Csak délután indulunk el Debrecenbe a Wasbe rendezvényeire, ahol nekem is elhangzik majd egy régebbi – és ebben a műfajban gyakorlatilag egyetlen – darabom az Ikarosz. A hőség rettenetes, viszont a szállásunk az ötcsillagos Hotel Divinusban van a Nagyerdő szélén. Kicsit furcsállom, hogy egy ilyen minőségű hotelben a garázsért napi háromezret kérnek a vendégtől és az internet használat sincs ingyen, de nem az első eset, amikor ezzel a furcsasággal találkozom. Átviszem az Ikarosz frissen elkészült partitúráit Falvy Mártinak a Főiskolára, ahol a Zeneműkiadó pakol éppen. Vacsoránk az egyébként szintén kitűnő Obester Hotelben van, ahol épp a szegedi-makói különítmény vacsorázik. Megismerkedünk néhány bel-, és külhoni karnaggyal majd elindulunk a nyitókoncertnek helyet adó Kölcsey Központba. Ez legalább légkondicionált, amire nagy szükség van, de hogy mennyire, az majd csak másnap lesz egyértelmű a Bartók-terem banánérlelő hőségében. Sokan beszélne, sok udvarias közhely hangzik el, mire a Központi Zenekar játszani kezd. Egyik karmesterüket éppen itt Debrecenben volt szerencsém tanítani pár évvel ezelőtt. És persze van a zenekarban egykori weineres növendék is. Hol ne lennének? A program kiadós gikszerrel indul, de nem ez a baj, inkább a túlméretezettség. Másfél óra nettó játékidő. De a közönség lelkesen tapsol újra és újra. Szóval tíz is elmúlik, mire kiérünk a templom elé egy söröző teraszára. A társaság remek, itt vannak a Zeneműkiadósok és Kata is. Közösen próbáljuk megfejteni, hogy merre is kéne mennie a zeneműkiadásnak, de nem sokra jutunk. Éjjel egy után érünk haza.

Reggeli után uszoda, csavargás, kávézás és a kiadónk dolgainak átbeszélése Katával, ebéd az Arany Bikában, sörözgetés egy teraszon, újabb uszoda, szauna, gőzfürdő és persze vacsora. Kész hízókúra. Úgy döntünk, villamossal tesszük meg a másfél kilométernyi utat. A két jegy 800 forint, ami csak azért említésre méltó, mert éjjel borravalóval együtt ennyiért visz vissza a szállásunkra majd a taxi. Két hangverseny is van a Bartók teremben egymás után. Héttől és fél kilenctől. A kettő közt az EMB tart rövid pezsgős fogadást. Közben tárgyalok az Adams hangszergyár képviselőjével, az idehozott és csupán a fesztivál ideje alatt használt gyönyörű timpanik megvételéről.

A Bartók terem akusztikája nem igazán kedvez a fúvószenének. Ha hátul ül az ember, akkor nagyon kavarog a hang, ha elől, akkor megsüketül a hangerőtől. Ennek ellenére az Ikaroszt nagyon jól játsszák a mieink.

Az esti sörözés nem nyúlik nagyon későre, mert hajnalban kelnünk kell, egy órára Szegeden kell lennünk Kristóffal a Nyári Akadémián.

Az időjósok esőt, szelet, hideget jósolnak a következő napokra, így erősen elgondolkodunk, hogy tényleg akarunk-e Egerbe menni két éjszakára vagy inkább maradunk otthon. Aztán persze elindulunk. És jól tesszük. Igaz, elfelejtem magammal vinni az új telefonom fülesét, így egész úton csörög a telefon a zsebemben. Mert naná, hogy megáll az élet nélkülem – vagy legalábbis ilyenkor úgy tűnik – amint kiteszem a lábam Szegedről. De aztán a város határában félreállok, és elintézem az összes telefont. A szállásunkat gyorsan megtaláljuk, közel a centrumhoz és a fürdőhöz, de saját parkolóval, ami Egerben is nagy kincsnek tűnik. Elindulunk felfedezni a várost. Hétágra süt a nap. Útközben remek pékség kínálja az isteni fogásokat és persze nem bírunk, igaz nem is akarunk ellenállni. Megnézzük a székesegyházat (nem nagy látványosság) és kinézzük magunknak a Város a város alatt elnevezésű, mint később kiderül erősen túlértékelt túrát. Kivárjuk az utolsó túra indulását, csak éppen azt nem olvassuk el, hogy az utolsó túra csak minimum öt fő esetén indul. Jön egy fiatal pár, megpróbálom őket rávenni, hogy szerezzenek még valakit, hogy meglegyünk öten, de inkább ők is továbbállnak.

