Mivel amúgy sincs semmi sürgős írnivalóm és Kristófot is el kell juttatni valahogy Balassagyarmatra egy zenei táborba, úgy döntünk, hogy ha már ott vagyunk, kirándulunk egyet a környéken.

A zeneiskolát könnyen megtaláljuk, és míg Kristóf és Ági bejelentkeznek, én összefutok Perényi Eszterrel. Beszélgetünk vagy egy fél órát, aztán vissza a szállásra, reggelit, vacsorát intézni, rövid séta és fagyizás, aztán irány Szécsény. Hogy miért pont ez a kis település, annak egyszerű az oka. Öt-nyolc évvel ezelőtt már jártunk ezen a vidéken egy hosszabb őszi kiránduláson és akkor kimaradt a Palóc Grand Kanyonnak nevezett látnivaló. Ez az elsődleges úti célunk, de azért az se baj, ha van hol aludni. És Ági ezt találta a neten. Hiába mondom neki, hogy soha ne menjünk olyan helyre, ahova már a szállásfoglalás is problematikus, nem hallgat rám. A Majorka Hotel és apartman ház kezelője(?) recepciósa(?) akárkije(?) már a telefonban sem volt túl közlékeny, vagy éppen kedves. A szállást úgy hirdetik, mint kutyabarát hely és nekünk fontos, mert Sophie is velünk utazik. Aztán megpróbált minket lebeszélni, hogy nem örül a kutyának, majd közölte, hogy éjjelente három farkaskutya vigyázza a hotelt. Ági kérdésére, hogy mégis, mit csináljon, ha hajnalban vagy este sétáltja a kutyát és azt megtámadják, annyit felelt, hogy hesegesse el őket. Szóval jó kezdet, de mivel nincs más szállás lehetőség, kénytelen vagyunk ide menni. Egyébként nem lenne rossz hely. Szépen felújított épület, sőt épületek. Kár, hogy senki nem fogad minket. Se csengő, se semmi. Kicsit dudálok, morgok (nem kicsit), majd azon gondolkodom, hogy mégiscsak hazamegyünk, amikor megjelenik a telefonból már megismert „készséges” úr. Élőben még ellenszenvesebb. A szoba tiszta, rendes, újnak látszik. Elegáns, ízléses, jó minőségű bútorokkal felszerelt. De. Légkondi nincs. A hűtőszekrény tárva-nyitva, tehát soha nem lesz benne hideg az innivaló, ami közel negyven fokban nem lett volna hátrány. A szoba villanykapcsolója az előszobában van. Az egyébként elegáns olvasólámpák fényénél sok mindent lehet csinálni, de speciel olvasni nem. Szabad konnektort csak akkor találunk, ha az említett éjjeli lámpákat kihúzzuk. Így választhatunk, hogy telefont töltünk, vagy látunk. Töltünk. A fürdőszoba még kétarcúbb. Elegáns berendezés, de a borotválkozó konnektor (ahol esetleg telefont lehetett volna tölteni) két méter magasan van a mosdó felett.

A zuhanyzó a csempék mellett penészes és nincs se szappan, se tusfürdő. Enni-inni persze nem lehet helyben, vissza kell sétálni a járási központba. Maga a város egyébként szépen felújított, a Forgách-kastély és környéke kimondottan jól néz ki. A kastély alatt hatalmas és rendben tartott park. Sophie boldogan rohangászik. Vacsorázni a „szécsényi ferde torony” mellett, a Gesztenyéskert nevű étterembe megyünk és nem bánjuk meg. Kedves és gyors kiszolgálás (a kutyára is figyelnek) és szolid árak. Éjjel Sophie és Ági megússzák a farkaskutyák támadását. Reggel ugyan ránk szólnak, hogy a kutyát ne vigyük be az étterembe, de úgy szólok vissza, hogy nem mer ellenkezni. Rajtunk kívül egyébként még egy pár tartózkodik a hatalmas étteremben. A reggeli a szokásos, semmi különleges, a kirakott tea filterekről nem lehet kideríteni, hogy milyen teát tartalmaznak, de hát egyszer élünk, legyünk bátrak! Én a kocsiba pakolok be, mert nem vagyok hajlandó ezzel az emberrel tárgyalni, így Ági intézi a fizetést. Amikor boldogan és megkönnyebbülten – abban a tudatban, hogy soha vissza nem térünk – kihajtok, elmondja, hogy a maga mogorva stílusában elnézést kért az ember, sőt még úti tanáccsal is ellátta, hogy merre jutunk el a leggyorsabban Nógrádszakálra és hogyan találjuk meg a kanyont. Ez utóbbi segítségre tényleg rászorulunk, mert jó magyar szokás szerint nem könnyítik meg a turisták dolgát a helyiek. Úgy, hogy tudom, hol kell keresni a bejáratot, még így is elhajtok a „titkos” út előtt, de szerencsére lassan megyek, gyorsan korrigálok. Odabenn az erdőben lerakjuk a kocsit és elindulunk felfedezni a csodát.

