Korai kelés, korai reggeli a negyedik emeleten lévő, panorámaablakos étteremben. A svédasztal színvonala bőven megfelelő és reggeli közben még a páratlan kilátást is élvezhetjük. 300 méterrel a lábunk alatt a tenger hullámai csapkodják a partot és a távolban a szárazföld (nehezen tudom megszokni, hogy szigeten vagyunk) is látszik. Létszámellenőrzés a hallban és máris indulunk az Etnára. Arra a vulkánra, mely utoljára 15 napja adott ki magából egy jó adag lávát, igaz, a kisebb, darabos fajtából. Ködös, felhős, semeddig sem látunk típusú idő van, de a buszsofőr szerint, mire odaérünk a hegyhez, javulni fog a helyzet. Ez részben igaz is lesz. A busz elvisz a nagy parkolóig, ahonnan előbb kabinos felvonóval, majd aki elég bátor és rászánja a nem kevés pénzt különleges kisteherautókkal lehet felmenni a 2990 méteres felső állomásra. Innán már csak külön engedéllyel mehetnek tovább a kráterekhez a geologusok.

Nagy a tömeg, hiszen ez Szicília első számú látványossága, de ennek ellenére aránylag gyorsan megvesszük a jegyeket és máris a hatszemélyes felvonóban találjuk magunkat. Kezd hideg lenni és a sűrű felhőburok miatt semmit sem látunk az egyébként nagyon kedvelt síparadicsomból. Ugyanebben a ködben szállunk ki és várakozunk a buszokra. Néhány perc zötykölődés után kijutunk a tejfelből és különleges hangulatú táj vesz körül minket.

Fekete, salakszerű anyag mindenütt, sűrű hófoltokkal pettyezve. Különös, fekete-fehér világ. Életnek nyoma sincs, csak a kisebb-nagyobb buckákból felszálló fehér füst (igazából vízgőz) jelzi, hogy a lábunk alatt mélyen igazán forró a talaj. Kiszállunk a mínusz egy fokban és csak ámulunk és fotózunk.

Felettünk tornyosul a négy főkráter közül kettő. Azok, amelyek alig két hete is köpték magukból a lávát. Persze titokban abban reménykedünk, hogy pont most fog újra kitörni és mi itt leszünk és élőben láthatjuk majd és persze nem lesz semmi bajunk, csak a büszkeség, ahogy otthon elmeséljük majd mindenkinek. De a tűzhányó makacsul hallgat. Egy vezetővel körbejárjuk az egyik közeli és már veszélytelennek ítélt kisebb krátert. A mélyedésből azért rendesen dől a füst és a vezető szerint nem lenne jó becsúszni, mert közel kétszáz fok van odalenn.

   

Egyébként olyan, mintha salakon járnánk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt szinte mindenütt elő-előbújik egy-egy kis füstpamacs. Ági ezekben melegíti a kezét, amire szükség is van, mert elképesztő szél fúj, így a hőérzetünk az alattunk lévő pokollal fordítottan arányos. Neki kaparj a torkát valami kellemetlen gáz, amit az allergiám miatt én nem érzek, viszont kezd légszomjam lenni, amit furcsállok, mert jártunk mi már ennél sokkal magasabban is.

Kattogtatjuk a telefonokat, nehéz betelni a látvánnyal. Meg az érzéssel, hogy Európa egyetlen folyamatosan működő vulkánján mászkálunk. A látványt fokozza, hogy mivel a felhőszint felett vagyunk, a horizontot most a vattaként hullámzó felhőtakaró adja. Ha nem is teltünk be a látvánnyal, kellően átfagytunk ahhoz, hogy elinduljunk vissza, a kocsi majd a kabin melegébe.

   

Eszünk még egy melegszendvicset mielőtt beszállnánk a kabinos felvonóba és elégedetten zötykölődünk le az alaptáborba. Itt persze várnunk kell a hazaindulással, mert a csoport egyik fele még javában vásárol vagy éppen kostolgatja a helyi nevezetességet a mandulabort. Engem meglepett, hogy milyen sokan nem jöttek feljebb, csupán a parkolkóban töltötték az időt. Innen ugyanis ebben a ködben semmit sem látni és a vásárláson kívül nem nagyon van mit csinálni. De ez sokakat kielégít. A társaság egyébként jól leképezi a társadalmat. Vannak örök elégedetlenek épp úgy, mint az idegenvezetőkkel smúzolók, garasoskodók és látványosan ruhákat, cipőket vásárolók, hangosak és halkak és persze kifogunk egy alkeszt is, aki miatt nemsokára meg kell majd állnunk az Etna lábánál húzódó kisváros egy üres telkénél, hogy a számolatlan mennyiségű sört kipisilhesse. Mindegy, hiszen nem sietünk.

Ma van az év utolsó napja és sokakkal ellentétben nem szilveszterezni jöttünk. Így aztán Taorminába visszatérve újra csak az utcákat rójuk, s bár szenttül elhatározzuk, hogy csak valami könnyű falatot eszünk most és majd későn vacsorázunk, nem bírunk ellenállni a kísértésnek. A főtér közelében ülünk be egy étterembe, ahol minestroneval indítunk, majd a részemről egy világbajnok carbonara következik, míg Ági pennettét választ négysajtos öntettel. A desszertet máshol esszük majd. Rengeteg az időnk még éjfélig, ezért hazamegyünk kicsit pihenni. Legközelebb 3 óra múlva lépünk ki a szálloda ajtaján de eddigre már kezd megváltozni az utcakép. Mindenütt elegáns ruhákba öltözött olaszok jönnek-mennek beszélgetnek. Az utcán a tízméterenként elhelyezett hangszórókból halkan szól a zene és mindenkit átjár valami ünnepi várakozás. A főtér kezd megtelni.