Vissza séta a szállásra, útközben nézelődés, sétálóutca stb. A vacsora remek, egy üveg bort is kapunk ajándékba, amit Ági „antialkoholizmusa” miatt egyedül vagyok kénytelen meginni. A bor az Egri csillag nevet viseli és könnyű, gyümölcsös aromájú, nyáresti bor. Reggeli után irány újra a földalatti túra, ahol már egy tucatnyian várakoznak. A kirándulás az egykori érdeki borospincébe vezet, ahol valamikor az ország (Nagy Magyarország) egy ötödét kitevő Egri érsekség területéről adóként begyűjtött borokat tárolták. A pincerendszert a háború után vasbetonnal erősítették meg és felaprózták, így azóta bor tárolására szerintük alkalmatlan. Innen átmegyünk a szemközti épületbe, ahol a főiskola is működik, hogy megnézzük a könyvtárban az egyetlen, Magyarországon fellelhető eredeti Mozart levelet. Tévedésből a tetőn található Camera obskurába veszünk jegyet. Nem bánjuk meg! Egy padlásszobában a régi-régi szerkezetnek köszönhetően az asztalra vetítve végignézhetünk az egész városon egyetlen lencse segítségével. No meg kell hozzá egy fiatalember, aki a masina beállításait kezeli. A valóság a szemünk előtt, színesben mozog. Furcsa érzés, még a digitális világban edződötteknek is.

A sétáló utcában megkóstoljuk a mákos vaníliás öntettel felszolgált gőzgombócot, iszunk egy sört, illetve limonádét, majd elindulunk a Rác (szerb) templom felé. A város egyébként járhatatlan, mindenütt felfordulás, építkezés. Mint a pincében a túravezető elmondta, választási évben az ember kerülje el a nagyvárosokat! Igaz van, legközelebb megfogadjuk. A szerbe templom tényleg a legszebb templom egész Egerben! A kulcsot a szomszédos házban kell kérni és háromszáz forintért mutogatják. Bőven megéri a látvány. Annak idején a jó római katolikusok nem engedték be a szintén jó görögkeleti katolikusokat a városba, így azok kénytelenek voltak a templomot az akkori város szélén felépíteni. A szerbek azóta beolvadtak az egri lakosságba, így most már ünnepelni is Szentendréről jönnek Egerbe. Legalábbis ezt tudtuk meg a készséges kulcsos-hölgytől.

Innen visszamegyünk a főtérhez és elindulunk a Szép asszony völgybe. Meglepően közel van és nagyon más, mint amire gyerekkoromból emlékszem, ha emlékszem egyáltalán bármire is. Mindenütt kiépített pincék – az én ízlésemnek túlságosan is kiépítettek – remek lés főleg nagyon is alacsony árú borokkal. Nem régen még Szegeden ittam a borfesztivál remek borait 250-400 forintos deci áron, itt 100-250 a felhozatal. És nagyon finomak.

Vissza séta után még belefér egy estéli fürdőzés az egri termál strandon, csak úgy öregesen, dagonyáztatva magunkat a lezúduló meleg vízzel.

A vacsora remek és úgy döntünk a hotel kertjében lévő étteremben sörözve nézzük meg a meccset. Kár, hogy ezt rajtunk kívül senki nem gondolja így, és a meccs kezdete előtt öt perccel az egyik pincér leszereli a tévét, és bezárja a teraszt. Nem baj.