Gyönyörű fa pavilon fogad, benne rengeteg fontos többnyelvű információval a helyi kőzetek kialakulásáról, és egyetlen sor sem arról, hogy merre kell majd mennünk. Bátran nekivágunk, hiszen csak nem fogunk eltévedni egy szurdokban?! Csak menni kell a vízmosásban, addig, amíg körbe nem érünk. Legalábbis a szálláson még ezt mutatta az otthon letöltött turista útvonalakra szakosodott applikáció. Itt azonban már szlovák területen járunk (legalább is a Vodafon szerint), így nem működik a rendszer. Ez nem lenne baj, egészen addig, míg kb. 5 perc gyaloglás után (egyébként csodaszép szurdokban) véget nem ér az út.

 

Előttünk egy barlang, aminek a tetején lévő nyílásból folyik tavasszal és ősszel a víz, de út az nincs tovább. Egy hasonlóan tanácstalan párral konzultálva úgy döntünk, hogy bizonyára a bejárattól 50 méterre lévő lépcsőn kellett volna felmennünk és visszafordulunk. Sophie nem örül a csúszásmentes (tehát rücskös) lépcsőnek, de egyébként jókedvűen rohangászik előre és vissza. Itt találunk egy turistajelzést. Zöld kereszt. Na, erről egy szó se volt eddig, de legyen! Az út egyre meredekebb, vízmosásnak nyoma sincs, a magyar grand kanyon valahol nagyon odébb tekereg, de időnként azért meglátjuk a magasból. Folyik rólunk a víz, rengeteg a rovar és a pókháló, aztán a jelzés is eltűnik, majd egy kis idő után már az ösvény is. Visszafordulunk és egy lehetségesnek tűnő elágazásnál jobbra vesszük az irányt. Az út itt sem könnyebb, szurdoknak, kanyonnak itt sincs nyoma, de megtaláljuk a zöld keresztet! Heuréka! Egy kis gond van csak, egy kereszteződés után mindkét irányba ez a jel vezet. Mi azt választjuk, ami véleményünk szerint a vízmosás felé tart és nem is csalódunk. Vagy tíz perc után és egy ügyetlen csúszkálást követően a legelső járatban találjuk magunkat. Az egész „túra” alig volt 40 perc. A bejáratnál újra elolvasom a táblákat, hogy kiderítsem, ki volt a hülye. Mi, vagy az aki, egy ilyen gyönyörű helyre semmilyen eligazító táblát nem tesz ki.

A haszontalannak ítélt tábláknak egy értelmük mégiscsak volt. Eszünkbe juttatták a Kishartyáni Kőbarlangokat. Kishartyán közel van. De a barlangokat semmi nem jelzi. Miért is tenné? Ahogy beérünk a faluba, eszembe jut a legutóbbi kirándulás alapélménye: Minden falu járdája díszburkolatot kapott és mindenütt épült egy új játszótér is. A díszburkolat most is megvan, de a barlangokat sehol nem találjuk. Keresek egy helyet, ahol újra van Vodafon és megnézem a neten. Így már könnyebb. Leparkolunk és találunk is egy információs táblát, hogy itt bizony vannak ilyen meg ilyen barlangok. De hogy melyik úton induljon el a gyanútlan turista, azt meg nem mondja senki. Nekünk beugranak az emlékek, de azért eltart egy darabig, míg a tűző napon – kikerülve néhány komondort és kerítést – átmászva egy villanypásztoron, felkapaszkodunk a barlangokhoz. A kilátás mindenesetre gyönyörű.

