hívom. Az baj - válaszolom neki -, mert éppen most lenne egy találkozónk lakás ügyben.

– Fiatalember – hallom a hátam mögül – segítene? – Egy ilyen megszólításnak, így ötven felé, ki tudna ellenállni? Odalépek az autóhoz. Az anyós ülés oldalán a hátsó ajtó nyitva és a biciklit próbálják beszuszakolni a hátsó traktusba.

– Segítene betenni? – kérdezi a nő újra. Odalépek és közlöm a nyilvánvaló tényt: a bicikli legalább fél méterrel hosszabb, mint az autó szélessége, ide bizony ez nem fog bemenni.

– De azért csak próbálja meg! – erősködik a nő.

– Nem lehet, nem fér be –, erősködöm én is, némileg már ingerültebben. Az eszem még az ügynökön jár, ezek meg szórakoznak itt velem.

– Akkor most mit tegyek? – kérdezi vádlón.

– Nem tudom – mondom őszintén.

– Akkor most mit tegyek?! – felemeli a hangját és rángatja kicsit a biciklit.

– Hívjon egy taxit – mondom.

– Abba belefér?

– Egy kombiba igen. – Közben meglátom, hogy tetőcsomagtartó is van az autón.

– Rakja a csomagtartóra - javaslom.

– Azt nem lehet, összekarcolja.

Hogy mit karcol össze egy tetőcsomagtartón, azt nem merem megkérdezni. De azért ő is elgondolkodik. Kivesz egy pokrócot a csomagtartóból. Közben a biciklit átpasszolja nekem. Én telefonálni szeretnék, az ügynökkel találkozni, levetni a zakómat, mert csurog rólam a víz, visszamenni az iskolába, vagy Pestre, már minden mindegy, csak el innen. De nem enged.

– Ez a pokróc jó lesz? – kérdezi, de nem vár választ, nekiáll felteríteni a csomagtartóra. Megpróbálom megemelni a biciklit. Mivel nem egyszerűen fel kell emelni, hanem fektetni kéne, a derekam jelzi, hogy ne szórakozzak vele.

– Ezt én nem tudom egyedül felemelni – közlöm a harcias nénivel.

– Két csípőprotézisem van! – rivall rám megvetően, dühösen és ellentmondást nem tűrően. Aztán a szemembe néz szúrósan.

Megpróbálok nyugodt maradni.

– Én viszont nem tudom egyedül felemelni. – Farkasszemet nézünk, és azon gondolkodom, miért nem vágom hozzá a rohadt biciklijét és megyek a dolgomra? Végül odajön, és együtt feltesszük a tetőre.

– És mivel fogja odakötözni? – kérdezem. Erre elővesz egy méternyi madzagot. – Ez jó lesz? – nem tudom, válaszolom és megpróbálok lelépni.

Még hallom, ahogy utánam szól: Köszönöm fiatalember. – De ahogy ezeket a szavak mondja, érzem, hogy se a fiatalt, se az embert nem gondolta komolyan. Sőt.

 

 