 Reggeli után hazafelé menet Recsk felé vesszük az irányt. Mit mondjak, nincs agyontáblázva, de megtaláljuk. Kis kiállítás egy kis házban, néhány tábla, egy újraépítettnek tűnő barakk és mégis nagyon hatásos az egész. Simán megértem, hogy az, aki ezt végigélte vagy rokonain keresztül megtapasztalta bárki haláláét kívánja, aki ebben részt vett. És sokan részt vettek. És sokukkal találkozhattunk járókelőkként az utcán. Mert nagyrészük simán beépült a következő rendszerbe is. Mondjuk könyvtárosként dolgozott, mint Péter Gábor… Rossz belegondolni is. Az út hazáig már simán megy és Sophie úgy örül nekünk, mintha hetekre tűntünk volna el!

Pontosan este kilenckor vesz fel Eszter és édesapja, hogy megnézzük az új lakást, illetve, hogy mit is kellene kifesteni. Esztert véletlenül ismertem meg pár hete. A Kárász utcán mentem hazafelé egy koncertről, amikor leszólított egy hang. Judit volt, aki a barátnőjével borozgatott az egyik kiülősben. Eszter is hátrányos helyzetű, mivel pedagógus és ráadásul július elején férjhez megy, ahol majd Judit énekel a tervek szerint. Judit elmondja, hogy a jó sorsa éppen a legnagyobb élő szerzővel hozta össze, nosza gyorsan megígérem, hogy megírom a templomi bevonulózenéjét. Persze egyikünk sem veszi komolyan a dolgokat, egész addig, míg Pesten egyik hétvégén eszembe nem jut az ígéretem és tényleg összehozok valami bevonulási zenefélét. Szóval innen az ismeretségünk. Aztán megkérdeztem tőle, hogy nem tud-e egy megbízható festőt, mert mégiscsak jó lenne egy tisztasági festés a lakásban, amikor édesapját ajánlotta. Viszek magammal vagy három garnitúra lakáskulcsot, mondván, az egyikkel biztosan bejutunk majd. Így is lesz. Mind a kaput, mind a bejárati ajtót simán nyitom a kulccsal. Megbeszéljük a részleteket és amikor kijövünk, átadom a kulcsokat, sőt megkérem a festőt, hogy maga zárjon be, így biztosítva, hogy holnap reggel majd be tudjon jönni.

Reggel kilenc előtt öt perccel szól a telefonom. A festő az. Restelkedik, de az a helyzet, hogy bármit is csinál, nem bír bejutni a lakásba. A kinti kapun könnyen átjutott, de egyszerűen nem bír a zárral. Mondom neki, hogy többen is jönnek hozzám, így leghamarabb fél tizenegykor tudok odamenni, segíteni neki.

Tízre Sólya Andrea jön, aki karvezető és Illinoisban tanít az egyetemen. Pár hónapja rendelt tőlem új ünnepi darabot a leánykara számára és nem mellesleg segít egy közel egy éve húzódó ügy lezárásában. Történt ugyanis, hogy egy kottarendelést pont az Illinoisi egyetem csekkel egyenlített ki. Azóta bepróbálkoztam számos banknál, de sehol sem vállalták a csekk kiegyenlítését. Utánaolvastam a neten is, de ott még lehangolóbb volt a vélemény. Már beletörődtem, hogy bebuktuk ezt az összeget, amikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem őt. Ő néhány telefonnal lerendezte e kérdést. Most átadom neki a csekket, ő kifizeti forintban a számlánkra utalva, aztán majd behajtja rajtuk otthon. Jaj, ha minden ilyen egyszerűen menne! Aztán rátérünk a darabomra, ami pár hete elkészült, Török Ágival ki is javíttattam minden apró hibát benne és elküldte Andreának. Elmondja, hogy nagyon tetszik neki és a nehézségi foka i s pont megfelel, de van egy kis bökkenő. Nevezetesen a refrén szövege. Azt ugyanis erősen kifogásolják a pc amerikaiak. Először nem is értem, miről van szó, ugyanis a magyar fordításban annyira szoftos a szöveg: „ Édes Ámor! Kivel nem vagy tavasz táján, de meggyászol!” Aztán megmutatja az angol fordítást és megértem az amerikaiakat. Tanakodunk, mit kéne tennünk. Felajánlom, hogy írjuk át a latin eredetit, de ezt elvetjük, lalázzanak- ezt is – végül abban maradunk, hogy keres valakit, aki újra fordítja az inkriminált sort, kicsit úgy, ahogy a magyarban is van. Majd ezt az angol fordítást közöljük a kotta mellé. Ez ellen nem lehet kifogásuk a politikailag annyira korrekt amerikaiaknak sem.