A majdnem függőleges lépcsőn Sophie könnyedén felszaladt, de komoly dilemmában vagyunk, hogy miként fog lejönni. Végül ezt is megoldjuk.

Ha már itt vagyunk, megkérdezem Ágit, hogy hogy hívták azokat a fehér köveket, amiket szintén annak idején csodáltunk meg. Ő, valami isteni sugallatra rávágja, hogy riolittufa. Nekem, ha az életem múlt volna ezen, akkor sem jutott volna eszembe ennek a csupán a kappadókiaihoz mérhető természeti jelenségnek a neve. Rövid kutakodás a neten és igen, máris meg van az eredmény: Kazárba kell mennünk. A leírás szerint két út is indul a faluból. Mi egyiket sem találjuk. Az információs tábla még mutatja, azonban az „Ön itt áll” piros pontja hiányzik a térképről. Egy helyit kérdezünk meg, aki készséggel útba is igazít. Találunk egy piros kereszt jelzést, és leparkolunk. A jelzést ekkor látjuk utoljára. Legalábbis jó sokáig. Nagyjából 50 méter után kettéágazik az út és semmilyen támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy merre kéne mennünk. Szerencsére egy idős bácsival találkozunk, aki elmondja, hogy jól tettük, hogy erre indultunk el, mert a másik úton másfél óráig is eltartana, mire a tufákhoz érünk. Ennek örülünk, mert tűz a déli nap és sehol egy kis árnyék. Meghallgatjuk az útvonaltervet és nekivágunk a szántóföldnek.

A táj egyébként nagyon szép, egy szavunk sem lehet. Nincs is, mert nem kapunk levegőt. Megtaláljuk az általa jelzett hegyi ösvényt is és még meredekebbé válik az út. Kicsit aggaszt, hogy az elektronikus kütyü szerint egy körút közepe felé tartunk rendületlenül, de mivel az ő térképén nem szerepel ez az erdészeti út, fogalmunk sincs, hogy merre kanyarodik majd. Végül leizzadva, csatakosan rátalálunk a hivatalos útra. A kérdés csak az, hogy azok a riolittufák jobbra, vagy balra vannak a körúton? Döntök: balra. Rosszul döntök. Illetve nem egészen, mert találunk egy kis bányatavat, ahol Sophie boldogan fürdik egyet a helyi békák legnagyobb riadalmára. Néhány újabb méter után, egy ellenkező irányba mutató táblából kiderül, hogy a másik irányba kell mennünk.

Ok. Az erdő gyönyörű, világos, az út sem emelkedik. Sophie a fürdés után úgy néz ki, mint egy girhes farkas. Most látszik, mennyire vékony és, hogy a szőre mennyivel nagyobbnak mutatja. Ahogy meghempergőzik az avarban, már egy sáros, girhes farkasra hasonlít. Nem baj. Legalább neki jó. Újabb táblák, újabb irányváltás és máris ott vagyunk a tufáknál.

Hát, ha nem is akkora, mint a török társ, de azért látványos, ahogy fodrozódik a fehér kőzet. A kutyát féljük a lecsúszástól, ezért nem időzünk itt túl sokat. Odalenn, a mini katlanok alján látok egy ösvényt. Nyilván „hivatalos” mert egy tábla is virít rajta. Lekecmergünk és elindulunk egy keskeny kis patak medrében lefelé.

Először még izgalmas és főleg látványos. Később már inkább kellemetlen, bár kétség kívül izgalmas. Gyorsan csökken a magasságunk, amit onnan is észreveszünk, hogy míg fenn a tufáknál teljesen száraz homok borította a medret, most már egyre nedvesebb a talaj, sőt helyenként cuppan is egyet. Egy alkalmasnak látszó helyen elhagyjuk a vízfolyást és csodák csodájára, visszaérünk az útra. Innen már csak egy negyed óra az autó. Útközben Sophie szöcskékre és gyíkokra vadászik, mi pedig megpróbáljuk két – egykor hozzánk hasonlóan tanácstalan - embernek elmagyarázni, hogy miként jutnak fel a csúcsra. Alaposan megégve és elfáradva állunk meg Szécsényben, a már ismert étteremben ebédelni(?) vacsorázni(?), majd egy jó óra autózás után a pesti dugóban találjuk magunkat.

