Valamikor 1984-85-ből. Vörösmarty tér. Praktika fényképezőgép. (Fotó Kocsár Balázs)

Sose megyünk már túrázni az osztrák hegyekbe? – kérdezte Kristóf, teljesen jogosan. Azelőtt minden őszi és tavaszi szünetben legalább 3-4 napot töltöttünk a megunhatatlan Alpok csúcsai között. Most meg… Ki tudja, mikor voltunk utoljára? Az útlevelemet ugyan nem találom, de egyelőre nincs is rá szükség. Bár ha így halad az ország… De hagyjuk. A túracipőmről is kiderül, hogy a Balatonon van, viszont előny, ha az ember gyerekei gyorsan nőnek, persze hogy találunk egy kinőttet, ami pont jó az én méretemre. Szóval semmi akadálya, hogy a közeli Bécsi Alpokat meghódítsuk. Megállnánk tankolni és osztrák matricát venni, de az egyik utolsó lehetőségnél akkora a tömeg, hogy már az visszakozásra késztet. Az már csak hab a tortán, hogy az a MOL, amiért mi büszke magyarok készek vagyunk sorompóba szállni bárkivel, pontosan 60 forinttal adja drágábban az üzemanyagot, mint Pesten. Tovább állok és a határ előtti, senki által nem használt kútnál tankolok és matricázom fel a kocsit. A GPS-be beütném a pontos címet, de ekkor ér a meglepetés, vagyis, hogy Litvánia és Csehszlovákia igen, de pld. Horvátország, és ami most még jobban fáj, Ausztria nem szerepel a térképpel támogatott országok listáján. Mielőtt átlépnénk a határt, még elő a telefonokkal, gyors töltögetés, plusz egy kis telefonos segítség Marcitól, aki itthon maradt (még milyen jó), aztán már meg is van az útvonalterv. A határon senki, csak szemét, szemét hátán.

A reptér után térünk le Graz felé, onnan pedig már csak egy ugrás a célpontunk. Igaz, az utolsó hatvan kilométert igencsak kanyargós hegyi szakaszon abszolváljuk. A kis lovas tanya két kutyával és egy fiatal tulajdonossal fogad, valamint a hírrel, hogy a szobánk még nincs készen, de nem baj, Sophie már úgyis nagyon kiszállna. Mi is. Rövid felderítő séta a környéken. Az hamar kiderül, hogy a kijelölt útról nem nagyon érdemes letérni, mert előbb-utóbb (előbb!) magántulajdonba ütközik az ember. Én végtelenül élvezem a napsütést. Nem emlékszem, hogy mikor jártunk Ausztriában úgy, hogy nem esett vagy nem készült esni.

Lecuccolás után, túracipők fel, és már mehetünk is egy laza bemelegítő kirándulásra. Az utat nehezen találjuk, de végül elindulunk valamerre, amiről úgy gondoljuk, hogy jó lesz. Igazunk is van, tényleg jó a vége. Sophie boldogan rohangál, élvezi a nagy szabadságot. Újra és újra elgondolkodunk, hogy miért néznek ki ennyire másképpen az osztrák falvak, az osztrák falusi házak. Ez nem csak pénz és jólét kérdése, hanem az igényé is. Hogy le legyen vágva a fű a porta környékén, hogy nincs szemét, viszont virág az mindenütt. Hogy rend van, de nem az a nyomasztó fajta, hanem az, ami szabadságot sugall. Egyszer csak elénk áll egy túristaút. Meredek, mint egy piramis és semmi jóval nem kecsegtet. - Én nem tudom, ti merre mentek, kezdem – de én arra, biztosan nem. - Mondom határozottan és persze nekivágok a szörnyű menetnek én is. Mi mást tehetnék? Néhány perc múlva már a tüdőmet sem találom. Kristóf és kutya loholnak elől, látszólag könnyedén, mi egyre többször állunk meg pihenni. Azzal áltatjuk magunkat, hogy bele kell ebbe is jönni. Hááát. A fene tudja, hogy akarok-e. Egy óra után úgy döntünk, hogy már elég magasan vagyunk. És tényleg!