Elrohanok a lakásba. Simán bejutok mindkét kapun. Sehol senki. Hívom a festőt és ahogy hallom, hogy jön felfelé, és ahogy hallom, hogy megáll az első emeleten és csodálkozva keres engem, rájövök, hogy mi is történt. Este nem jegyezte meg az emeletet és reggel az alattam lakóhoz próbált bejutni. Nagyot nevetünk. Még szerencse, hogy nem bukott le – mondom neki – magyarázhatta volna a rendőrségen, hogy igazából festeni akart menni...

 

Egy óra előtt nem sokkal indulok el Siófokra. Rettentő a meleg és bár tegnap óta esővel riogattak, egy felső sincs az égen. Autós viszont annál több is az autópályán. Hamar leérek és előveszem a kis cetlimet, amin az itiner van. Jobb kanyar, McDonalds után át a hídon, a lámpánál balra, egészen az Önkormányzatig. Na, itt baj, mert sehol egy önkormányzat. Semmi gond, leparkolok, aztán majd megkeresem gyalog. Igen ám, de a leleményes siófokiak, gondoskodnak róla, hogy eszem ágába se legyen szombat kora délután csak úgy parkolászni a városban. Itt ugyanis a hét minden napján fizetni kell. Vissza a kocsiba, elő a telefont. A főszervező urat éppen otthon érem. Kiderül, hogy rossz helyen kanyarodtam le, de semmi gond, könnyen megtalálom a parkoló autóbuszokat és ott várjak, míg valaki értem nem jön és el nem visz egy ingyenes parkolóba. Lovrek Karcsi jön értem és néhány perc múlva már a művház parkolójában állítom le a kocsit. A 14. Balatoni Férfikari versenyre érkeztem zsűrizni. A tét nagy, egy vitorlást ábrázoló szobor a vándordíj. A Siófoki Férfi Dalkörön kívül mindenki szeretné, ha elkerülne innen a hajó. A művházban negyven fok, ami percenként duplázódik, legalábbis érzetben. Helyünk nincs, de azért csinálnak és bepréselődünk Tillai Auréllal és Pytel Annával az egyik sor közepére. Mivel másnap választások vannak, nem meglepő, hogy a helyi polgármester is eljön köszöntőt mondani. Azt mondják, ez eddig még nem fordult elő. Hiába, jól kell időzíteni egy ilyen jeles eseményt.

A férfikar ritka és kihalóban lévő műfaj. Nyilvánvalóan sokkal jobb csinálni, mint hallgatni, de minket most ez utóbbiért fizetnek. Mondjuk az én hangi adottságaimat figyelembe véve, jobb ez így mindenkinek. Egy szünettel hallgatjuk végig a hat kórus műsorát és fél hétre, mire az utolsó hang és taps is elül, meglehetősen kifacsartak vagyunk. Egy kis helyiségben teljes egyetértésben hozzuk meg a döntésünket a hajó és a különdíjak sorsáról. A hivatalos eredményhirdetés Széplakon egy szálloda éttermében lesz. Ezt már nem várom meg, hanem a gázra lépek és sietek vissza Pestre, mert hivatalosak vagyunk még a Kórusok Éjszakája rendezvényeire is.

Kilenc után érkezünk a Mikszáth térre. Rengeteg jókedvű ember. Itt is, ott is alkalmi színpadokon különböző kórusok produkálják magukat. Mi még megcsípjük Cseri Zsófiék programjának a végét, majd átsietünk a jezsuitákhoz, ahol a Gabrielli kórus énekel, küzdve az erős konkurenciával akik a templomkapu előtt adnak elő vidám slágereket. Fél tizenegyre hirdették meg a közös éneklést, és eddigre már egy lépést is nehéz megtenni a Mikszáth téren. A drága éttermek vendégei nem igazán értik, miért is jó ez nekik, de egyelőre türelmesen viselik a tömeget. A közös éneklést Árpi irányítja a tőle megszokott intenzitással. Az Este van már, késú estét ezrek éneklik gyönyörűen. Az egész tényleg felemelő.