Mi ennek ellenére kapunk egy asztalt a térre néző kávézó teraszán. Forró csokoládé, tea, sütemény és az előttünk hömpölygő jókedvű tömeg. A tér felől folyamatosan szól a zene, és amikor 11 felé felnyomják a hangerőt és megszólal a Speedy Gonzales többezer láb mozdul egyszerre táncra. Aztán sorjáznak a slágerek. A hatvanas évek rock and rolljától a szörnyű nyálas, de még általunk is jól ismert olasz slágerekig. Ezeket a tömeg együtt énekli. Mindenki jókedvű, mindenki vidám, és nem látni részeg vagy kötözködő embereket sehol. Éjfél előtt elvegyülünk mi is a tömegben. A legtöbben baráti társaságban, pezsgővel és poharakkal a kézben figyelik tánc és éneklés közben a kivetített visszaszámlálást. Aztán elmúlik a 2015-ös év is.

 

Pezsgők durrannak, de hangjukat elnyomja a többszáz tűzijáték ropogása. Ameddig a szem ellát, a parton mindenütt repkednek a petárdák, rakéták, de a tér minden oldaláról, a hegyről, a templom tetejéről, a környező házak erkélyéről is lövik a káprázatos fényvirágokat. Nem vagyok különösebb nagy rajongója a tűzijátéknak, de ez fantasztikus. Bárhova fordul is az ember, mindenütt színes az ég. Jó fél óráig tart a parádé, közben alig ritkul a tömeg. Néhány kísérlet, hogy felhívjuk a fiúkat, de persze nem veszik fel. BÚÉK!

Tíz orakor indulunk a reptérre. Egy közepes bőrönd és egy hátizsák az összes motyónk. Nem taxival megyünk, mert olcsóbb 5 napig fizetni a reptéri parkolót, mint a taxit. De azért így is meglepődünk, hogy alig találunk parkolóhelyet az óriási területen. A 2A terminálra kell mennünk a csoporttal találkozni, de senkit nem látunk. Telefonálgatás, majd átirányítanak a másik terminálra. Itt pokoli a tömeg. Egy végeláthatatlan sorba állunk be és ennek megfelelően meglehetősen sokára jutunk el a csekkoláshoz. A vészkijáratnál fogunk ülni, közli a hölgy, aminek én csak örülni tudok, mert így elfér majd a lábam, arról viszont nem szól egy szót sem, hogy a kétszer 3 üléses gép folyosójának két oldalán leszünk majd. Mindegy, így jár az ember, ha nem megy oda időben. A charter gép egyébként lengyel személyzettel repül, és 1 óra ötven perc alatt jutunk majd el Catania repülőterére. De ez még odébb van. A szokásos ellenőrzés után bőven van időnk újra megdöbbenni a ferihegyi árakon. Főleg úgy, hogy majd lesz módunk összehasonlítani azokat az olasz árakkal és persze mi büszke magyarok győzünk ebben is. A repülés maga nem túl izgalmas egészen addig, míg meg nem látjuk a füstölgő Etnát. Aztán egy erős bal kanyar után ereszkedni kezdünk a narancsültetvények és a kimondottan lélekölő ipari táj felett.

Meleg van. Kb ez az első élményünk és még nem is tudjuk, néhány nap alatt milyen nagy lesz a hőmérsékleti különbség Szicília és a távoli otthon között. A csoportot lakóhely szerint osztják különböző buszokra és aránylag gyorsan elindulunk. A mi idegenvezetőnk középkorú hölgy, aki olyan botrányosan rosszul beszél, hogy az már fáj. Rendszeresen gondja van a ragokkal, toldalékokkal és kevés olyan mondata van, amit nem csak elkezd, de be is fejez. Oké, ez a csoportos turistautak ára. No meg a többi utas, de ez ekkor még nem ennyire egyértelmű. Jó másfél óra alatt jutunk el Giardini Naxosba, majd innen fel a 300 méter magasan elhelyezkedő Taorminába. A szerpentínt jól veszi a helyi sofőr, így csak mi kapunk infarktust minden kanyarban, ahogy lenézünk a szörnyű szakadékba. Közben mindenütt pálma-, narancs- és citromfák, gyönyörű színes virágok és rengeteg medvetalp kaktusz, másnéven fügekaktusz, aminek most érik a gyümölcse. A nagy panorámabusz a város szélén lévő központi busz terminálig tud csak jönni, itt átszállunk egy kisebb járműre és ezzel megyünk tovább a szűk utcákon. Azt már eddig is láttuk, hogy a közlekedés legalábbis autóval életveszélyes errefelé, és a kressz szabályait meglehetősen szabadon értelmezik, de ennek ellenére nincs dudálás, üvöltözés, káromkodás. Tolatnak, manővereznek, ügyeskednek, ha kell várnak, de megoldják a szük helyből és meredek utcákból adódó problémákat. A mi kisbuszunk például csak úgy tud befordulni a szűk boltíves kapun, ha ipszilon fordulót csinál. Emiatt ugyan visszatolat néhány autó, néhány motoros kis híján felkenődik az ősi falakra, de senki sem idegeskedik.

A szobánk kicsi, de rendes, a fürdőszoba kimondottan nagy és jól felszerelt, kilátunk a tengerre és van fűtés! Aki volt már olasz honban télen, vagy kora tavasszal, az tudja, hogy ez nem is annyira magától értetődő dolog. Bevetjük magunkat a városba. Maga a történelmi városrész egyetlen hosszú, majdnem egyenes, városfaltól városfalig terjedő utcácskából és néhány ebből leágazó sikátorból áll. Meglepően tiszta, nagyon rendezett, elegáns és egyelőre a turisták száma is elfogadható.