A kilátás gyönyörű, tehát volt értelme a szenvedésnek, de azért mindennek van határa! Irány visszafele! Meglehetősen nagy kört teszünk meg és örömmel konstatáljuk, hogy a szállásunkhoz legközelebb eső étterem hétfőn még éppen nyitva van. Azt megfigyeltük, hogy az éttermek, mintha összebeszéltek volna, mikor ki tart nyitva vagy szabadnapot. Sört iszom, aztán fröccsöt és hatalmasat vacsorázunk. Még kilenc sincs, amikor mindenkit elnyom az álom.

Keddre egy egésznapos túrát nézett ki Ági. Reggeli után tehát visszaautózunk a hegyi szakasz egy részén, aztán lekanyarodunk Puchberg felé, ahonnan a kisvasút indul majd velünk. Egyszer már jártunk itt, de akkor túl későn érkeztünk ahhoz, hogy megcsináljuk a nagy túrát, nevezetesen, hogy felmenjünk a környék legmagasabb pontjára a 2076 méteres Klostenvappenre. A szalamandernek nevezett és ehhez mérten is színezett két kocsis kisvasút meglehetősen alul van méretezve. Az egy dolog, hogy a következő vonatra már nem adnak el jegyet, de a kétszemélyes helyeken három-három ember utazik, hogy bepréseljék a turistákat. Negyven perc a fogaskerekűvel és ezalatt kb. 10 km alatt 1200 méter szintkülönbséget győzünk le. Egy helyen 5 percre megáll, hogy ki-ki megtömhesse hátizsákját a helyi nevezetességnek számító és tényleg botrányosan finom és friss lekváros buktával.

1800 méteren vagyunk, amikor kiszállunk és mellbe vág a hideg szél és a felismerés, hogy itt állunk egy szál pólóban és rövidnadrágban, egy négy órásra tervezett gyalogtúra elején. Talán csak Sophie nem fázik. Mi viszont nagyon is. Persze nem lenne Ausztria, ha nem lenne egy hatalmas étterme és ami a mi szempontunkból most sokkal fontosabb, egy kis bolt, ahol többek között meleg holmit is árulnak. Igaz a méretek nagyon is szűkösek. Vagyis vagy nagyon kicsik, vagy nekem pont jók, ami Kristófon és Ágin is meglehetősen lötyög, de ez legyen a legnagyobb baj. Az idő egyébként remek, vagyis felhők csak a távolban látszanak és gyönyörű a panoráma már most is.

Első úticélunk már messziről látszik. A tábla szerint másfél óra kapaszkodás mindössze az oszlopokkal jól kijelölt úton. Tényleg nem megerőltető. Az elején. Aztán kezd meredekebb lenni és hiába csodaszép a virágok milliárdjaitól színes rét, a távoli tehéncsordával, a messzi havas hegycsúcsokkal, egy idő után már minden megtett lépés hőstettnek számít. A frissen vásárolt pulóverek persze már régen a hátunkon lógnak, ömlik az izzadság, és csak remélem, hogy ég a zsír is a sörhasamon. Aztán eszembe jut, hogy a pár napja még iszonyatos fájdalmakat okozó lumbágóm csendben van. És tényleg a túra három napja alatt, legalábbis amíg mászunk, gyaloglunk, szenvedünk, észre sem veszem.

Az utolsó ötven méter tényleg iszonyatosan meredek (itt már Sophie is megbánta, hogy annak idején elhoztuk a tatai lovastanyáról, ahol fajtiszta anyukája félrelépett valami idegennel) és addigra már a fél országomat odaadnám egy korty vízért, de végül is felérünk a csúcsra. Pihegés, levegő után kapkodás és fotózás. Van mit. Körbe lehet látni az egész vidéket. Néhány szürke felhő ugyan ijesztget minket, de annyira sosem jönnek közel, hogy gond lehessen.

Innen könnyed lejtős séta a Halászkunyhó menedékház/étteremig. Tényleg, kinek jut eszébe 2000 méteren halászkunyhónak nevezni bármit is? Míg ezen meditálunk, magyarul szólít meg bennünket egy konyháslány, aki cigizni jött ki. Elmondja, mit hol találunk. A mosdó persze tiszta, az ivóvíz hideg. Ahogy keresztül jövök a söntésen, a pult mindkét oldalán állók magyarul társalognak.

