Ne menjünk rögtön vissza a repülőtérre? – kérdezi Eszter, amint leülünk a keleties berendezésű hotel halljában. Kérdése nem teljesen alaptalan.

De kezdjük az elején. A gép pontosan indul Ferihegyről, de bő félórás késéssel érkezik meg Marrakeshbe. Az út eseménytelen, próbáljuk megfejteni, hogy merre járhatunk, de nem sok sikerrel találgatunk. Aztán feltűnik az Atlas hegység, és hamarosan megkezdjük a leszállást. A csomagjainkat még a beszálláskor elvették, így hiába nincs bőröndünk, meg kell keresnünk a kabincsomagokat is. De ehhez előbb át kell esni egy ellenőrzésen. Rövid téblábolás után rájövünk, hogy ki kell tölteni egy adatlapot, majd beállni a mérhetetlen embertömeg végére. Számításaim szerint egyszerre 24 tisztviselő dolgozik, mégis csigatempóban haladunk csak előre. Aztán, amikor mi kerülünk sorra, kiderül az oka is. A vámosok egyenként összevetik a beszállókártya, az adatlap és az útlevél adatait. Aztán ez utóbbit betűről betűre gépbe is viszik. Itt még ismeretlen fogalom a szkenner. És amúgy is nagyon ráérősek. Hofi óta tudjuk, a munka nem banán, hogy elkapkodjuk. Nem is teszik. Igaz, itt a banánt sem kell elkapkodni. Végre átérünk. Aztán újabb ellenőrzés, hogy bejussunk a csomagkiadóba, majd még újabb a reptérről kifelé.

A repülőtér egyébként szép, modern, tágas, belül kimondottan elegáns épület. Még Pestről lefoglaltam a transzfert a szállodába, mert annyi rémséget olvastam a neten a bejutásról, a hiéna taxisokról, hogy nem akartam kockáztatni. 25 euróban egyeztünk meg négyünkre. Megnyugtattak, hogy kint fog várni a kisbusz és a sofőr az épület előtt, a hotel nevével. A nagy tömegben találunk is valakit Hotel Riad Venise felirattal, így megszólítom. Tisztázzuk, hogy tényleg odamegy, és négy főt visz be. Mutatja is a telefonján a levelezést, igaz, az franciául van, így egy dologban biztos vagyok, ez nem a mi emberünk, de nem sokat meditálok, hiszen ilyen alapon a mi sofőrünket is elvihette valaki más. Megkérdezem mennyi lesz a fuvar. Ezer euró mondja, majd vigyorog, na, jó, legyen húsz. Gyorsan beleegyezek, és elindulunk a kisbuszhoz.

A marokkói közlekedésről már sok mindent olvastam, de aki nem próbálta, úgysem tudja elképzelni. Az őskáosz maga a megtestesült nyugalom és rend ehhez képest. Tekergünk, tolatunk, araszolunk, a leglehetetlenebb réseken is átmegyünk – vagy legalábbis megpróbáljuk- és csodák csodájára nem ütünk el senkit. A házak egyforma vörösek, kocka alakúak és porosak. Nehéz megmondani, hogy melyik befejezett és melyik maradt félkészen.

Bámulunk kifelé az ablakon és szoktatjuk magunkat a látványhoz, a város hangulatához. Nem könnyű.

Kerítés övezte parkok jönnek, a parkokban sétáló, vagy ücsörgő emberek, aztán szamárhátú kapukon hajtunk be, hatalmas udvarokon megyünk keresztül, néha akkor is, ha valaki más éppen szembe jön. Szamár-kordék, motorosok, autók, biciklisták. Burnuszban, csadorban, hidzsábban, nikábban, burkában és a legkülönbözőbb ruhákban. Világos bőrűektől a fekete négerekig minden van itt.

És por és szegénység és kosz és takarító emberek és kipufogógáz és dudálás. Az utcán élnek a helyiek. A parányi üzletek, műhelyek csak a háttér, mindenki kint a keskeny utcán teszi a dolgát. Olajszagú szerelőműhely váltakozik narancsárus kordéval, helyi pékség az utcai olajsütővel.

Árulnak mindent. Papucsot, ruhát, szőnyeget. Egyre valószerűtlenebb utcákba hajtunk be, és egyre riadtabban szemléljük a biztonságos autón kívüli világot. Aztán egyszer csak megállunk egy keskeny utcában és a sofőr közli, hogy innen gyalog megyünk. Nem nagyon akaródzik kiszállni, de nincs más választásunk. Emberünk hatalmas léptekkel megindul, mi pedig ijedt nyusziként követjük. Egyik kezünkben a táskánkat szorítjuk, a másikkal a zsebeinket védjük. Van is mitől, hiszen könnyű prédának látszunk a helyiek szemében. Akik unottan támasztják a falat és egyre növekvő érdeklődéssel figyelnek minket. Úgy érzem magam, mint az amerikai filmekben, amikor a börtönbe megérkezik az új szállítmány és a bennlévők nyál csorgatva lesik a friss húst.