Összetalálkozunk még néhány ismerőssel, és elindulunk a Kálvin tér felé. Útközben látom, hogy a Real végre kiegyenlített. Mire a villamosmegállóba érünk, már vezetünk is. A Körtérig pedig lealázzuk az Atleticót.

Szép este volt.

Kilenckor vállamra kapom az öltönyös zsákot és elindulok a Széchenyi tér felé. Útközben veszek még pár pogácsát az albánoktól és alig leplezett gyomorgörccsel várom az utazást Kolozsvárra. Vagy 20 éve a délszláv háború idején, útban Görögország felé voltam kénytelen keresztülvágni Románián és Bulgárián és akkori élményeim után megfogadtam, hogy 20 évig nem lépem át még egyszer a határt. Aztán néhány évvel később egy filmforgatás kedvéért megszegtem saját magamnak tett fogadalmamat és vonattal elmentem Sepsiszentgyörgyre. A forgatás és az ottlét remek volt a 17 órás vonatút a rémálom kategóriáját súrolta. Alulról. Az egyik kedvenc élményem a ki tudja hol, az éjszaka sötétjében felszálló két román férfi, akik arra kértek románul (legalábbis szerintem) – hogy szóljak majd nekik valamelyik állomáson, ha elaludnának. Szerencsére nem aludtak el, de amikor felálltak az ülésről és elindultak leszállni, az egyikük alatt vagy kéttenyérnyi vértócsa maradt emlékül. Nem mintha a magyar oldal jobb lett volna. Itt – hétvége lévén – az egyik falusi diszkóból a másikba menő és már meglehetősen jókedvű fiatalok okoztak riadalmat. Szóval akkor úgy döntöttem; még húsz év, aztán majd meglátom. De most menni kell, mert a kolozsvári  Viva Vox! főiskolai operafesztiválra tartunk Árgyélussal, illetve erősen húzott, egyfelvonásos változatával. Már a szervezés sem volt zökkenőmentes, mert a tucatnyi e-mail váltás ellenére is volt néhány sötét folt a programunkban. Az emeletes busz mindenesetre időben beállt a Korzó Zeneház elé és 10 órakor, a tervek szerint elindultunk. Én Kosztándi Istvánnal a koncertmesterrel a hatalmas panoráma ablaknál ülök. Kicsit kényelmetlen, mert nem nagyon fér el a lábam, de a kilátás kárpótol. Illetve csak részben, mert elég gyorsan elered az eső. Otthon a számítógépnél nem értettem, hogy ez a néhány száz kilométeres távolság miért tart majd 8 óráig, de aztán, ahogy fél 12-kor megérkeztünk Békéscsaba Tesco parkolójába, ahonnan majd csak újabb fél óra után mentünk tovább, kezdtem megérteni, hosszú lesz az út. Szóval 100 kilométer két óra alatt.. És ezt az átlagot tartottuk mindvégig. A határátlépés meglepően gyorsan megy, annak ellenére, hogy vittük magunkkal a kínai hallgatót is. Újabb hosszú pihenő a Királyhágó tetején. Kár, hogy ködös, esős az idő, mert a táj tényleg szép lenne. Ez majd két nappal később, hazafelé a verőfényben ki is derül. Este hatra érünk be Kolozsvárra és összesen egyszer téved el a sofőr, mire megtaláljuk a szállásunkat. Ez egy hegyoldalban van és egy szociális otthon vendégszobáit kapjuk. Mármint a diákok, Csengery Adriennék, a rendező Toronykői Attila és jómagam. A portárs azon kívül, hogy majd jövünk, szinte semmit sem tud. A fiúkat berakja egy kilencágyasba, és a lányokat is szétosztja valahogy. Megfogadtam még otthon, hogy ha nincs fürdőszoba a szobához, akkor szerzek valahol egy szállodát. Kapok egy kétágyast egyedül és csodák csodája, tiszta, rendes és saját fürdőszobája is van. A hellyel egyetlen probléma van, hogy minimum harminc perc séta a belvárostól, ahol egyrészt a zenekar lakaik, másrészt ahol az étkezések és a fellépés lesz. Hogy pontosan melyik étkezések, erről semmit sem tudunk. Már csak néhány kekszem maradt, meg két doboz sör. Nem vagyok boldog. Attila, aki külön jött és most érkezett telefonál, hogy itt áll a földszinten a recepciónál és most hívta őt Temesi Mari, hogy mégiscsak van szobánk egy belvárosi szállodában. Egy perc alatt pakolok össze és már autózunk is le a városba. A főtéren megállunk, megpróbáljuk betájolni, merre is kéne mennünk. Útbaigazítást kérünk egy taxistól, de ahogy megszólalunk magyarul valami furcsa idegrándulás vesz rajta erőt, és úgy tesz, mintha nem értené, mit is akarunk. Csak azért is odatalálunk. Itt viszont mindenki kedves, udvarias, beszélnek magyarul és megkapjuk a külön szobáinkat. Rögtön elmegyünk a református iskolába, mert Attila szerint ott lesz majd a vacsora. Nyolc lehet, mikor beérünk és a konyhás nénik éppen veszik a kabátjukat. Elmondjuk kik vagyunk, mit akarunk és ezek a kedves nénik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elkezdik kipakolni a hűtőből a vacsorákat. Telefon a hallgatóknak, hogy induljanak és próbáljanak letalálni valahogy, már amennyiben enni szeretnének. Jó egy óra múlva érkeznek meg éhesen, fáradtan, de egyelőre még jókedvűen. Megbeszéljük velük a másnapi menetrendet, ami úgy néz ki, hogy délelőtt azt csinálnak, amit akarnak, kettőre elmegy értük a busz, megebédelnek ugyanitt és háromtól egy laza próba a közeli színházban, utána már nem érdemes hazamenni, mert fél héttől előadás. A vacsora finom, és mire végzünk, éppen indul Kosztándi Pistával az éjszaki városnézés, mely igazából a Bulgakov nevű műintézmény meglátogatása és a helyi specialitások felkutatása és elfogyasztása irányába hajlik. Nem bánjuk. A Bulgakov remek, prágai típusú labirintus szerű, sok termes pince, ahol a magyarul beszélő pincérlány készségesen hozza a hatalmas tál micset – olyan mint a csevapcsicsa, csak talán egy kicsit lazább, könnyebb, bár este tízkor már nincs könnyű kaja – és a helyi söröket. Eszünk-iszunk anekdotázunk, amíg a hely át nem alakul táncos szórakozóhellyé. Táncolni ugyan senki nem táncol, de a minimalista techno mindenkinél kiveri a biztosítékot. Nehezen alszom el, mert a szobában irtózatos a hőség és nem tudom a tetőablakokat kinyitni.