Ez nem azt jelenti, hogy egyedül lennénk, sőt! Azt olvastuk, hogy ez Szicília talán legszebb városa és hamarosan el is hisszük. Azt is olvastuk, hogy ez Szicília egyik legdrágább városa, ezt majd csak akkor érzékeljük, amikor ugyan azt a spagettit, amit itt 12-14 euróért eszünk pár nap múlva Siracusában 9-10-ért, Cataniában 5 pénzért fogyaszthatjuk el. Rengeteg a külföldi (sok a magyar szó is), de a helyiek is szívesen korzóznak esténként. A Palazzo Corcvaja nevű térről egyrészt csodálatos kilátás nyílik a teraszosan épült város alatt elhelyezkedő tengerpari Naxoxra, másrészt a város felett még tovább emelkedő és esténként gyönyörűen megvilágított hegyoldalra.

Taorminában csupán az okozhat nehézséget, hogy az ember eldöntse, melyik éttermet válassza a rengetegből. (Egy gond azért van, itt ismeretlen fogalom a korai vacsora és sok étterem hat, fél hét előtt ki sem nyit.) Mi egy hangulatos (melyik nem az?) kis családi trattoriát választunk. A kiszolgálás (itt is és egész utunk alatt végig) udvarias, nem tolakodó, de odafigyelő. Alap filozófiánk, hogy az ember külföldön egye azt, amit a helyiek, így egy pasta con le sarde-t (egyfajta szardíniás szósszal készült spagetti) eszem, míg Ági helyi húsgombóc féleséget paradicsomos, olivás, hagymás stb. salátával és helyi édességet. Isteni! Azt már látom, hogy fogyni nem fogunk...

Idei 12. bemutatóm! Nem panaszkodom, jó évem volt.

Ötkor akartunk indulni, de persze fél hat lett belőle. És arra sem számítottam, hogy már anyámékhoz – a bérmunkában megsüttetett sajtos rudakért - is dugón kell átverekedni magunkat. Aztán újabb dugó az M0-áson. És persze rossz helyen hajtottam le, és az űberokos GPS nem azt mondta, hogy fordulj vissza! hanem elvitt a több kilométerre levő körforgalomig és csak akkor szólt, hogy na, most aztán hátra arc! Ekkor már elég ideges voltam és semmim sem kívánta a hétszáz kilométeres éjszakai utat. Végül lett vagy fél nyolc, amikor átszálltunk Tamásék autójába. És persze esett az eső, hideg volt és senki sem hitte el, hogy a tengeren jó idő van. Zágráb után vettem át a vezetést jobb meggyőződésem ellenére. Egyrészt fáradt voltam, keveset aludtam az előző napokban, viszont ahhoz képest sokat vezettem, másrészt semmi kedvem nem volt egy nagy dög automata váltós kocsival birkózni az esős éjszakában. Aztán meglepően gyorsan jóba lettünk, csak még órákkal később is a sebváltót kereste a kezem, illetve a kuplungot a lábam. Kicsit megküzdünk az előre fizetett autópálya ketyerével, mert nem akarja felismerni a rendszer, de néhány mogorva szó után segítenek a helyiek. A sötétnek az az előnye, hogy fogalma sincs az embernek, hogy merre jár, nem nézi a Velebitet már órákkal korábban, mint, hogy odaérne. De odaértünk. Szakadó eső fogadott a tenger felőli oldalán, ami az álmoskönyv szerint semmi jó nem jelent. Aztán lassan elállt az eső, eltűnt a köd és egyre magasabb értéket kezdtek mutatni a hőmérők. 17 fok október közepén éjjel egykor igazán nem számít rossznak.

Háromnegyed kettőre a Split melletti Kastellában lévő marinát is megtaláltuk. Hosszas ki és bepakolás, a harmadik házaspárral a nagy ijedségre megivott néhány pohár pálinka után úgy zuhantam a hátsó kajüt egyik ágyára, hogy a tenger ringását is alig éreztem.

Reggel korai kelés – gyors, de bőséges reggeli -, mert kilencre jönnek a hajót hivatalosan is átadni. A hajó egyébként gyönyörű, mint minden tengeri jacht. 434-es, majd’ 10 méteres jószág. Négy darab kétszemélyes hálófülke, nagy közös tér és teljes műszerezettség. Az átadás hamar megtörténik és elég jól sikerül az elindulás is. (Legalábbis nem romboljuk le a kikötőt és a többi hajót.) Amint kiérünk az öbölbe, felhúzzuk a vitorlákat - ami nem megy könnyen, mert rengeteg a kötél és egyelőre fogalmunk sincs melyik melyik –, és élvezzük a kék vizet, a gyönyörű hegyeket, a meleg szellőt, később a ragyogó napot és egész nap a végtelen nyugalmat. Többnyire jó szelünk van, amikor meg eláll, hát motorozunk egy kicsit. Északnyugatnak tartunk a kis szigetek, apró zátonyok között.

Az ebédet a fedélzeten fogyasztjuk el. A nap annyira süt, hogy egy lassabb szakaszon belevetem magam a habokba. Friss, de nem hideg a víz. 23 fok körül mozog. Alattam 50 méter mélység, de ez nem zavar. Húzatom magam egy kicsit a hajóval, majd kijövök szárítkozni. Éppen csak megszáradok, amikor Ági hátranéz a hajó mögé és alig hisz a szemének. Egy kb. másfél méter hosszú hal úszik közvetlenül a far mögött. Ott, ahol néhány perce még én lubickoltam. Összefut a teljes legénység és találgatjuk, mi lehet. Én persze rögtön lecápázom szegény állatot, de ebben nincs közmegegyezés. Talán harcsaféle. Mindenesetre többet senkinek nincs kedve fürdeni. Kinézünk egy csendes kikötőt és Rogoznicában éjszakázunk. Már ahogy hajózunk be a furcsa alakú öbölbe, ráismerünk a helyre.