Végül az utolsó pillanatban úgy döntök, hogy autóval megyek Szegedre. Nálam van vagy öt kiló kotta, amit nagyon várnak Amerikában, egy kottacsomag az Akkord kiadótól a versenyre és persze ipari mennyiségű ing stb.
Az út telefonálással telik. Száz Krisztának mindig van egy újabb kérdése, egy elvarratlan szál, amit meg kell beszélni. Kolozs Robi hív, hogy megpróbálja megszerezni a rádió egyik zongoráját a döntőre, de jó lenne szponzort találni a szállításra. Beszéljek Gőzzel, teszi hozzá. Szegeden elsétálok a Kárász utcába és látom, hogy a múlt heti szélben megrongálódott molinónkat valóban leszedték, de az új visszatétel után sem sokkal szebb a látvány. Telefon a Város Képnek, vegyék inkább le, mert ez így méltatlan mindenkire nézve.
Rövid heti értekezlet, gyors helyzetjelentés, tanulmányi osztály, gazdasági részleg, kínaiak, szerb pályázat, szakkollégium.
Utána a verseny gazdasági ügyei, felkérők, visszaigazolások, megrendelők, számlák. Melyiket, miből fizetjük majd? A versenyzőknek előkészítve a nyilatkozat, hogy az esetleges nyereményükből levonjuk, amit le kell vonni. Készen állnak a dossziék is. Benne minden, ami kellhet és minden, ami jól jöhet nekik, míg itt vannak. A ház telerakva tacepaókkal, hogy tudni lehessen, melyik gyakorlót merre találják. A monitor működik, egyelőre a versenyzők programja olvasható rajta, de estétől már közvetíti a teremben folyó eseményeket is a kint várakozóknak. Közben folyik a terem díszítése. A virágok gyönyörűek, a roll-up is jól mutat. A reflektorok beállítva és már jöhet is a hangoló.
Az eső persze esik rendületlenül. Ennek ellenére egy csendesebb szakaszban elmegyünk flashmobolni a városházára. Itt vár minket a fehér, kibelezett színházi díszlet zongora, amire a fiúk plakátokat ragasztgattak. Terveink szerint ezt tologattuk volna végig a városon, hirdetve a versenyt, de az eső most meghiúsítja. Azért, ha már ott van a sajtó, tologatjuk néhány métert. Előtte, utána interjúk, fotózás. Mire a szakadó esőben – esernyő az irodában – visszaérek, már vár egy osztrák hölgy, egy esetleges kulturális együttműködésről egyeztetünk. Szecsődi Feri közben elment helyettem a szokásos havi dékáni kollégiumra.
Háromtól stáb értekezlet. Mindig van valami, amit még el kell intézni. Öttől a hoszteszek is a helyükön vannak és már csak a versenyzőket, a zsűrit és a közönséget várjuk. A zsűri hat előtt néhány perccel érkezik. Rövid ismerkedés, és már kezdődhet is a show. A zsűri bemutatása, sorsolás és Karcsi koncertje. Miközben ő játszik, Kalmár Zoli már írja odakint a holnapi beosztást. Ki, mikor, hol gyakorolhat. A koncert alatt megérkezik a vacsora is a közeli Dugonics étteremből. Kilenc, fél tízig folyik a vacsora mellett a beszélgetés. Felicia csendes, ifj. Csíki Boldizsár szimpatikus, Karcsi hozza a formáját, Nádor Gyuri pedig semmit sem változott, amióta nem láttam. Jó kedélyű anekdotázás folyik. Mikor az utolsó vendég is elmegy, nekiállok eltakarítani a romok egy részét. Mivel rengeteg étel maradt, az egyik felét tálcára teszem és berakom a hűtőbe. A többit egy dobozban a portás néninek adom. Szegény, még nem tudja, hogy egész héten hidegtálat fog enni.
Karcsi hiányolja az alkoholt, ezért még hazafelé menet bemegyünk a szomszédos Templom-kertbe meginni két sört.
Este még egy rakás telefon Krisztával, hogy mit kell másnap elintézni.

Reggel találkozom Katona Judittal, akinek számlát hoztam Pestről. Mivel júniusban ki kell költöznöm a jelenlegi lakásból, segít találni egyet. Legalábbis nagyon remélem. Kilencre átmegyek a TIK-be, ahol most nyílik az állásbörze. Itt adják át az Almamater-díjat. Kapok egy stressz-labdát. Ezt nyomogassam, ha helyzet van. Egész nap nyomogathatnám. Pláne, amikor felhívom a Rádiót zongora ügyben. Kiderül, hogy szombatra biztosan nem tudják kikölcsönözni a hangszert. Ők azt hitték április végéről van szó. Beszélek Gőzzel, hogy ne tőrje magát, ami nem megy, az nem megy. Felhívom Lukácsházi Győzőt és elmondom, hogy nincs más út, csak az ő hangszerük. Végül beadja a derekát, de hozzáteszi, mindketten belebukunk, ha bármi történik a hangszerrel. Ettől félek én is. Kriszta elkezdi leszervezni a szállítást. Karcsi panaszkodik, hogy elrontotta a gyomrát. Szerinte romlott volt a vacsoránk. Az nem zavarja, hogy nyolcan ettük ugyanazt, és csak ő beteg. Nem baj, túléli. Egy órára elmegyek a Roosevelt téri Halászcsárdába egy Fullbright-os találkozóra. A fogorvosi kar dékánja hívott, egy esetleges együttműködést megalapozandó. Ő ugyanis a Fullbright területi igazgatója. A hangulat remek. Pálinka, isteni halászlé, túrós csusza, remek vörösbor. Szinte nincs is kedvem visszamenni stresszelni. De muszáj, mert jön hozzám a kulturális bizottság elnöke egy bemutatkozó látogatásra. Mikor elköszönök tőle már a zsűri is újra itt van. Az utolsó versenyző után megbeszélés. Kisebb vita után pontoznak. Én számolom és írom. Az a metódus, hogy mindig más kezdi mondani a pontokat. Az egyetlen saját növendékünk (Kerek Feri tanítványa) pontozása pont úgy jön ki, hogy Feri mond utoljára. Erősen megnyomja a ceruzát. De végül senki nem emel vétót. 11 versenyző jut tovább a középdöntőbe. Kihirdetjük az eredményt, átadjuk a versenyzőknek az Éremverde ajándékát és Zoli valamint a hoszteszek átkísérik a versenyzőket egy fogadásra. A fogadást 80 főre kértük, arra számítva, hogy ott lesz 20 versenyző, a rokonaik és a saját hallgatóink. Ehhez képest kb. 25-en mentek át. A zsűri-vacsorából ezúttal is rengeteg marad. Átadom a szokásos pakkot a portás néninek, aki közli, hogy most érkeztek meg hatalmas tálcákon a fogadás szendvicsei is. Körbejárom a házat, hátha találok néhány éhes szájat, de nincs szerencsém. Végül összepakolok vagy 8-10 szendvicset és hazafelé menet a Tesco előtt ácsingózó, alkoholtól eltorzult arcú, iszonyatos szagot árasztó homeless kezébe nyomom.

