Operapályázatot írt ki a Miskolci Operafesztivál. Ez még nem lenne baj. De. A pályázat december legvégén jelent meg. A leadási határidő március 1. nulla óra. Ebből nyilvánvaló, hogy egy már régen elkészült műre írták ki a pályázatot. Hogy pontosan kijére, azt nem tudni. Vagy tudni, csak én nem tudom. Még ez sem lenne baj, mert mi van, ha többeknek is a fiókjában fekszik egy remekmű. A nevezési díj 150 euró. Nem kevés. De ez sem lenne baj. Amivel gondom van, az a részletekben bújik meg. A leendő győztes hozzájárul ahhoz, hogy az Operafesztivál 4 éven át korlátlan módon használja fel a darabot. Előadja, eladja részleteiben vagy egészében. Ebbe akár bele is lehetne törődni, hiszen a 4000 euró talán kárpótolja a szerző(ke)t. Az igazán felháborító ezután jön, a kiíró ugyanis kiköti, hogy a döntőbe jutott 3-5 pályamű valamennyikének esetében a darab élete végéig minden bevétel 5 százalékára is igényt tart. Csak hogy képben legyünk: ma Magyarországon 10-12 százalék a legtöbb, amit a szerzők ki tudnak préselni egy színházból. Az 5 százalék ehhez képest vérlázító. A kiíró azzal indokolja döntését, hogy 1500 eurót kifizetett és hogy a pályamű nyilvánosság által történő megismerését, illetve a pályamű bemutatását és annak valamennyi költségét a pályázat kiírója finanszírozta. Ez azonban korántsem biztos, hogy így van. Hiszen a kiírás szerint a kiírónak nem kötelessége az egész művet bemutatni, csupán részleteket szcenírozott formában előadni. Nem hiszem, hogy létezik olyan ország Észak Balkántól felfelé, ahol egy ilyen lex leoninust egyáltalán meg lehetne jelentetni.

Képeslapot kaptam a Kótától. Kedvesek. Tényleg. Mégegyszer megköszönik a különdíjat. Azt amit nem tudtam átadni. De legalább megvolt. Sőt meg van. Bármikor beváltható. Nem úgy mint a kórusok, karnagyok pénzdíjai. Amit tudtommal még a mai napig nem fizettek ki. Persze lehet szidni a Művészeti Akadémiát. De szó nélkül megszavazott öt milliót a verseny támogatására. Egy olyan versenyre, ahol a résztvevő kórusok, szám szerint negyvenen fejenként 50 ezret, vagyis összesen két milliót fizettek be nevezési díjként. Igaz, az MMA a kifizetést pontos elszámoláshoz kötötte. Csak a versenyzőket sajnálom.

Tegnap a szakadó esőben elmentünk a Hold utcai templomba, ahol Cseri Zsófiék adtak adventi koncertet. Az Erkel Ferenc Vegyeskar nagyon nagyon jó formában van most is. Szépen kidolgozott, igényes hangzás, ihletett előadás jellemezte valamennyi mű előadását. Még valamikor nyáron írtam egy kórusművet Babits Miatyánk 1914. című versének és a Pater Nosternek a felhasználásával. Kicsit féltem tőle, hogy a mondanivaló túlzott fontossága nem viszi-e el a művet valamiféle recitálásba (akár Kodály Sík Sándor Te Deumát). Többször is meghallgattam a próbafolyamat közben, többször konzultáltunk és a végeredmény egy nagyon szép és számomra is nagyon szerethető előadás lett. Lehet, hogy megtaláltam azt a vegyeskart, akit évek óta keresek?

Mi az abszolút mélypont? Amikor a Körtéren perui indiánok teljes harci díszben 25 évvel ezelőtti magyar slágereket adnak elő pánsípon félplaybackről.

Múlt héten a szállásom felé mentem Szegeden, amikor egy villanyoszlopon egy házilag gyártott plakátot láttam meg. Valami olyasmi volt rajta, hogy "Magyarok! Ne hagyjátok, hogy néhány büdös zsidó ..." Eléggé meglepődtem és nagyon elkeseredtem. Aztán körülnéztem és leszakítottam a plakátot. Összegyűrtem és kidobtam egy kukába. Később szégyelltem, hogy körülnéztem, mielőtt téptem. Aztán arra gondoltam, szörnyű egy országban élek, de addig nincs nagyobb baj, amíg le merem tépni ezeket a szemeteket. Másnap otthon tudtam meg, hogy parlamenti műsorszám lett a zsidózás. Szép.