Kultúra

 

Az emberi erőforrások minisztere három jeles zeneművésznek, Tóth Péternek, Gyöngyösi Leventének és Balatoni Sándornak kiemelkedő szakmai teljesítményéért elismerő oklevelet adományozott, melyet Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár adott át Budapesten.

A három zeneművész nemrégiben az Európai Kóruszeneszerzői Díjat is átvehette, miután 16 európai országból beküldött 51 kóruszenei szerzemény között az ő alkotásaikat tartotta a legjobbaknak a nemzetközi zsűri.

„Az európai kultúrnemzetek körében a magyar kultúra értékei között az egyik legfontosabb gyöngyszemként tartjuk számon a magyar kórusművészet hagyományait, így minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy amikor ünnepelni valónk van, akkor ne menjünk el mellette szó nélkül” ‒ mondta laudációjában Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár, hozzátéve, az Emberi Erőforrások Minisztériuma fejet hajt az előtt a teljesítmény előtt, amellyel a három kitüntetett zeneművész hozzájárul hazánk kulturális hírnevének öregbítéséhez.

Nemcsak hagyományaink megőrzése felett fontos őrködnünk, amit a különböző Kárpát-medencei kórusok, a kórusmozgalomban érintett együttesek, közösségek, szakmai szervezetek igen magas színvonalon tesznek, hanem szóvá kell tenni azt is, ha jól teljesít a magyar szürkeállomány, hiszen hazánknak is érdeke az, hogy

Köszöntő beszédében Hoppál Péter kiemelte: „büszkék lehetünk arra, hogy miközben a Kárpát-medencei kóruskultúra és kórusművészet gazdag népzenei hagyományainkat, és az ebből a tiszta forrásából kisarjadt bartóki, kodályi örökségünket jól gondozza,

Hiszünk abban, hogy Tóth Péter, Gyöngyösi Levente és Balatoni Sándor kortárs hazai zeneszerzők ezzel a nemzetközi teljesítménnyel az európai kultúra nagykönyvébe is beírták a nevüket ‒ tette hozzá.

Hoppál Péter hangsúlyozta, a magyar kórusok tradicionálisan, évtizedek óta előkelő helyezéseket hoznak el a nemzetközi megmérettetésekről, Magyarország külföldi rangját és megítélését is erősítik az ehhez hasonló szellemi teljesítményeket és művészi produktumokat minél többször tudunk a világ számos pontján megmutatni.

A 2017–18-as évadban harmadik alkalommal megrendezett versenyre az Európai Kórusszövetség – Europa Cantat mintegy 40 országban működő tagszervezetei küldhettek be 3-3 pályaművet. Acappella kategóriában a zsűri megosztott első díjat adott Balatoni Sándornak Cantate Domino, illetve Tóth Péternek Mesedoboz című darabjáért. Hangszerkíséretes kategóriában Gyöngyösi Levente Jubilate Deo című darabja bizonyult a legjobbnak.

Móczár Gábor, az Europa Cantat elnöke elmondta, soha nem fordult még elő, hogy három zeneszerző ugyanabból az országból nyerjen első díjat két kategóriában, noha Tóth Péter és Gyöngyösi Levente is nyertek már korábban első díjat a rangos világversenyen önállóan.

A nyertes pályaműveket a jövő nyári Europa Cantat fesztiválon mutatják majd be. A 2015-ös pécsi Europa Cantat után a 2018-as fesztivál megrendezésének jogát az észt főváros, Tallinn nyerte.

 Induljunk ki abból az alapfelvetésből, hogy a legtöbb európai turista repülővel érkezik Pekingbe vagy Shanghaiba. A reptéren még minden ki van írva angolul is, és aránylag egyértelmű, hogy merre kell haladnunk, hogy a csomagjainkhoz is hozzájussunk és a vámtiszten is túljussunk valahogy. Az első probléma a városba való bejutással kezdődik. A helyi taxis maffia gyorsan lecsap a gyanútlan turistára és mire észbe kapnánk, bőröndjeinket máris egy sárga taxi csomagtartójában találjuk. Ekkor megindul az alkudozás. Amit erősen megnehezít a nyelvi korlát. Vagyis, hogy tisztelet a kivételnek, de ők nem beszélnek kínain kívül semmilyen nyelven, viszont rámenősek és hangosak. Ne hagyjuk magunkat! Addig semmiképpen se szálljunk be az autóba, amíg nem tisztáztuk, hogy a sofőr érti és tudja is, hogy hova kívánunk menni, - erre a legjobb megoldás, ha a címet kínai írásjelekkel is felíratjuk jó előre magunknak - , és hogy megegyeznénk a viteldíjban. Ez a mi esetünkben a Nemzetközi reptér és a Tiltott város közelében lévő hotel viszonylatában kb. 15 perc alkudozás, veszekedés, ingerült szóváltás, autóból ki és újra bepakolás után 150 yuanba (kb. 6000.- Ft) került. Csak viszonyítás képpen, öt éve ugyanez az út 100 pénzt kóstált, úgy, hogy pontosan tudtuk, hogy 30-cal becsaptak. Ha nem szeretnénk, hogy mindenféle trükkökkel újabb pénzünktől szabadítsanak meg, érdemes megvárni, míg valamennyi csomagunkat kipakolják és csak utána fizetni. Tőlünk például megpróbáltak további 20 yuant leszedni autópálya díj címszóval. Hangos elégedetlenségünk és kiabálásunk hatására végül is meghátrált a taxis.