Ez a nap simán megy. Azaz menne, ha lenne pontozólap. De nincs. Klári nekiáll legyártani őket. Mire a zsűri megérkezik, már készen van minden. Fél tizenegykor adok egy rövid interjút a Lánchíd rádiónak Bartók születésnapja alkalmából. Erről eszembe jut, hogy apámat majd fel kell hívni. Csak nehogy elfelejtsem! (Majdnem el fogom!)
Még mindig nincs zongora a döntőre az Agórában. A zenekar nem nagyon akarja kölcsönadni a saját Bösendorferjét. Féltik. Értem én. Én is félteném. A mienket nem vihetjük át, mert még nincs kifizetve és tiltva van a szállítása a szerződés értelmében. Írok egy levelet Gőznek. Hátha. Visszaír, hogy megnézi, mit tehetne.
A délelőtti öt versenyző tartja a menetrendet. Ebédre átkísérem a zsűrit az Art Hotel éttermébe. Ők amúgy is itt laknak, így az ebéd helyszín kézenfekvőnek tűnt. Első értékelések. A színvonal magas, a szervezés jó. Én is így gondolom. Visszamegyek dolgozni, mert közben azért ez mégiscsak egy oktatási intézmény. Kérelmek, számlák, levelek. A délutáni forduló négykor kezdődik. Egyetlen problémám, a közönség hiánya. Arra nem számítottam, hogy tömegével fognak az utcáról beözönleni az emberek, dehogy a negyven zongoristánk közül, jó ha 5-7 itt van, azt vérlázítónak tartom. Írok egy szigorú hangúnak szánt emilt és szétküldetem a hallgatóknak. Vacsora megint hidegtál, ezúttal más összetételben. Előveszek egy üveg bort is, de vége az, hogy Karcsival kettesben isszuk meg. Míg ő gyakorol – ez még a borozás előtt van -, Zsigmond Zolival beszélgetünk. Neki is elpanaszolom az érdektelenség iránti elkeseredésemet. Minek rendezünk közel öt millióért egy versenyt, ha a saját hallgatóinkat sem érdekli? Aztán abban maradunk, hogy magunknak. Hogy bebizonyítsuk a károgóknak, hogy nem állt meg az élet a dékánváltással. Hogy lehet profin is versenyt rendezni. Tudom, hogy sok ellendrukkerünk volt/van. Sokan megütköztek az új dizájnon. De a versenynek most végre van saját logója, a logóhoz illő műsorfüzete, molinója stb. És a szervezés –kifelé legalábbis – hibátlannak látszik. Pár napja írásban kértem meg Kerek Ferit, hogy intézze a nagyszentmiklósi utazást. Ez nem a verseny része, de ahhoz szorosan kapcsolódó program. Buszt szereztem a városházáról ingyen, neki csak a többit kell leegyeztetni. Persze nem teszi. Kalmár Zolit ugráltatja ezzel is. Mint ahogy felesége is többször utasítgatja Krisztát, hogy mit és hogyan kellene csinálnia. Kriszta még egy ideig tűri, de ahogy elnézem, az ő idegei sincsenek acélból. Rosszkedvűen fekszem le.