A reggelinél összefutok Attilával, aki kilencre beszélte meg a találkozást a buszsofőrrel és a pakolóval, hogy elkészítse a színpadot a próbakezdésre. Kilenckor se busz, se pakoló. Se telefonszám. Telefon Győzőnek – a zenekar igazgatója –hogy hívja fel a szegedi zenekari titkárt, hogy hívja fel a buszsofőrt, illetve a pakolót. A buszt végül megtalálom a színház másik oldalán. A sofőr egyelőre sehol. Mikor megérkezik, mondom neki, hogy ahogy elnézem, nem lesz könnyű dolga, ha majd kettőkor ki kell innen állnia, ugyanis előtte, mögötte, mindenütt parkoló autók. Én innen ki nem megyek, közli határozottan. Pedig muszáj lesz, mert a gyerekeket le kell hozni – próbálkozom én. Mégis hogy álljak ki? – kérdezi felháborodottan. És holnap reggel, amikor Szegedre indulunk, hogy fog kiállni? – kérdezem vissza, majd rosszat sejtve otthagyom. Délelőtt városnéző túra István vezetésével. 17 évig lakott itt, ismer minden követ. Az idő remek, verőfény, szikrázó égbolt. Kis csoportunkat német turistaként akarják levenni pár euróra Mátyás király szobránál, aztán nagyot nevetve meséli társainak a pórul járt kéregető, hogy magyarokba botlott tévedésből. Tulajdonképpen büszke is lehetnék, mert még élesen él bennem az emlék, amikor vagy 20 éve Abrudbányay Zoli barátommal Brüsszel sétáló utcáján járva rajtunk kívül minden járókelőt megpróbáltak becsábítani valamelyik étterembe. Belőlünk nem nézték ki… Megnézzük a fontosabb nevezetességeket és persze nagyot sétálunk a Házsongárdi temetőben is. A 16. században alapított történelmi temetőben magyarok, románok, szászok nyugszanak teljes békében. Itt van Dsida, Brassai, néhány Bethlen gróf, számos püspök, tudós, író stb. És persze Apáczai Csere János és a síremlékén Aletta van der Maet neve éppen úgy, ahogy Áprily Lajos olyan gyönyörűen megörökítette.