Nem esik! Sem kicsit, sem nagyon. Sőt, mintha az ég is látszana itt-ott. Utolsó teljes napunk Isztambulban. Ha van valami, amit nem szabad kihagynunk, az a Dolmabache palota. Legalábbis több rokonunk, ismerősünk szerint. Hát legyen! Mivel az idő még mindig nem igazán alkalmas a boszporuszi hajókirándulásra, a második legolcsóbb közlekedési eszközt választjuk, vagyis villamossal megyünk. Hányasra szálljunk? – kérdezem a recepcióst. A környéken csak ez az egy van – feleli. Legalább nem tévesztjük el. A város talán leghosszabb villamos vonala bő 13 kilométer hosszan szeli át a várost. Mi a végállomásig megyünk vele, onnan gyalog pár perc a szultánok utolsó palotája.

Na persze nem csak mi gondoljuk úgy, hogy kár lenne ezt a nevezetességet kihagyni. Rajtunk kívül több ezer turista is pont most tévedt ide. Az első sorban állástól a palotába való bejutásig kerek egy óra telik el. Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem, hogy az a fajta hagyományos turizmus, amiben én is felnőttem, nem nagyon tartható fenn tovább. Most már mindegy, hogy milyen évszakban, milyen napszakban megyünk megnézni egy-egy attrakciót, sok ezer másik bámésszal kell megküzdenünk. A látnivalók csak (összeadva) sok órányi sorban állás után, idegesen, kimerülten, dühösen, frusztrálva, tömegben lökdösődve tekinthetők meg. Hol van a rácsodálkozás élménye? Hol van a nyugodt szemlélődés, a bóklászás öröme? Persze nem tudom, mi a megoldás, úgyhogy nem tehetek én sem mást, várok és toporgok lassan előre. Mert megfigyeltem, hogy a sorban állásnak is meg van a maga törvényszerűsége. Hiába áll egy sor, a benne gyülekezők néhány percenként egy kicsit előrelépnek. Ahogy múlik az idő, ezek a kis előremozdulások annál sűrűbben követik egymást. Akkor is, ha sor elejének útját egy kordon zárja el. Mert nem viseljük el a tehetetlenségünket. Így aztán ösztönösen előremegyünk, tömörödünk. A pénztárnál derül ki, hogy persze se kártya, se euró nem jó. Kilépek a tömegből és a közeli automatánál váltok. Ági addig tartja a helyünket. Odabenn újabb sorban állás. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy legalább nem esik. Ez igaz, de soványka vigasz. Odabent, hogy az eredeti parkettába ne tegyünk kárt csak a cipőnkre húzott nylon kamásniban lehet közlekedni. A türelmetlen és nyilván nem feltétlen atomtudós japán turisták már jó előre, kinn a vizes kavicson felveszik a védő eszközt. Senki sem szól nekik, hogy csak a lényeget nem értették meg. Maga a palota fantasztikus látvány belülről is. Hatalmas, gyönyörű fogadótermek, fantasztikus bútorokkal, szőnyegekkel. Fotózni persze tilos, de néhányan úgy tesznek, mintha nem értenék. Mint a gyerekek az óvodában.

Délután három lesz, mire végzünk. Innen felmegyünk a Taxim térre. Innen indul a 1926-ban készült nosztalgia villamos bő másfél kilométeres útjára. Meg persze mi is. ahogy fél Isztambul.

A helyi bevásárló/sétáló utca a város korzója. Hömpölyög rajta a tömeg. Ijesztően. Délután városnézés, este vacsora egy „korsós helyen”.

A legfinomabb, amit eddig ettünk.

Január 1. Esik. Nem ömlik, csak csendesen gyilkolja az ember hangulatát. A Chora múzeum/templom/dzsámi az úticélunk. Ági nézte ki valamelyik útikönyvből. Jól tette. Leszámítva azt, hogy bő órás séta, bőven megéri. Előbb a recepción megpróbáljuk kideríttetni, hogy az ünnepnap ellenére nyitva van-e, de nem leszünk okosabbak.