A városban az utcán szinte lehetetlen taxit fogni, hiszen Pekingben mindenki egy telefonos appot használ erre. Ezen pontosan látni merre jár a kiválasztott jármű, mikor ér oda és még fizetni is lehet a telefonnal. Kár, hogy mindez szó szerint kínaiul van nekünk. Jobb hotelek recepcióin – már ha beszélnek angolul és értik, mit is szeretnénk – hasonló módon rendelnek kocsit a számunkra. De ilyenkor is előfordul – különösen ha látják, hogy siet és ideges az utas – hogy megkérdezik, hogy a taxaméter összegére hajlandók vagyunk-e rátenni még egy húszast, mert akkor biztosabban ideérne időre a kocsi. Taxival egyébként nyilván kényelmesebb a közlekedés, mint gyalog, de semmivel sem gyorsabb. A nagyobb utak kétszer 5 sávosak és szinte éjjel-nappal dugóban ülhetünk. A lehetetlen közlekedést a helyiek állandó és indokolhatatlan sávváltásokkal teszik még kaotikusabbá és kilátástalanabbá.

A másik megoldás, ami egyébkánt csúcsidőn kívül, és ha nem sietünk túlságosan, kimondottan ajánlott, az a metró. Mindkét városban 16 metróvonal működik, és úgy van kialakítva a rendszer, hogy mindegyikről eljuthatunk a célállomásra. És szinte fillérekért. Az általunk használt leghosszabb út sem volt drágább 4 yuannál, ami 160-170 forintot jelent. Ezért az összegért kb. 45 percet metróztunk több átszállással egy irányba.

A metróba bejutni egyébként már önmagában sem egyszerű, hiszen akárcsak a reptéren vagy a vasútállomásokon, itt is csomagellenőrzésen, és ha szükségesnek érzik, kézi szkennelésen kell átjutnunk. Ez esténkét a csúcsidőben alaposan feltorlasztja a sort és az egyébként is elviselhetetlen tömeget még nagyobbra duzzasztja. Bent (angolul is kommunikáló) jegyautomaták tucatjai várja az utasokat, de a rengeteg utazni vágyó miatt nem ritkák az 5-10 perces sorok sem. Miután angolra váltottuk a menü nyelvét, csupán azt kell megadnunk egy térkép segítségével, hogy melyik megállónál kívánunk kiszállni és a gép már jelzi is az összeget. Itt még megadhatjuk az utasok számát is és máris fizethetünk. A gépek kis szépséghibája, hogy csak készpénzt fogadnak el. A hitelkártyás fizetés amúgy is szinte ismeretlen errefelé.

Az átszállásoknál az egyes metróvonalak között akár 10 perces séták is előfordulhatnak, de legalább jól olvashatóan ki vannak táblázva az útvonalak. A korszerű, egyterű metró kocsikban nem kell attól tartanunk, hogy szemkontaktusba kerülünk bárkivel is, egyfelől, mert bár a kínai fiatalok az újfajta táplálkozásnak „hála”, egyre magasabbak, még mindig könnyen átlátunk mindenki feje felett, másrészről olyan szinten vannak rágyógyulva a mobiljaikra, hogy szó szerint leszegett fejjel járnak, ülnek, állnak. Pekingben és Shanghaiban is a nagy távolságok, a pokoli tömeg, az állandó csomagellenőrzések és az állomások közti nagy távolságok miatt rengeteg időt kell szánni a közlekedésre.

Peking és Shanghai között a repülő helyett a gyorsvonatot választottuk. Kint élő ismerőseink szerint jól tettük, mert a helyi repülőjáratok akár 5-8 órát is késhetnek, de a szupergyors expressz percre pontos. A vonat az 1080km-t közel öt óra alatt teszi meg, nem ritkán 350 km/h sebességgel. Mindezt szinte hangtalanul. Maga a felszállási procedúra itt sem egyszerű, hiszen ha már jó előre megvettük – és kézhez is vettük! - a jegyünket, akkor is előbb túl kell jutnunk az első biztonsági ellenőrzésen, majd az elképzelhetetlen méretű állomáson meg kell találnunk a mi vonatunk beszállási helyét. A peronra levivő mozgólépcsőt lezáró ajtót csak az indulás előtt 15 perccel nyitják ki és ekkor jön az újabb jegyellenőrzés is. Mivel a jegyek helyreszólnak, nem érdemes lökdösődni, kár, hogy ezt a helyieknek senki sem mondta el. A végtelenül hosszúnak tűnő szerelvény két végén egy-egy összesen 5 üléses business class részleg található elfektethető fotelekkel, lábtartóval, papuccsal, az utazás során felszolgált üdítőkkel, étellel, míg beljebb soronként 5, illetve az első osztály esetén 4 üléssel a mi IC-nkhez nagyon hasonló kinézetű fotelekkel.

Volt szerencsénk kipróbálni az utazás két szélsőséges módját és nem kétséges, hogy a business osztály megéri az árkülönbözetet. Arról most nem is beszélek, hogy nem mindegy, hogy a várakozás félóráit egy óriási hangárban ülőhelyet lesve, vagy egy tágas és elegáns külön váróban teázva, üdítőket fogyasztva tölti el az ember, ahol nem csak free wifi van, de a mosdó is összehasonlíthatatlanul tisztább nagy testvérénél. A business külön előnye, hogy helyünk a szerelvényen soron kívül, a tömeget megkerülve foglalhatjuk el.

Ha gyalog közlekedünk a városban érdemes odafigyelni a hangtalanul közlekedő elektromos motorokra, amik észrevétlenül közelítenek meg minket akár a járdán is, hogy hangos dudálással hozzák ránk a frászt. Az ember nem számít különösebb értéknek errefelé, így a járdán/zebrán semmilyen védettséget sem élvez a gyalogos. Mi ugyan kötelességünknek éreztük, hogy néhány helyi autóst megismertessünk a közlekedési morál alapjaival, de attól félek, tanárként megbuktunk.