Miközben egy sörözőt keresünk, ahol megpihenhetnénk, elmondom félelmemet a busszal kapcsolatban. Győző telefonál Szegedre, hogy hívják fel a sofőr főnökét és utasítsák a jóembert, hogy végezze a munkáját rendesen. Néhány perc múlva jön a megnyugtató válasz, a főnök beszélt a sofőrrel, aki elmondta, hogy minden rendben, már ma délelőtt is lehozta a gyerekeket. Ez az a pont, amikor biztosan tudom, hogy baj lesz. Ma délelőtt ugyanis nem kellett senki lehozni, tehát hazudik a jóember. Ha viszont nem érkeznek meg időben a hallgatók, akkor nem lesz rendben a háromkor kezdődő főpróba és így tovább, mint egy dominó dől össze minden. Mi a szállodában ebédelünk, de Győzővel átmegyünk a fiatalok éttermébe, megnézni, megérkeztek-e. Két óra után 10 perccel jön a telefon, hogy a busz nem tud kiállni és nem megy senki a hallgatókért. Föl megy bennem a pumpa, mert utálom, ha átvernek. Ráadásul úgy, hogy végig éreztem a szélhámosságot. Telefonálások, induljanak, siessenek stb. Három óra tíz, mire megérkeznek, éhesen, izzadtan, fáradtan, csalódottan. A zenekar pedig tíz perce ül az árokban és várja a próbakezdést. Mentő(?) ötletem támad. Megbeszélem a nénikkel, hogy tartsák az ebédet, de majd csak próba után jövünk enni, a fiatalokat pedig ráveszem, hogy menjünk egyenest a színházba. Nem osztatlan a lelkesedés, de becsületükre legyen mondva, zúgolódás nélkül jönnek. Odabent Mari csap egy kisebb patáliát, de végül is lecuccolnak és elkezdődhet a próba. A színház maga nagyon szép. Klasszikus, sok emeletes, olyan, amilyet nagyon szeretek. Az akusztika nagyságrendekkel jobb, mint odahaza. Minden szólam jól hallatszik, és az ének is átjön a jóval nagyobb színpadon a jóval nagyobb zenekari árok felett. A sűllyedőt ugyan nem tudjuk kipróbálni, mert ahhoz 3 ember kellene, és annyi összesen nincs, de megnyugodva fejezzük be fél öt után a próbát. Győzővel visszasietünk az ebédlőbe, hogy előkészítsük az ebédet. Szólok a szakács néniknek, hogy kicsit késnek a gyerekek, de már jönnek. Hányan vannak? kérdezik vissza. - Húszan. - Az nem lehet. Mára nem voltak a magyarok betervezve. - Az baj, mondom türelmesen, mert 20 éhes ember szeretne enni valamit még fellépés előtt. - De csak nyolc adag van a második fogásból - mondják. Nem baj, akkor osszák újra, úgy hogy valami mindenkinek jusson. Győző is előveszi legszebb mosolyát és a nénik összeszednek annyi levest és főzeléket, hogy végül reményeink szerint jóllakik mindenki. Visszamegyek a szállodába átöltözni. Fél hat van, amikor András telefonál, hogy megérkezett a szállásra (oda, ahol eredetileg laktam volna – de senki nem tud róla, hogy lenne ott szállása. Mindjárt visszahívlak – mondom, és lerohanok a portára. Hány éjszakára van Toronykői Attilának szállása? Kettőre. Az jó, ugyanis ő ma éjjel, az előadás után elutazik, viszont érkezik egy másik úr, aki ott aludna. Megoldható, ugye? Az, hogy ugyanabban a szobában aludjon nem megy, mert egy ágyas a szoba és takaríttatni kellene, de adnak egy másik szobát. Alig hiszem el, olyan simán megy minden. Lediktálom András nevét, majd felhívom, hogy hova jöjjön. Már kilépek az ajtón, amikor szól, hogy nem kapott parkolóhelyet sehol, csak a színháznál. Ott találkozunk. Berohanunk még meginni egy pohár sört a közeli bárba, aztán nyomás, nehogy lekéssük a saját premierünket. Összeszerelem a videót, felállítom az állványt és várom a kezdést. Megnyomom a felvétel gombot, de a készülék csak fotózni akar, videózni nem. Megüt a guta. Még kísérletezek vele néhány percig, aztán feladom. Ezért cipeltem magammal!?

