Az egyik nagy üzletben - madaras tesco - azt olvasom a pénztárnál várva, hogy 18 éven aluliak nem vásárolhatnak szexuális terméket. Azóta is ezen gondolkodom. Mi az a szexuális termék? Ha a mezőgazdasági termék az, amit a mezőgazdaság állít elő, az ipari termék az, amit az ipar állít elő, akkor a szexuális termék az, amit a szexualitás állít elő? Például gyerek? Tehát 18 éven alulit nem lehet gyerekkel kiszolgálni. Ezt értem. És 18 éven felülit? Őt lehet? Csodálatos dolog a magyar nyelv.
A hírek szerint vállalkozást és diákokat fejlesztő központot adtak át valamelyik kerületben. A vállalkozás fejlesztését még értem, de a diákokat hogyan fejlesztik egy ilyen központban?

Ilyenkor újra megerősödik bennem a nézet, hogy nem nyelvtant kell tanítani az iskolákban, hanem gondolkodni, beszélni, írni. Értelmesen. Mert 48 évem alatt még soha nem volt szükségem arra, hogy egy mondatban különböző színű és formájú aláhúzásokkal jelöljem a főnevet, az igét, a helyhatározót, a ragokat és ki tudja még mit, de értelmes mondatok megfogalmazásának igénye már megkísértett néhányszor.

Kell az iskolareform, hogy ne kellene! Meg a kompetencia alapú oktatás. Hogy gondolkodjunk, mielőtt írunk, beszélünk.

Akartam is meg nem is. Mármint LGT koncertre menni. Akartam, mert utoljára egész estés produkcióban a háromszoros búcsúkoncerten hallottam őket. És nem is, mert akkor, ott a Nyugatiban elég nagy csalódás volt a dolog. Telezsúfolták zenészekkel a színpadot, nem lehetett látni, rosszul, torzan szólt az egész, ráadásul rengeteg töltelék, „megmutatjuk, hogy ezt is tudjuk” típusú esemény is szétszabdalta az akkori produkciót. Ahogy hallottam, a Szigetes koncertet egy elszabadult keverőpult program tette élvezhetetlenné. De amikor a karácsonyi csomagbontogatásban két jegyet találtam a második koncertre, mégiscsak elvigyorodott a lelkem. A plakáton hirdetett pontos kezdésnek persze nyoma sincs. Nem is lehet, olyan szigorú az ellenőrzés a kapuknál és annyira hepciásak a vendégek. Mi is végigélvezhetjük egy ötvenes házaspár vitáját a biztonsági őrökkel egy üveg ásványvíz miatt.
A lényeg, hogy fél nyolckor elsötétül a színpad és Presser belecsap a húrokba. A Fiúval kezd, egy szál zongorán. Jó választás, ha egy ilyen „egyre többen leszünk a színpadon, egyre nagyobb lesz a hangulat” típusú kezdést választott. A „Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja” részre aztán beindul a 14 ezer ember, de Presser rögtön vissza is fogja őket. Ez még itt nem az ereszd el a hajamat ideje. Egyébként ez a húzd meg, ereszd meg technika végig jellemző lesz a koncertre. Presser a gyors, húzós számokat is gyakorta – az én színházi dramaturgiai elképzelésemhez mérten túlságosan is gyakorta – megállítja, lecsendesíti, hogy aztán újra felspannolhassa a tetőfokra. Majd jön Karácson egy akusztikus gitárral és belevágnak a Szólj rám, ha hangosan énekelek-be. Üzenet értékű kezdés. A színpadon végül is három fúvóssal, egy perkással és egy billentyűssel kiegészülve játsszák végig a műsort. Jönnek a nagy számok: Engedj el! Éjszakai vonatozás, Boksz, És jött a doktor stb. A hangosítás jó, a zúzósabb számokban ugyan nehezen érthető Presser éneke, de egyrészt ez a sajátos hangszínéből következik, másrészt meg alig akad a csarnokban olyan, aki ne fújná kívülről a dalokat. Minden szám újrahangszerelve, néha újraértelmezve kerül elő. Barta Tamásra három számmal emlékeznek és az Ő még csak tizennégyre elszabadulnak az indulatok. Van szóló blokk is, előbb Presser játszik egyedül: Gondolj rám!, Kék asszony, majd James jelenik meg a nézőtéren és három számot énekel a szólólemezéről. Végül Somlóval kiegészülve a nézőtér közepén felépített miniszínpadon adnak elő néhány számot. Itt derül ki leginkább az LGT egyik erőssége, hogy úgy tudnak három szólamban énekelni, hogy ezt csak akkor veszed észre, amikor a dallamot éneklő Somló nem igazán teszi oda magát és felborulnak az arányok. Míg visszaérnek a nagyszínpadra a kötelező dob show következik, de szerencsére ez is mértékkel készült. Mire megunnánk, már vége is. A koncert anyaga nagyrészt a Loksi albumra és életem első lemezére, a Mindig magasabbra címűre épül. Persze egy-egy szám erejéig minden albumot megidéznek. Van néhány szám, amit nem értek, mit keres itt és persze hiányolok másokat (Cirkusz, Primadonna, Embertelen dal), de ez így van rendjén egy ilyen gigakoncerten. Az utolsó szám a Mindenki és ahogy kel, mindenki teli torokból fújja a dallamot. Ráadásként a Neked írom a dalt, majd a Szél lassan elfújja az utolsó dalom című számok üzennek a 14 ezer embernek.
Három és negyed órát játszottak hibátlanul.
Rozsdának nyoma sincs.