Hosszan keringünk az ismeretlen, kellemetlen utcákon, aztán belépünk egy még keskenyebb sikátorba. Rábök egy kapura. Megérkeztünk. Nem akarom elhinni, de tényleg. Hotel Riad Venise. Bent kedvesen fogadnak, hellyel kínálnak. Míg a papírjainkat ellenőrzik, Eszter felteszi a többünkben is motoszkáló kérdést. De persze maradunk.

A hotel tipikus keleti épület, kis belső udvarral, abból nyíló közös helyiségekkel, lépcsővel. A falak mellett kanapé, előtte alacsony szépen faragott sokszögletű asztalok. Középen szökőkút. Minden színes mozaikból kirakva, a falak egy része pedig tarka textillel borítva.  Hamarosan megkóstolhatjuk a híres marokkói mentateát is, ami igazából zöld tea mentalevelekkel megbolondítva és rengeteg cukorral ízesítve. Nem ez lesz a kedvencem, az már biztos. Szobáink az emeleten vannak, a körfolyosóról nyílnak. Szárnyas faajtók, zsaluk és lakat védik az embert és holmiját. A fürdőszoba kicsi és erősen penészes, az ugyancsak mozaikból kirakott zuhanytálcából nehezen folydogál le a víz. Ami csak hosszas várakozás után vált át hidegből melegbe. Mindegy. Itt vagyunk és kész. Gyors ph-érték javítás, egy kis gyógy unicum, és meg kellene próbálni bemenni a sűrűjébe. A szálló éppen szolgálatban lévő mindenese Anas, fiatal, értelmes, nyílt tekintetű fiatalember. Megnyugtat, hogy nincs semmi veszély, ez egy biztonságos környék, tele kamerákkal, közel a rendőrség stb. Felírja egy papírra a szálloda címét, a telefonszámát, elmondja, hogy melyik utcában ne együnk, hol váltsunk, vagy éppen ne váltsunk pénzt, és hogy figyeljünk a zsebtolvajokra, mert leginkább a mobiltelefonokra utaznak. Kiderül, hogy a főtér a Jemaa el Fna alig öt percre van, és az elmondása szerint nem lehet eltéveszteni. A kis sikátorból jobbra ki, 50 méter után a részben fedett utcán végig, és máris ott vagyunk. Még indulás előtt, az utolsó pillanatban vettünk egy Marrakesh térképet, de teljesen feleslegesen. A látnivalók egy elég szűk körben helyezkednek el, az utcák hihetetlenül kacskaringósak, utcanévtábla pedig alig-alig van valahol. Itt csak eltévedni lehet.

A főtérre vezető utcát éppen felbontják, így térdig járunk a sárban, utcakőben, kavicsban és szemétben. Ez a helyieket egy pillanatig sem zavarja, ugyanúgy lökdösődnek, tolakodnak, sietnek vagy épp bámészkodnak, mint mindenütt másutt. És persze a motorosok! Bármikor belehajtanak a tömegbe, dudálva, erőszakosan és mindenkin átgázolva.

A főtér egy komplett időutazás. Mintha az ezeregy éjszaka meséjébe érkeztünk volna vissza. A tér mintegy felét kígyóbűvölők, hennafestők, cigarettát és papírzsebkendőt, műfogsort, szappant és gyümölcsöt árulók töltik meg, helyet adva a zenészeknek, mesélőknek, potencianövelővel kereskedőknek. A hatalmas tér másik oldalán mintegy 40-50 sátor áll, alattuk három-három sorban sörpadok, asztalok, egy-egy pulton pedig a sütésre váró húsok, nyársak, zöldségek, halak, rákok várják a sorsukat és a turistákat. De nem csak minket, hiszen a hatalmas forgalom igen jelentős részét a helyiek teszik ki. Egy-egy standhoz két-három befogó ember is társul, aki egyszerűen elállja az ember útját a kis menü kártyájával és szinte beráncigálja a sátortető alá. A turista nem tehet mást, gyorsan belátja, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy hol ül le enni, így egy idő után enged a nyomásnak. Ilyenkor a teljes személyzet hangos ovációban tör ki, és heves ütemes tapsolás kíséretében elénekel egy rövid győzelmi dalt. Fülig érő vigyorukat látva nem lehet nem arra gondolni, hogy annak örülnek, hogy hogyan fognak átverni. Mert persze mindig becsapják az embert. Vagy így, vagy úgy. Mindegy, belekalkuláltuk a költségvetésbe.

Tajint és nyárson sült húst eszünk, helyi salátával, lapos kenyérrel, chili szósszal. Isteni. Sörről sajnos szó sem lehet, így marad az üveges víz és a menta tea. Hazafelé még átverekedjük magunkat a többi áruson, akik nem akarják megérteni, hogy már ettünk, keresztül vágunk a cipőpucolókon és néhány kolduson, átszuszakoljuk magunkat a kis utca kipufogógázos tömegén és boldogan fekszünk le a kifeküdt matracos ágyba.

https://www.facebook.com/SzegedTV/videos/1639798089464036/?hc_ref=ARTacj2vGNvSTtgN-1iNDRzdbjGMlpeu3c592pkijxqrXhjP68m0BxjDJH8vcEmhNJo