Út közben többször változik a környék hangulata. Néha nagyon proli vidéken megyünk keresztül, aztán váratlanul elegáns házak következnek. Van egy hosszú szakasz, ahol csak menyasszonyi ruhákat árulnak. Minden boltban. Elmegyünk egy futballpálya mellett is. Január elseje van, 11 óra 3 fok és esik az eső. A pályán javában tréningeznek a focisták. Tudom, ez megszokott látvány idehaza is…

A Chora templom, más néven Karye-dzsámi kicsi épület annyi gyönyörű 14. századi mozaikkal és freskóval, ami egy bazilikának is bőven díszére válna. Az élmény az én listámon a Hagia Sophiával együtt holtversenyben áll az élen. Nehezen szabadulunk a látványtól. Ha már eljöttünk a város szélére, lemegyünk az Aranyszarv öbölhöz és elsétálunk egészen az Atatürk hídig. Majd át is kelünk rajta, pedig nem kellene. A szél elviselhetetlen, az esőcseppek, mint apró szilánkok vágnak az arcunkba.

Felmegyünk a Galata toronyba, ahonnan nem éppen remek a kilátás, de mit tegyünk, most járunk itt. Se kártyát, se eurót nem fogadnak el. Azt már nem is említem, hogy természetesen sorba állunk itt is. Mint szinte mindenütt. Hazafelé a Galata híd alsó részén megyünk. Egykor boltok álltak itt, ma elegáns éttermek. Az utcaszintről pedig több száz ember próbál halat fogni a koszos és jó mélyen lévő vízből. Munkálkodik bennem a kisördög, hogy gubancoljunk össze néhány tucat damilt, de aztán leteszek róla és inkább egy halas szendvicset eszünk. Forró és finom. A bagett friss és belül puha, kívül ropogós. Az eső ellenére is elviselhető az élet.

Bemegyünk a közeli Egyiptomi vagy más néven Fűszer bazárba. A tömeg itt is óriási, az árusok nagyon rámenősek. Legalább 15 deka török édességet kóstolunk össze fejenként, mire kiszabadulunk. Itt egyébként tényleg mindent kapni. Teákat, fűszereket, édességet, a legkülönbözőbb magokat. Török teától, kínai hennáig. Arany árban. Annyiért, vagy kicsivel többért, mint nálunk. Talán ezért nem vásárolunk.

Estére eláll az eső. Legalábbis azt írja az előrejelzés. Kár, hogy az eső nem tud róla. Oké, kicsit enyhül a lendülete, de azért csak esik rendületlenül. Nem csak mi törődtünk bele a pocsék időbe, hanem Isztambul kóbor kutyái, macskái is. A kutyák békések és szemmel láthatóan nem éheznek. Valamennyi fülében billog van és valaki rendszeresen eteti is őket, mert a tőlünk kapott falat nem nagyon kell nekik. Naphosszat a parkban heverésznek, vagy ha úgy hozza kedvük, bemennek egy-egy étterem teraszára melegedni. De macskának sem lehet tragédia az élete a törököknél, hiszen rendszeresen látjuk, hogy vadidegen emberek macskaeledelt szórnak ki egy-egy beszögellésbe, padkára.

Legújabb vacsorázó helyünkön végre kiderítjük az éttermek előtt sorakozó agyagkorsók rendeltetését. Bizonyos ételeket ebben főznek meg, hogy aztán a vendég szeme láttára, hatalmas lángok közepette, kellő show kíséretében a korsó alját letörjék és a kész ételt így öntsék ki a tálba. Tulajdonképpen egyfajta római tál, csak itt a szemétben végzi az edény.

Hazafelé már mintha nem is esne.

Mintha!

A Topkai szerájjal indítunk. Az eső esik, a szél fúj. Különösen erősen ott, ahol a tenger felől szabadon áramolhat a levegő. Vagyis pont ott, ahova megyünk. Jegyvásárlás 15 perc, a következő sor (40 méter) 45 perc. Esőben. Végre benn.