Lassan három hónapja, hogy a Budapesti Kodály Kórusverseny díjazottjai nem kapják meg az ünnepélyes keretek között "átadott" díjaikat. Csak szerintem ciki?

Van abban jó is, hogy Sophie leköti minden energiánkat. Én éjfélkor sétálok még vele egy utolsót, aztán Ági jön előbb négy- fél öt körül, majd mielőtt a fiúkat keltenie kellene hat óra tájban. A kettő között kómában fekszik a futonon, mert a kutya már nem engedi vissza az ágyba. Így Ági gyakorlatilag folyamatosan kialvatlan és nincs ideje interneten cikkeket olvasni és bosszankodni a politikán. Igaz, cserébe kutyás cikkeket keres. És abból is van bőben. Így talált rá egy közeli kutyaóvodára. Ez tulajdonképpen a kutyaiskola előszobája, viszont ingyenes. Az első alkalommal (reggel kilenckor!) fagyos időben, nyakig sárban caplatunk a Kopaszi gát melletti telepre. Kb 15 kutya és gazdáik vannak már ott. Sophie-t mint a friss húst a börtönben rögtön letámadja mind a 15. Reszket, vonyít. Vígasztalnak, hogy a második harmadik alkalomra majd felenged. Nem kell hozzá 5 perc és már vígan kergetőzik, birkózik a többiekkel. Tanulunk néhány okosságot (mi „szülők”) és elvégzünk vele néhány gyakorlatot. Szépen teljesít. Büszkék vagyunk. És piszkosul fázunk. Annál is inkább, mert közben megered az eső is. Másnap reggel ugyan ez a program. A különbség csak annyi, hogy méghidegebb van és havas esőt fúj az arcunkba a szél. A jutalomfalatokat osztó kezemen érthető okokból nincs kesztyű. Néhány perc alatt odafagy a parizer darabkákhoz. Sophie ránk se hederít. Körbejárja a többi gazdát falatkákat koldulva. Egy óra fagyasztás után alig bírom kinyitni a kocsi ajtaját, annyira elgémberedtek az ujjaim. Hazaérve Sophie megfürdik. Nem is nagyon tiltakozik a meleg víz ellen.