Pár éve a srácokkal már jártunk itt. Persze nem a yacht kikötőben. A kikötés nem megy simán, de azért most is épségben marad minden. A vizes helyiségek viszont minden igény kielégítenek. Lehet is, mert aranyárban adják a kikötést. Vacsorázni egy közeli étterembe megyünk. Az egész napos ringatózás, és a vacsorához megivott sörök után alig préselem be magam az ágyba, máris forogni kezd a világ. Mivel a kajüt közvetlenül a fedélzet alatt van, reggel arra ébredünk, hogy valaki a fejünkön mászkál.

Reggel kicsit hűvös van, de hamar eloszlanak a felhők és kitisztul az ég. Megjön az első szél is. Továbbra is Sibenik felé tartunk, de aztán Primosten magasságában visszafordulunk. Jó hátszelünk van, nem túl erős, ezért pillangózunk a kis szigetek között. Solta szigetét nézzük ki éjszakára, de hogy melyik legyen a pontos kikötő, majd attól tesszük függővé, mikorra érünk oda. Stomorskáig jutunk el még sötétedés előtt.

Fantasztikus hangulatú kis hely. Kicsit ront a képen, hogy a mosdót három napja bezárták és jövő szezonig nem is nyit ki. Marad a hajón mosakodás, ami nem könnyű a parányi fürdőszobában.

Reggelre borús az ég és nem csak hideg van, de szemereg az eső. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy elővegyük az esőtűrő nadrágokat, kabátokat.

Brac felé tartunk. A két szigetet elválasztó csatornán kimegyünk a nyílt vízre, de sok szél ott sincs. Viszont folyamatosan változik az idő. Hol kisüt a nap, hogy fekete felhők takarják az eget. Behajózunk Milna kikötőjébe, ahol egy pálmafás sétányon, egy kávézó terasza előtt kötünk ki. Rövid séta, hosszú kávé, esőkabátok elpakolása és sajnálkozás, hogy délután már haza kell menni.

Négyre ígérjük magunkat a marinába, de a bejárathoz érve derül ki, hogy a benzinkutat megszűntették. Fordulás, nagy gáz és irány Split. Közben becsatlakozunk egy helyi verseny befutójába. Split – legalábbis a kikötő a vízről nézve – nagyon szép. Gyors tankolás és újra megcélozzuk a saját kikötőnket.

A hajót szerencsére egyben találják és a takarítás sem a mi gondunk. Hazafelé már unalmasan ismerős az autóút. Idén most mentünk el 12-tedjére itt. De nem sokkal a határ előtt egyszerűen lezárt autópálya fogad minket. Leterelnek, de nem írnak egy szót sem. Kitört a menekültválság? Háború van? Mindenesetre nagyot kell kerülni Csáktornya felé és főleg lassan lehet csak haladni. A határon sok katona, rendőr, szögesdrót és rajtunk kívül senki. Innen már gyorsan hazaértünk.

- Na, és mit szólnál Albániához? – kérdezi Ági a másik szobából, a számítógép előtt ülve. - Persze… – válaszolom oda se figyelve, hiszen leköt a TV Paprika és egy pohár jófajta vörösbor. – Pedig nem rossz! – erősködik annyira, hogy kénytelen vagyok felállni és átmenni hozzá. A helyzet az, hogy nálunk a családi szóhasználatban Albánia és az albán, mint jelző a „mindennek az alja, ennél lejjebb már nincs” szinonimája. Sokáig úgy képzeltem, hogy Albánia üres, kopár, poros hegyvidék, ahol utak sincsenek és szakállas kecskepásztorok terelik sovány nyájaikat ide-oda. Eszembe jutnak gyermekkorom jugoszláv utazásai, amikor a kempingben az autórádión nagyokat nevetve hallgattuk a Rádió Tiranát, „az egyetlen igazi szocializmus” magyar nyelvű adását. Ez persze színtiszta előítélet, ami nem szép dolog. Nem úgy, mint Albánia. Ami gyönyörű. Legalábbis a neten fenn lévő képek alapján. Szépek a hegyek és több, mint vonzó a tengerpartja. Sötétkék tenger, akárcsak Görögországban. Kezd komolyan érdekelni a dolog. Kicsit utána olvasunk a különböző blogokban és elég egyértelművé válik a kép; érdemes lenne kipróbálni. Ráadásul az árak összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek az általunk ismert és gyakran bejárt nyaralóhelyeknél. Gyors szállásfoglalás és rövid útvonaltervezés. Valamiért nem akaródzik Szerbián átvágni és Koszovót érintve megközelíteni a célt. A kb. 150-200 km-rel hosszabb úton, Zágráb felé, viszont végig autópálya van. Ez sokat jelent. A térkép szerint 1300 km, és 15-16 óra. Így hát úgy döntünk, megalszunk a gyönyörű Krka vízesésnél, végre megnézzük rendesen és úgy megyünk majd tovább. Ha minden jól megy, másnap délután már az albán tengerben fürdünk. Meg, ahogy azt Móricka elképzelte!