A magyar nyelv amúgy sem ismeretlen erre felé, hiszen valamiféle testvérvárosi kapcsolat okán, már a vasúton is mindent bemondtak magyarul is, a többé-kevésbé magyartalan feliratokról már nem is beszélek. Pár lépés már csak a Kaiserstein, ahonnan a legszebb panoráma látszik. Az a meredek sziklafal, mely sok-sok kilométerről uralja a látványt, itt zuhan le a lábunk előtt. Félelmetes érzés, elképesztő látvány és csak sajnálom, hogy a fényképeknek esélyük sincs visszaadni az érzést. Körbejárjuk többször is, fotózkodunk rendületlenül és megköszönjük a szerencsénknek, hogy ilyen kivételesen kegyes volt hozzánk az ég és a tökéletes kilátást nem zavarják meg sem felhők, se pára, se ködfoltok.

Egy órát írnak a vasútállomásig vissza, de mi negyven perc alatt abszolváljuk a feladatot. Útközben hófoltok tarkítják a hihetetlenül zöld virágos rétet. Kristóf még felszalad egy kisebb hegycsúcsra, de mi már nem tartunk vele. Mivel még van fél óránk a mi vonatunk indulásáig, egy modern műanyag alkalmatosságon szunyókálunk. Vacsora egy szállás közeli étteremben (Wienersnitzl, mi más) és alvás.

Másnap hazafelé még megállunk Muggendorfban, ahol a csodaszép Myrafalle vízesés és túraösvény vár minket. A levezetésnek szánt talán ha másfél órányi túra a patak felett át meg átívelő hidakon, az alig megközelíthető hegycsúccsal és a park bejáratához visszasiető erdei gyalogúttal könnyed, de szép túrazárás volt.

Rendetvágok a gépemen. Ezt találtam:

-    Mi volt az első operaélménye?

-        Öt évesen édesanyám elvitt egy Carmen előadásra. Ami nevelési szempontból kitűnő ötlet volt, bár pedagógiailag nem a legtökéletesebb választás, hiszen a Carmen meglehetősen hosszú opera. Ezzel együtt életem meghatározó élménye maradt. Végigélhettem a magyar operajátszás valódi aranykorát.  A korszak legnagyobb énekeseit hallgattam esténként a harmadik emeletről, ahol tavasztól már akkora volt a hőség, hogy egy-egy előadáson akár másfél kilót is fogytunk. Ebben az időszakban az Operaház valóban szentély volt, templom, színház, sőt; maga az élet. Sokkal inkább valós világnak tűnt, mint az, ami a falakon kívül létezett. Elképesztő felkészültségű, hivatástudatú emberek dolgoztak benne. Kiváló énekesek, a színházról mindent tudó szakemberek. Csak egyetlen példát mondok; az, hogy egy korrepetitor fejből zongorázza és énekelje a Rózsalovagot, szinte természetes volt. Olyan előadások születtek, melyek ma is életképesek. Nádasdy Bohéméleténél ma sem tudnak jobbat. Emlékszem Klemperer előadásaira is, ezekneka felvételeitma már nehéz meghallgatni, de akkor nagyon nagy jelentőséggel bírtak.

-        Mikor lépett be először a művészbejárón?

-        Oláh Gusztáv operarendezőket tanított a Zeneakadémián. Én ezekre az órákra és az operaházi próbákra is rendszeresen bejártam. Ugyanakkor megkerestek az akkoriban alakult Balettintézetből is, hogy vizsgaelőadásukhoz komponáljak zenét. Így amikor hónom alatt a C’est la guerre partitúrájával megkerestem Nádasdy Kálmánt, már nem mozogtam ismeretlenül a színfalak mögött.

-        Hogyan fogadták egy alig harminc éves, ismeretlen fiatalember próbálkozását?

-        Nádasdy Kálmán nagyon megijedt. Összehívatta az Operaház valamennyi prominensét, és el kellett zongoráznom előttük a teljes művet. Ferencsik gratulált és azt mondta, sajnálja, hogy szerződése Amerikába szólítja, mert szívesen dirigálná a bemutatót. Azóta is fáj, hogy nem tudta vállalni az előadást. Nádasdy persze sértve is érezte magát, hogy egy fiatalember az ő tanácsai nélkül mert nekivágni az operaírásnak. A keretjátékot megpróbálta elhagyatni belőle, mert félt, hogy túlságosan is pacifistának tartják majd a művet.

-        Kevés olyan magyar opera van, amit 50 éve rendszeresen kitűznek az operaházak. A C’est la guerre ilyen. Mi a titka?