Az előadás remekül megy. A zenekar jól szól, a gyerekek nagyon ott vannak minden értelemben. Egy profi énekes sem szokott egyetlen zenekari és egyetlen színpadi próbával kiállni egy bemutatóra, de ezek a fiatalok megcsinálták. És többnyire nagyon is jól. Persze, apró hibák voltak/vannak, de a szerdai szegedi előadás hibáit mára mind kijavították. Andrásnak is egyre jobb a kedve. Hulla fáradt, előző este Debrecenben volt bemutatója, hajnalig tartó bulival, majd 4 óra autózás Kolozsvárra, hogy megnézze, mit is csináltunk öt évvel ezelőtt. Számomra egy pillanat alatt telik el a hatvan perc és már állunk a színpadon, hajlongunk a nem túl nagyszámú közönség előtt és persze boldogok vagyunk. Büszke vagyok a kis társulatra, hálás a sorsnak, hogy ennyi év után csak meghallgathattam, mit is írtam. A helyi színház karnagy a direktora megbízásából érdeklődik a darab felől. Naná, hogy eladó, mondjuk Andrással. Aztán néhány interjú a különböző helyi médiáknak. A fiatalokkal megbeszéljük, hogy mivel nekünk kilenckor van csak vacsoránk, találkozzunk az Ursus sörözőben fél tízkor. Vacsora előtt elmegyünk sétálni és Andrással leülünk Mátyás király szülőháza előtt meginni egy sört. Jó érzés.

Vissza a szállodába. Vacsorának se híre, se hamva. A zenekar már nagyon ideges, joggal. Megjelenik Mari a fesztivál igazgatóval, de ettől még éhesek maradunk. Aztán kiderül, hogy a másik szalonban éppen fogadás van a fejeseknek. Úgy látszik, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója, és a darab szerzői nem tartoznak a fejesek közé. Nem baj. Sört iszunk, bár ettől csak éhesebb mindenki. Van, aki feladja és hazamegy. Mi még várunk. Tíz óra régen elmúlik, mire végzünk és persze nem csodálkozunk, hogy a megbeszélt helyen senki sincs a mieink közül. Elindulunk a tegnap esti sörözőbe, de útközben benézek egy romkocsmába. naná, hogy ott ül az egész társaság. Kicsit hezitálunk, hogy mennyire zavarjuk meg őket, de aztán leülünk. A hangulat jó, sörözés, beszélgetés, majd elindulunk haza.

Korán ébredek, de mivel Andrással abban maradtunk, hogy kilenckor találkozunk a reggelinél, ezért letusolok, összepakolok és várok. Telefoncsengés. Mire megtalálom a fürdőszobában a készüléket, leteszik. Majd megint. Aztán kopogás. Még jó, hogy fel vagyok öltözve. Mari az, közli, hogy leszervezett nekem egy találkozót valakivel. Mondom, hogy nem jó, mert reggeli után megyek vissza Andrással Pestre. Ezen csodálkozik, pedig sokszor megbeszéltük. Elmegyek reggelizni. Smúzolás. Aztán András is megjön. Simán kicsekkolunk, beizzítjuk a gps-t és irány Pest. Egy helyen állunk meg, nevezetesen Bánffyhunyadon, hogy lefényképezhessem a falu nevezetességeit, a gábor-cigányok egészen elképesztően ízléstelen, kacsalábon forgó, négy-ötemeletes házait. Legközelebb Debrecen előtt állunk meg ebédeli és fél négykor már az oktogonon vagyok.