 

A Krkanál már többször is jártunk és akkor is megálltunk a karcsú híd lábánál, hogy megcsodáljuk a szárazföldbe mélyen benyúló tengerszemet, ha utunk tovább, délre vezetett. Végignéztük az autópálya építést, a kilátó/pihenő kialakulását. Sok fényképet ellőttünk itt annak idején. Most abban a festői faluban van a szállásunk, ahol a tenger és a folyó találkozik, ahol a gyönyörű yachtok horgonyoznak és ahonnan a Nemzeti Parkba indulnak a turistákat szállító hajók. Parkolót találni gyakorlatilag lehetetlen, de nekünk ma ebben is szerencsénk van. A kis hotelhez tartozik ugyanis 3 db beálló, és az egyik éppen szabad. Fél kettő van. Gyors átöltözés, és már megyünk is a kikötőbe. A belépő húzós, de tartalmazza a hajójegyet is (helyesebben a hajózás ingyen van), de tudjuk, hogy megéri az élmény. Negyven fokhoz közelít a hőmérő, amikor felszállunk a kis hajóra és elindulunk a park alsó bejáratához. Ha innen érkezik az ember, annak az az előnye, hogy rögtön a látvány sűrűjében találja magát.

A Krka egyik nevezetessége egy hatalmas, szélesen elterülő vízesés, mely kis tóban ér véget és, a park egyéb vizeivel ellentétben, itt szabad a fürdés. A vízesést magát ugyan elkerítették egy úszó kötéllel, és elméletileg tilos felmenni a sziklákra, de ez csak az elmélet. A kis hajójukkal az árnyékban hűsölő parkőrök ugyan füttyöngetnek néha-néha, de senki rájuk sem hederít, ők meg lusták intézkedni. A tó körül hatalmas a tömeg. Helyet szorítunk magunknak és -bár az alattomos víz alatti kövek miatt nem könnyű bejutni- mi is megmártózunk. Isteni a víz. Tiszta és hűsítő. Kb. egy órát töltünk itt, aztán amint megszáradunk, körbejárjuk a hivatalos túraútvonalat.

Gyönyörű. Még szebb, mint amire emlékeztem. Víz és vízesés mindenütt. Az ösvénytől jobbra és az ösvénytől balra. Sokszor alatta is. Napsütés, zöld növényzet, csillogó patakok, égszínkék – úszásra csábító - öblök. Annyira tiszta a víz, hogy az embernek kedve lenne beleinni vagy legalább a lábát belelógatni egy kicsit. És persze nagy tömeg mindenütt, de ez ellen nem lehet mit tenni. Egy kora esti hajóval térünk vissza a szállásra. Útközben még láthatjuk a vasúti hídról a vízbeugráló embereket és erről eszembe jut Mostar. Ahol gyerekkoromban rendszeresen megálltunk. Megnézni a szamárhátú, simára kopott kőhidat, sétálni és enni egy csevapcsicsát. Pitával. Később török kávét is inni hozzá. Akkor még béke volt a különböző népek között. Eszük ágában sem volt egymást a vízbe ölni. Ott láttunk 20 (nyugatnémet!) márkáért a sekély vízbe ugráló srácokat. Az egyikük, egy nagyon rámenős hosszasan tárgyalt az egyik barátunkkal. De amikor Laci bácsi közölte, hogy 20 márkáért ő is szívesen beugrik, elódalgott.

Este séta a kis településen és jó vacsora a szemközti étteremben. Az ég ugyan dörög rendesen, de esni végül is nem esik.

Reggeli után máris az autóban ülünk és Albániára gondolunk. A gondolat mindenesetre gyorsabb, mint a mi tempónk, mert emlékeinkkel ellentétben az autópálya hamarabb véget ér, mint szeretnénk, és a nyár közepi, tengerparti forgalomban lassan araszolunk előre. Aztán a boszniai határ előtt pár kilométerre már egyáltalán nem haladunk. Csak állunk. Öt-tíz percenként egy-egy autóhossznyit előrecsorgunk. Kint negyven fok, árnyék sehol, és a légkondi egyre nehezebben birkózik meg a feladatával. A bőrömön viaszos réteget von az izzadság. A nap folyamán először, de nem utoljára drága politikusainkra gondolok, akik szeretnék a határokat visszaállítani. Most azt kívánom, hogy évente néhányszor álljanak be ők is egy ilyen másfél-két órás sorba. De ne a diplomata útlevelükkel!

Szóval másfél óra, mire átjutunk a szomszéd országba. De a határ túloldalán sem jobb a helyzet, hiszen a néhány kilométernyi tengerparti út is járhatatlan mindkét irányban. A következő csapás a horvát-montenegrói határon vár bennünket. Itt két órát sütkérezünk a napon, de közben azért néhány perc felüdülést jelent a Neretva völgyének látványa.

Egyre elcsigázottabbak, egyre reményvesztettebbek vagyunk. Marci este 11-es érkezést vizionál, de ezt majd kénytelen lesz többször is módosítani. Egyébként meglepően jól viseljük a megpróbáltatásokat. A fiúk elvannak a telefonjaikkal, vagy olvasnak, mi beszélgetünk, müzli-szeleteket eszünk.

Montenegróba átérve a Kotori öböl szépsége feledteti a fáradalmakat. Egészen kis koromban voltam itt és semmire nem emlékszem belőle, de most örülök, hogy körbeautózzuk. Hatalmas hegyek aljában elterülő varázslatos, sok-sok kiszögelléssel, öböllel tarkított gyönyörű tó. Itt szívesen vennék egy kis házat. Az amerikai milliomosok pedig maradjanak nyugodtan a Comoi tó partján. Az öreg városból a Kínai nagyfalhoz hasonló védfal mászik fel a nagyon meredek, kopár hegyoldalba. A látnivalónak persze komoly ára van. Átlagsebességünk tovább csökken. De legalább lesz mire visszaemlékezni a következő határnál a sorunkra várva. Az albán határt alig 45 perc alatt abszolváljuk. Körülöttünk albán és olasz rendszámú autók. Ez utóbbiakban is albán családok ülnek. Most esik le, hogy mekkorát hibáztunk, amikor szombatra időzítettük az utazást.