-        Valóban kevés, a háború után született opera él meg ennyi évet. Ilyen még Szokolay Sándor Vérnásza. Igazság szerint korábban nem létezett 20. századi magyar opera. Kodályról tudjuk ma már, hogy nem volt túl sok érzéke a színpadhoz, a Kékszakállú pedig inkább duett, mint opera. Ma sem megoldható megnyugtató módon a színrevitele. Ha megmutatja a rendező, hogy mi is van a hét ajtó mögött, akkor az szegényesebb, mint Bartók zenéje. Ha meg nem mutatja meg, akkor nem opera. A C’et la guerre és a Vérnász tehát egy hiány pótolt megjelenésekor. Valódi magyar operák születtek. A Bűn és bűnhődés után viszont felmerült bennem a kétség, hogy lehet-e újabb és újabb filozófiai problémákat, morális kérdéseket boncolgató műveket írni.

-        Ha az ötvenes-hatvanas éveket aranykornak nevezte, miként jellemezné első, 1985-90 közötti operaigazgatói időszakát?

-        Ezüstkornak. Még a pályán volt néhány olyan énekes, akik nélkül nem opera az opera, akikért rajong a közönség, és akik estéről estére megtöltenek egy házat. De már érezhető volt a változás. Egyre többen jutottak ki nyugatra, s miután egy-egy közepes énekes egy klagenfurti este megkereste az itthoni havi fizetése három-szorosát, úgy érzete, hogy nagy mellénnyel nézheti le azokat a szegény bolondokat, akik esténként jó esetben ezer, ezerötszáz forintért énekeltek. Nem egyszer világ-színvonalon. Azon az Aida előadáson, amin Domingo énekelt az Operaházban 10 ezer dollárért, Tokody Ilona, aki akkor pályája csúcsán volt,cca kétezer forintot vihetett haza. Ezt a fajta feszültséget nem lehetett sokáig kordában tartani. Egyre erősebb lett a szakszervezet befolyása, egyre kevesebb lett a munka hitele. És egy igazgató állandó kettősségben élt, vagy engedi a művészeit, hogy megpróbáljanak karriert építeni külföldön, de akkor az esti előadásra valahonnan találni kell egy beugrót, vagy ragaszkodik az egyeztetett szereposztáshoz, és akkor pályákat tör ketté. Én sohasem álltam útjába az énekeseknek. Ekkor már a két ház puszta működtetése volt az állandó, és egyre nehezebben megoldható feladat.

-        Ehhez képest egy egészen új helyzet várta bő évtizeddel később.

- 2002-benmegkerestek, hogy vállaljam el az igazgatást. Ezt természetesen visszautasítottam, hiszen eszem ágában se volt pénzügyekkel foglalkozni. Azt akartam csinálni, amihez értek. Főzeneigazgatóként néztem az előadásokat, figyeltem az énekeseket, karmestereket, szereposztást készítettem, s ha kiderült, hogy ez vagy az ebben vagy abban mégsem jó, akkor lecseréltem, változtattam. Ehhez kevesen értenek ma is. Ennek a néhány évnek a legjelentősebb előadásai a Jenufa és Sosztakovics  Kisvárosi Lady Macbethje című operák voltak. Azt csináltuk, amiről az operának szólnia kell; színházat. Kitűnő énekesek, nagyon erős színpadi játékkal színházat mutattak be. Ráadásul a szláv repertoár erősítésével a túlságosan is erős német kulturális befolyást szerettem volna csökkenteni. Erre ma is nagy szükség lenne.

-        Ha azt mondom, Andrássy úti palota, ma mi jut eszébe?

-        Hogy nem lett volna szabad feladni az Erkel Színházat, hiszen népoperára szükség van! Aki ezt tagadja, az nem ért hozzá. Az, hogy kísérletezni a külvárosi pinceszínházakban kell, nem itt. Hogy csinálhatunk bármit, játszhatunk bárhol operát, de OPERAHÁZ csak egy van. Az Andrássy úton. Ez az intézmény az ország elsőszámú kulturális kincse, tükre. És egy ilyen intézményt egy magára  kicsit is adó kormánynak kötelessége eltartani.

Tóth Péter

     Ezzel a megjegyzéssel!!!

            Kedves Péter! Fogunk tán még jobbat is csinálni. A fentiekhez viszont betű szerint ragaszkodom. Bármiféle változtatás esetén megtiltom a megjelentetést.

Üdvözlettel:

Petrovics Emil                  Budapest, 2010 január 22.