Biztosan szép, de ebben az időben ez nem nagyon derül ki. Ráadásul mindenütt tömeg. Ember ember hátán. A látnivaló eltűnik a háttérben. A Topkapi kincseiből alig néhány tucatnyi van kiállítva az is kellő távolságra egymástól, előttük pedig mint a Kába köve előtt hömpölyög a turista forgatag. Besokallok. Elegem van. A nyomulós olaszból, a lökdösődő oroszból és a mindenütt majomkodva szelfiző japánból. Nekik, persze belőlem lehet elegük.

Átmegyünk a háremhez. Ez legalább érdekes épületegyüttes. Magyar idegenvezetővel megáldott csoportba ütközünk. Épp a Szulejmán című sorozat és a valóság viszonyát magyarázza nekik. Magyarország egy éves GDP-jét tettem volna fel egy rozsdás vasszeg ellenében, hogy azt a sorozatot ép eszű ember nem nézi. Elnézve a csoport lelkesen figyelő tagjait, ma sem tudom, hogy nyertem, vagy vesztettem. Egyébként isztambuli tartózkodásunk alatt a How are you, friend? és a Nice table for you mellett a legtöbbet hallott mondat a NO PHOTO PLEASE! volt. Nem tudom, mi értelme a tiltásnak, hiszen ettől nem megy tönkre a kő, nem veszik meg kevesebben a képes könyveket, viszont sírba kergetik a teremőröket.

A háremben azonban lehetett fotózni.

Szép időben gyönyörű kilátás lehet a városra és a közeli ázsiai országrészre, de most nem volt szép idő. Sőt! A Topkapi szeráj, még így, gyorsmenetben is hosszú program, pedig a százkettedik étkészletet már nem is néztem meg olyan alaposan, mint talán kellett volna.

Következő nagy csalódásom a Nagy bazár volt. Emlékeim egészen mást mutattak nekem, mint a mai korszerű, krómkeretes, üvegportálos elegáns valóság. Sétálunk vagy másfél órát, de első sorban melegedés céljából, aztán hazamegyünk szárítkozni.

Ági kinéz egy távoli, de különlegesnek tűnő dzsámit és kis eltévedés után be is jutunk a tényleg nagyon fotogén Fatih (mi, akik beszélik még a nyelvet, tudjuk, hogy a Fatih szó hódítót jelent) Szultán Mehmet dzsámijához.

Tényleg más, mint a többi, bár ehhez a mássághoz nagyban hozzájárul a lemenő nap az ablakokon átszűrődő kékessé változó fénye is.

Újabb séta haza, útközben újabb török vacsorával. 11-kor csak rávesszük magunkat, hogy kimenjünk az esőbe és megnézzük, mit csinálnak a törökök – vagy a turisták – Isztambulban szilveszterkor. Nagy tömeg nincs az utcákon – ki az a féleszű, aki ilyen vacak időben sétál? – de az éttermekben nagy az élet.

Egy nagyon hangulatosan és bűn rosszul játszó zenekart hallgatunk valamelyik utcában, amikor a Jingle Bell(!) jól-rosszul eltalált akkordjaira beköszönt az Újév! Petárdák robbannak az egész utcában, mindenki kitódul, szelfi boldogság.

Felhívjuk a fiúkat, „elújságolni”, hogy nálunk már 2015 van.

A reggeli félig európai, félig ázsiai. Van gyümölcslé és tömény török tea, tojáspástétom és kétféle helyi sajt, fűszeres paradicsom, olívabogyó és uborka, szárított füge és néhány egyéb gyümölcs, müzli és lekvárok. És helyi, apró darabokra vágott pékáru.

Mivel ma a Topkapi zárva van, a régi római kori ciszterna és az Hagia Sophia a „kötelező penzum”. Az Isteni bölcsesség temploma előtt hosszan kígyózó sor áll, így átmegyünk a túloldalra és simán bejutunk az Elsüllyedt palotának is nevezett hajdani víztározóba, ahol egykor 80 ezer köbméter vizet tároltak. Fantasztikus látvány. Sétálunk a kb. fél méteres víz alól megvilágított több száz, hatalmas oszlop között, miközben halkan szól a keleties zene.