Európában augusztus elején kezdődik a nagy szabadságolási szezon, mi pedig kifogtuk az összes hazatérő vendégmunkást! Itt is, mint korábban mindenütt az autó papírjait is elkérik. Később megértem majd, miért. Minden iratunkat beszkennelik. Lassan. Ráérősen. Egyébként nem szórakoznak velünk különösebben. Látják, hogy magyarok vagyunk, és az autónk (öreg Renault) sem érdekes a számukra. Este háromnegyed kilenckor tesszük be a lábunkat a szkipetárok földjére.

Az otthon a telefonomra letöltött térkép, a több mint tíz éves hagyományos GPS és egy ezer éves autóstérkép segítségével próbál Marci navigálni. Az biztos, hogy először Tirana felé kell mennünk, mert más út nem is nagyon van, aztán majd leágazunk valahol a tenger felé, hogy Durrest érintve tovább menjünk délre, úti célunk, Vlore irányába.

Kezd sötétedni (még mindig 32 fok van) és az utak állapota semmi jóval nem kecsegtet. Hol majdnem földúton megyünk, hol majdnem autópályán. A kettő közt minden előfordulhat. Persze minden elő is fordul az autópályán is. Először nem értem, miért nem mehetek gyorsabban 90-nél, de hamarosan belátom, hogy ez is sok. Itt ugyanis, nincsen szerviz sáv, csupán keskeny padka, ahol akár szembe is találkozhat az ember egy-egy szamárkordéval, biciklistával, vagy motorossal. Jobbról, az út széléről bármikor felhajthat egy jármű (az általunk elfogadott értelmében vett le-és felhajtósáv ugyanis nincsen) az út menti éttermekből, vagy lakóházak udvarából. A legdühítőbb, hogy alig huzatom ki a kocsit ötösig, máris fékezni kell, mert útkereszteződés jön! Autópályán! Nem egy, hanem szinte kilométerenként. Jobb esetben körforgalom, rosszabb esetben falusi keresztút. A forgalom nagy és hamar ráérzek az albán közlekedési morál lényegére; mindegy, mik a szabályok, menj, amerre dolgod van! Az tisztán látszik majd a következő napokban, hogy a zebra, mint olyan, szinte ismeretlen fogalom és, a záróvonal sem tartott még vissza egyetlen albánt sem az előzéstől. Albániában két dolgot bármikor megtehet és meg is tesz az autós; előz akár jobb kanyarban, akár a padka felől is, és megáll. Bárhol, ahol eszébe jut. Például egy körforgalomban. A körforgalmak és útkereszteződések amúgy is remek piaci helyek. Ezt most a sötétben még nem érzékeljük, de pár nap múlva hazafelé tapasztalhatjuk. Az út mellett árusok tömkelege próbál megszabadulni portékájától. Most egyébként békés sötétség honol a tájon. Lámpákat látunk ugyan - sőt vannak olyan szakaszok, ahol belga utakat megszégyenítő mennyiségű világítótest van felszerelve -, de sajnos nem üzemelnek. Ami viszont feltűnik, hogy elég sűrűn bukkannak fel a semmiből éttermek – hatalmasak – óriási és teli parkolókkal. Mintha az egész ország vacsorázni indult volna. Vagy esküvőre. Mert azt is látunk úton-útfélen. Az állandó koncentráció és az egész napos vezetés nagyon lefáraszt, így a végén már szinte vakon megyek arra, amerre Marci navigál. Aztán beérünk egy városba, ami majdnem annyira sötét, mint az országút, viszont minden gyalogos az úttesten közlekedik a járda helyett. Kivilágítatlan biciklisták, babakocsit toló emberek és kóbor kutya hordák. Nem nagyon bizalomgerjesztő. Néhány perc múlva újra kinn vagyunk a pusztaságban és már nem is gondolok bele, mikor érünk végre Vloreba. Pedig odaérünk. Sőt, a szállodát is megtaláljuk. Éjjel háromnegyed egy van, amikor leparkolok a szálloda mögötti parkolóban. Marci és Ági intézik a becsekkolást, én meg pakolok. A négycsillagos szálloda valóban a tengerparton van. A kávézója valóban belóg a tenger fölé, valóban van medencéje, internete, és ami a lényeg, a szobánk, erkélyünk valóban a tengerre néz. Félpanziót fizettünk, de értelemszerűen a vacsorát kissé már lekéstük. Nem is bánja senki. Úgy dőlünk az ágyba, mint a bábuk.

Négy nap semmittevés következik. A svédasztalos reggeli után irány a tengerpart. A nem túl nagy, a hotel részére lefoglalt kavicsos partszakaszon napozóágyak, napernyők várják az embert. De minket nem ez érdekel első sorban, hanem a víz. Mint a nemrég otthagyott, szinte már túl meleg Balaton, olyan a hőfoka, de tiszta, átlátszó, beljebb pedig mesekék. Csak úszunk és úszunk és nincs kedvünk kijönni belőle.

Na, ezért jöttünk!