15 év kérés, könyörgés, többé-kevésbé folyamatos vegzálás után idén januárban beadtam a derekamat. Legyen kutya. Két éve még megúsztam két görögteknőssel, de családom hamar rájött, hogy ez nem ugyanaz. Bár kedvesek - ha nagyon akarom – de mégsem igazán társas lények. Nem nagyon lehet velük kommunikálni, simogatni, szeretgetni. Sophieba az első látásra beleszerettem. Ági találta az interneten, amikor megérezte, hogy kezd puhulni a páncélom. Milyen jó lesz neked, hogy valaki mindig feltétel nélkül szeret, amikor hazajössz! – mondták Kristóffal teljes egyetértésben. És nem lehetne, hogy ti szeretnétek? - kérdeztem, de éreztem, hogy tulajdonképpen ez a meccs már régen eldőlt.

Tatára mentünk egy szombat reggel egy lovas tanyára. Itt élt Sophie és a még megmaradt egyetlen testvére. Ijesztő volt a látvány, az első találkozásunkkor. Mocskos volt. Nagyon. Csapzott és szeleburdi. Kettejük közül ő erősködött jobban. Felugrált, nyaldosta Ági kezét. Döntsetek! – mondtam. Őt választották. Anyja fajtiszta pumi – láttuk a tanyán sprintelni, könnyen lehagyta a tulaj dzsipjét – az apja a szomszéd kistestű németjuhász keverék. Sophie majdnem fekete, a lábai hátsó felén és a mellén világosabb, illetve fehér beütéssel és a fülei németjuhászosan vöröslenek. A szemei pedig… Abba szerettem bele. A jó órányi utat egy porszívós dobozban békésen tette meg. Első utunk persze a budaörsi Tesscóba vitt. Kutya-táp, póráz stb. Innen egyenesen az állatorvoshoz mentünk. Inyekciók, vizsgálat stb. És persze mindenkit levett a lábáról. Az új otthont hamar megszokta. A második naptól kezdve már csak akkor piszkított be, ha váratlanul vendég jött. Az örömétől nem tudta visszatartani magát.

Most olyan, mint egy kisgyerek. Utolsó séta éjfél előtt, aztán Ági viszi 4-5 között és utána még egyszer hajnalban. Az én kényelmes reggeli felkeléseimnek ezzel vége. Ahogy ők indulnak a suliba, nekem is kelni kell. Mivel vizsgaszezon van, gyakorlatilag én vagyok vele kettesben a legtöbbet. Én lettem az alfa hím a csapatban. Én, aki eddig megsimogatni sem igen akart egy szőrös négylábút! Most azt veszem észre magamon, hogy már nem a borokat nézem meg elsőnek a bevásárláskor, hanem a kiskutyáknak való konzerveket. Úgy szedem a kutyaszart, mint egy profi sintér. Apropó sintér. Hogy őszinte legyek vannak – még ha egyre ritkábban is – olyan pillanatok, amikor úgy érzem, ha most becsengetne egy gyepmester vagy egy kínai szakács, gondolkodás nélkül odaadnám. De az vesse rám az első követ, aki nem érezte még egyetlen gyermekével kapcsolatban sem, hogy disznóság, amiért a gyerekgyilkosságot olyan súlyosan büntetik.

Családom egész úton azt kérdezgette, mi legyen a neve. Természetesen Sophie lett. Nem is értem, mi lehetett volna más? Kiköpött Sophie. Persze lehet, hogy némileg befolyásolt, hogy most olvasom újra Styron regényét. Az első napokban sokat gondolkodtam, vajon mire gondol egy kiskutya. Nem boldogtalan-e, amiért kiragadtuk a környezetéből. Tudunk-e cserébe annyi biztonságot, új és megbízható létfeltételt biztosítani, amivel kompenzálhatjuk. Nem tudom, csak remélem. Mindenesetre úgy tűnik Sophie már választott.
Minket.