Innen kiérve nincs mese, be kell állni a hosszú sorba. Nem örülünk neki, mert a szél egyre erősebb, a levegő egyre hidegebb, mi egyre vizesebbek vagyunk. Közben ügyes helyiek árusítják az előre megváltott jegyeket a türelmetlenebb és/vagy gazdagabb turistáknak. (Az üzletelés amúgy is a mindennapok része. Nem lehet úgy elmenni egy üzlet előtt, hogy ne akarnának beinvitálni, kitűnő árat, kitűnő árut kínálva angolul.) A turisták egyébként két nagy csoportba oszthatók. Az egyikbe a japánok tartoznak – a magam általánosító egyszerűségében beleértem a kínaiakat és koreaiakat is –, a másikba mindenki más. Ez utóbbi halmazt legnagyobb részben olaszok és oroszok alkotják. A kellemetlen, nagyképű, könyöklős fajtából.

A múzeummá alakított templom előtt még egy csomagvizsgálat is vár ránk, de végül csak bejutunk. Számomra a hat nap látnivalói közül az egyik legnagyobb élményt nyújtja. Talán éppen azért mert nem templom, nem dzsámi, nem múzeum. Mindez együtt és még sok minden más is. A méretei és főleg az 1500 év hangulata nyűgöz le. Sokáig sétálunk benne, az emeleten megcsodálva a 12 – 14. századi mozaikokat.

Közben persze mindenki fotózkodik. Van, aki a hagyományos módon, de a legtöbben – főleg a fiatalok – kimondottan erre rendszeresített szelfiző bottal. Idétlen látvány.

Hazamegyünk melegedni, ruhát szárítani és cserélni. Rákérdezek, hogy sikerült-e megjavítani a fűtést, de a válasz nemleges. Mutatnak egy csereszobát, ami alig nagyobb, mint egy dupla ágy. Közlöm, hogy hajlandók vagyunk maradni a szuterénben, ha ad valami árengedményt. 10 százalékot ad, és gondosan rá is vezeti a lapunkra. Egy órányi pihenő után megint a nyakunkba vesszük a várost.

Ezúttal lemerészkedünk a dombról a Galata - hídhoz. Iszonyú a tömeg, de itt többnyire helyiek vannak. Adnak-vesznek, isznak-esznek. Következő úticélunk a Szulejmán dzsámi. Más a színvilága, más a hangulata, de a cipő procedúra itt is ugyan olyan körülményes, mint máshol. Nem könnyű fél lábon ugrálva cipőt levenni, bezacskózni és bejutni úgy, hogy közben őrök figyelik árgus szemekkel, hogy rálépsz-e a bejárat előtti szőnyegre, faborításra vagy sem.

Persze másik kapun lépünk ki, mint amin bementünk, így gyorsan eltévedünk az ismeretlen területen. A szél fúj, az eső esik, és csak reméljük, hogy előbb-utóbb ismerős szakaszra tévedünk.

Kb. egy óra múlva így is lesz. Vacsora egy másik kisvendéglőben, ahol a szemünk láttára nyújtják helyi asszonyok a tésztát és sütik meg nagy félgömb alakú vaslapon. A tölteléke bármi lehet. Mi sajttal, spenóttal és krumlival kérjük. Hozzá humuszt és csirke kebabot eszünk. Finom.

Hulla fáradtan és nagyon átfagyva érkezünk haza. Én éppen a mosdóban vagyok, amikor beköszönt az áramszünet. Nem hosszú, talán öt perc, de idegesítő. És ráadásul ez ettől kezdve szinte mindennap visszatérő probléma lesz. Már éppen elaludnánk, amikor valami iszonyatos hang tölti meg a szobát. Az egyik csővezetékben folyik a víz vagy másfél órán át. Engem a gutaütés kerülget. Ha legalább egy pohár borom volna, hogy elaludjak… De úgy döntöttem, szolidáris leszek a muszlimokkal, és amíg itt vagyunk, én sem iszom alkoholt. Igaz, ez nem is lenne nagyon könnyű, mert kevés boltban árulnak ilyesmit és az éttermek jelentős részében sem árulnak szeszesitalt. Még megnézem egy párszor az internetes időjárás előrejelzést, de nem kecsegtetnek semmi jóval. Hideg, eső és szél. Magamra húzom a paplant.