Az öböl bejáratánál jól látszik Sazan szigete, mely Hős szovjet városon kívül már minden volt történelme során. Utoljára a szovjet hadsereg adriai haditengerészeti központjaként funkcionált, de a hatvanas évektől újra albán tulajdon. Ma is zárt terület. Állítólag innen csapnak le az albán és az olasz vámosok közösen a csempészekre. (Az olasz csizma sarka alig 60 km.) Helyben vagyunk. Vlore ugyanis az egyik legnagyobb csempészközpont az országban. És az autóállományt megnézve Európa legnagyobb lopott autó lerakata is. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy az albán utakon közlekedő járművek minimum ötven százaléka Mercedes. (Többször megismételt, igaz, nem reprezentatív mintán végzett felmérés alapján.) Na, nem a legújabb modellek, hanem a 10-20 évvel ezelőtt divatos gépkocsik. Boldog-boldogtalan, szegény és mégszegényebb Mercedesszel jár. Színüket tekintve 2:1 arányban vannak a feketék az ezüstökkel szemben. Látni itt jobbkormányos(!), albán rendszámú, a festés alól még kidomborodó GB matricás 190-es Mercit is jó néhányat. A többi autó fele Volkswagen. A nagyobb, drágább fajtából. A Mercedes amúgy is történelmi kapcsolódás lehet, hiszen a magyar Apponyi Geraldin grófnő és az albán királyság alapítója Ahmed Bey Zogu (aki Szkender bégig tudta visszavezetni családja eredetét) 1938-as esküvőjére Hitler egy Mercedest küldött ajándékba. Persze lehet, hogy tévedek és az albán gazdasági reformok még a miénknél is magasabb életszínvonalat eredményeztek. Mindenesetre a kétes eredetű kocsik tömege magyarázatot ad arra, hogy miért érdekelte ennyire a határőröket az autónk papírjai.

A város maga jó órányi séta a tűző napon. Jobbra kétsornyi épülő szálloda, balra a többnyire mocskos tengerpart, most épülő strandokkal. Egyébként is minden épül. Ebből kifolyólag építkezési törmelék, cement, beton, mész, kosz és por van mindenütt.

Az utakon a vízaknáknak nincs fedelük vagy már ellopták vagy sosem volt. Pedig, ha belehajt valaki… Pénzváltót egyet sem találunk (a saját szállodánk recepciósa is tehetetlenül tette szét a kezét, Lek, jelenleg nincsen…), de hamar kiderül, hogy Euróval mindenhol lehet fizetni. Az már egy másik kérdés, hogy hol, milyen átváltási tarifát használnak.

Ebédelni vagy a városban, vagy a hotel pizzériájában ebédelünk. Az árak még a hotelben is alacsonyabbak a pestieknél. Estére pedig egészen finom és hatalmas adag vacsorákat kapunk. A teraszról gyönyörködünk a tengerben és társasozunk. Marci szerint az egész ország olyan „majdnem”. Ez tulajdonképpen igaz. Az autópályák majdnem azok, a szállodánk minősége majdnem négycsillagos, a tengerpart majdnem mindenhol szép, a kiszolgálás majdnem udvarias. Sajnos meleg víz és internet kapcsolat is csak majdnem mindig van. Utolsó este az áram is elmegy. S bár a generátor gyorsan bekapcsol, a légkondi nyilván nem szerepel az elsődleges, árammal ellátandó funkciók között.

Utolsó napra motorcsónakot szeretnék bérelni. A portán azt mondják, ennek semmi akadálya. Mondanak egy akkora összeget, ami már összemérhető az ott tartózkodásunk teljes költségével, de nem bánom. Igazság szerint unjuk már a semmittevést, és Marci névnapja jó ürügy. - A hajó majd jön, reggel legyünk a parton - közlik. Egy hibát elkövetek, nem kérdezem meg, hogy mit is takar az egésznapos túra. A csónak persze késik, és amikor megérkezik egy hatalmas motoros gumicsónak, kiderül, hogy nem is leszünk egyedül. Négy középkorú ukrán is hozza a kis csomagját. Őrült sebességgel száguldunk a tengeren a sziget irányába. A hullámok dobálják a csónakot, kapaszkodunk erősen. A menetszél akkora, hogy a napszemüvegeket is majdnem leviszi. Először a sziget felé vesszük az irányt, aztán a félsziget csücskénél bekanyarodunk. Lassítás után egy eldugott, hatalmas belmagasságú, gyönyörű barlangba kalauzol minket a hajóskapitány. Itt megállunk fürdeni, búvárkodni a kristálytiszta vízben. Kb. negyed óra múlva továbbindulunk. Néhány perc elteltével kikötünk egy privát beachen. Napozóágyak, napernyők a tengerparton – mérföldekre semmi és senki más – és egy kis, néhány asztalból és székből álló étterem a hegyoldalban. Kiszállunk, és komolyan aggaszt, hogy a csónak otthagy bennünket, hiszen nem azért fizettünk egy kisebb vagyont, hogy egy másik tengerparton ne csináljunk semmit! Se könyv, se semmi nincs nálunk, de megpróbálunk jó arcot vágni a dologhoz, és úszkálunk. Aztán napozunk, és megint úszkálunk. Nem igazán nekünk való program, de a tenger még annál is szebb, mint ahol eddig voltunk. Pedig azt hittük, az már nem fokozható tovább. Szóba elegyedünk az ukránokkal és a legsötétebb félelmeink beigazolódni látszanak; este hatra jön értünk a csónak. Mielőtt teljesen megütne a guta, beborul az ég és feltámad a szél. Fél óra múlva felhúzódunk az étterem napernyői alá, de addigra már kitör a vihar. Kalandosnak kalandos, de egy szál fürdőruhában meglehetősen hideg is ugyanakkor. Hosszasan esik, majd eláll. Szerencsére pénz van nálunk, így az ukránok példáját követve mi is rendelünk valami ehetőt. Marci profi módon elbeszélget velük. Mi pedig bemutatjuk orosz szókincsünket, elsütve az obligát poénunkat a „jelentést” oroszul. Táváris ucsítyelnyica, já dakládivájú vam… Ők bizonygatják, hogy az orosz és az ukrán lélek és mentalitás nagyon is különböző és mi ezt szívesen elhisszük nekik. Oroszokból egyébként kijutott rendesen. Egy egész buszra való érkezett a minap és ahogy kell, megszállták a hotelt. A reggelinél letarolták Kristóf kedvenc csokis croissanos tálcáját és a frissen sült fánkok is villámgyorsan tűntek el. A tengerparton pedig övék lettek a legjobb napozóágyak. Nem hullattunk könnyeket, amikor valamelyik reggel buszra szálltak. A mi ukránjaink egyébként nem a szegény fajtából valók, hisz’ a két ezer lek-es (kb. négyezer forintos) bort nem tartották elég jónak és valami komolyabbat rendeltek maguknak. A csónak végül ötre érkezik vissza. Alig szállunk be, az addigra újra eleredő eső viharossá fordul. Mindenki vacog, kucorodik, ahogy csak tud, míg a kapitányunk egy fekete szemeteszsákból kialakított esőkabátot húz és kötöz magára. A hazaút egy rémálom. Az eső a nagy menetszélben apró pengeként vág a bőrünkbe. Húsz perc száguldás után kötünk ki a hotel előtt. Végül is jó kaland volt.

Szeretnénk korán indulni, de reggeli csak fél nyolctól van. Elméletileg. Gyakorlatilag zárva az étterem. Kicsekkolunk, a bőröndök nagy részét bepakoljuk a kocsiba és várjuk, hogy háromnegyedkor végre beengedjenek reggelizni. Nem vagyunk egyedül ma reggel sem. Marci még utoljára higgadtan, de határozottan elmagyarázza a hotel hiányosságait a recepciósnak - simán lepereg róla - és útrakelünk. Még beugrunk a közeli és egyetlen kis boltba elkölteni a helyi fabatkákat. Kár hogy nem dohányzom! Az átszámítva ötszáz forintra jövő Marlboro komoly csempész üzlet lehetne.

Amikor éjszaka, teljes sötétségben jöttünk erre, egyszerűen csak izgulhattam, kibe, mibe hajtok bele, de most a nappali forgalomban visszasírom azokat az órákat. Lépésben araszolunk minden településen keresztül. A forgalom nagy és súlyosbítják az ázsiai mentalitással megáldott helyiek. Váratlan megállások, lehetetlen előzések jobbról, tolakodás minden irányból. Kezd elegem lenni az egészből. Előttünk még testvérek között is 12 órányi autózás áll, de már most látszik, hogy lesz ebből több is. Szerencsére Marci letöltött valami programot, így van egy használható GPS-ünk. Ettől nem haladunk gyorsabban, de legalább tudjuk, merre vagyunk. Az érthetetlen építkezésekre újra és újra rácsodálkozunk. Most például egy hangfogó falra az út mellett. Más kérdés, hogy a fal mögött 50 kilométeren át semmi nincs csak pusztaság. Távolban egy hegység. Legalább a kövek növekedését nem zavarjuk.

A határon – mely EU-s támogatásból épült(!) – gyorsan átjutunk. Aztán már csak a tengernyi turisták milliónyin kell keresztülverni magunkat hazafele. Megállapítom, hogy főszezonba sehova sem szabad elindulni. A tengerparti utak beállnak, a hegyi utak pedig alig járhatók a sok szerpentin és útszűkület miatt. De akkor mégis, mikor menjen a tengerre az ember, ha nem nyáron?! Ötvenes átlagot jövünk és már ennek is örülni kell. Örülünk is. Délelőtt. Délután. És este is. Boszniában megállunk egy percre venni valamit az egyik pekarában, de nem sok köszönet van benne. Ági és Marci, kis híján összeverekszik a helyi bosnyák boszorkány eladóval. Meneküljünk! 15 óra autózás után érkezünk meg a Plitvicei tavakhoz. Előtte még odaszólunk a szállásadónknak, hogy ne izguljon, fél 12 után már ott is leszünk. És tényleg. Szinte percre pontosan. A szállásunk falusi házrész. Tiszta, rendes, nagy. A fiúk bánatára a net nem működik, de a reggeli legalább kiadós és finom.

A Plitvicei tavak nagy rajongói vagyunk. Utoljára Kovács Zoliékkal voltunk itt vagy 10 éve egy tavasszal. Most kicsit nagyobb a tömeg. Konkrétan egy órát állunk sorba, hogy bejussunk. De persze megéri.

Elképesztő most is a látvány, a tavak fölötti vízesések között megépített fa ösvényeken sétálva. Újabb egy órányi várakozás a tűző napon, míg felférünk az egyik kishajóra (pedig a kiírással ellentétben nem félóránként, hanem folyamatosan járnak), de mindent megér a látvány.

A 16 nagyobb és 2 kisebb lépcsőzetesen elhelyezkedő tavat 92 vízesés köti össze és 8 km alatt mintegy 500 métert zuhan a szintkülönbség. Úgy tervezzük, hogy a kb. három órás túra végén kisbuszra szállunk, és azzal megyünk majd vissza a kiindulási pontunkhoz, és a parkolóhoz.

A napos ég percek alatt változik át fekete felhőkké és máris nyakunkban a kiadós zápor. A nagy szemű, hideg, kellemetlen fajtából. Néhány percig apró jégdarabok is hullanak, és persze percek alatt nem hogy bőrig, de bőr allatig elázunk. Három nap alatt másodszor. A buszra persze rajtunk kívül még többszáz részben, vagy egészen elázott ember vár, de azért feljutunk a kis elektromos szerelvényre. Az autóban átöltözünk, és Pestig már nem állunk meg többet.

Egészében véve kalandos, emlékezetes utunk volt. Ha csak Albániát nézem, akkor úgy érzem megelőztük a korunkat. Vagy öt évvel. Akkorra már nyilván lesznek jó utak, pénzváltók, meleg víz, internet, meg ami még kell. De az is biztos, hogy fele ennyire sem lesz izgalmas.