Olaszország

1. nap Dolo, Padova

Reggel indulunk, de azért nem hajnalban, így is délután háromra megérkezünk a Velence melletti Dolóba a szállásunkra. A Velence és Padova között félúton található kis település egy csatorna mellett fekszik. Mindkét oldalán klasszikus villák pompáznak kicsit kopottan, de életszerűen. Egy (lejárt szavatosságú) GPS-szel és egy táblagéppel, valamint mobilokkal felfegyverkezve (most még) aránylag könnyen megtaláljuk a célt, de ez nem lesz így mindig. Sőt! Mivel időnk ahhoz kevés, hogy érdemes legyen ma este bemenni Velencébe - fáradtak is vagyunk a vezetéstől – inkább Padovat látogatjuk meg. Giottoval kezdünk a Scrovegni kápolnában. Nehezen találjuk meg. Az eligazító táblák rendre eltűnnek, a GPS szerint a keresett utca nem is létezik és így tovább. De aztán sikerrel járunk. Igaz várnunk kell jócskán, mert a parányi helyre csak turnusonként engedik be a turistákat, de megéri a várakozás.

A Dante által a pokolba helyezett bankár fia által építtetett kápolna teljes belső felületét Giotto 1306 körül festett képei borítják. Egyszerre monumentális és ember léptékű. Lenyűgöző. Ettől kezdve meg kell majd szoknunk, hogy 7-800, Pompeii esetében közel 2000 éves épen maradt műemlékek között sétálunk majd. Fotózni szabad – vaku nélkül – így csattogtatunk is rendesen.

Nehéz szívvel hagyjuk itt a kápolnát, hogy megkeressük Szent Antal bazilikáját és persze sírhelyét. Szentekkel is lesz még dolgunk bőven a következő két hétben. Szent Klára, Szent Katalin, Szent Ferenc és Szent András, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A különböző szentek aprócsontjait, vérét, testdarabjait őrző „eredeti” ereklyékről most nem is beszélek. Már Rómában is viszolyogtam a templomok oltárai alá helyezett nyitott koporsós halottaktól (szentekről és pápákról) és kultuszuktól, de itt most legalább olyan töményen fogom kapni a bálványimádás eme elfogadott formáját. A Szent Antal székesegyház persze lenyűgöző látvány nem csak kintről, de bentről is. A szegények védőszentje elképesztő gazdagsággal körülvéve fekszik kőkoporsójában.

Rövid séta után hazaindulunk. Dolóban keresünk éttermet. Túl nagy választék nincsen, így egy kies, csatornaparti kerthelységbe térünk be. Az asztalok elegánsan megterítve csábítják a fáradt turistát. Mire helyet foglalunk, már az asztalon is terem két üveg ásványvíz. Mire az étlapot a kezünkbe vehetnénk, már egy üveg pezsgőt tölt ki az elegáns pincér, majd leteszi elénk a séf ajándékaként a legpompázatosabb előételt, amit valaha ettem. Miközben esszük a mennyei finomságokat és kortyoljuk hozzá a pezsgőt, azon tanakodunk, hogy mibe is fog ez nekünk fájni a végén. Aztán érkezik még egy újabb parányi, nagy műgonddal készített előétel, majd a káprázatos főfogás: garnélás lasagne. Sikerült egy igazi haut cuisine éttermet kifognunk és nem is bántuk meg. Még másnap is emlegettük a vacsorát.

2. nap Velence, Treviso

A szállás mellé kedvezményes parkoló kupont is kapunk, amit a közeli Fusinaban tudunk érvényesíteni, ahonnan óránként indulnak hajók Velencébe. Bő fél óránk van a 10 perces út megtételére, így nem idegeskedünk. Aztán elkövetjük azt a szamárságot, hogy nem a tábláknak, hanem a GPS-nek hiszünk. Olyan utakon próbál elnavigálni minket, amelyek már valószínűleg a rómaiak korában sem léteztek. Rendre megsértődik, ha mégsem kanyarodunk be ott, ahol szerinte útnak kellene lennie, és iszonyatos kerülőkön visz az ismeretlenbe. Végül kikapcsoljuk. Persze lekéssük a hajót és egy órát kell várakoznunk. Ekkor még elviselhető a hőség. Sőt. Azon gondolkodunk, hogy fázni fogunk városnézés közben. A tömeg egyre nő, és örülünk, hogy időben érkeztünk, mert zsúfolásig megtömik a kis hajót. Ekkorra már a hőség is nagy és nem lenne jó a zárt alsó térben megtenni a 20 perces utat.

Az útikönyvek szerint Velencébe mindenképpen hajóval kell érkezni. Ezt tanúsíthatom. A hajó Zatterében rak ki minket, innen vesszük nyakunkba a várost. Nem először járok Velencében, de most is mellbe vág az a szépség, ami a középkori palotákból árad még akkor is, ha nagyobb részük eléggé lepusztult állapotban van is.

Csak kapkodjuk a fejünket, fotózunk rendületlenül és közben követjük a San Marcót jelző táblákat. Néhány órával és sok kilométerrel a lábunkban majd újra megállapítom az aranyigazságot, miszerint egy ismeretlen helyről mindig könnyű eljutni az ismertbe, mert ki van táblázva, de visszafelé semmi sem mutatja majd az irányt. Velencében ráadásul egyetlen térképet sem tesznek ki a többszázezer buta turista kedvéért. Hadd csavarogjon, tévelyegjen a mafla!

A Szent Márk téren kisebb a tömeg, mint vártam. De csak kicsivel. A hőség egyre nagyobb, és míg a sorban állunk, hogy bejussunk a székesegyházba, semmilyen árnyék nem enyhíti a nap sugarát. A sor végeláthatatlan, de relatíve gyorsan haladunk. Még szerencse, hogy időben észreveszem, hogy hátizsákkal nem lehet bemenni, így míg mi a helyet foglaljuk, Tamás leadja valahol a cuccokat. Kb. 45 perc és bent is vagyunk.

Bent viszont meglepően kevesen vannak. És nincs a kötelező haladás sem, amit legutóbb tapasztaltam, és ami annyira lerontotta az élményt. (Anno úgy éreztem magam, mintha a Lenin mauzóleumban tenném tiszteletemet.) Fotózni ugyan nem lehet, de nem is bánom. Próbálom a retinámon megőrizni az arany mozaikok csodáit. Amerre csak a szem ellát, mindent beborít a bizánci ragyogás. Fenn az emeleten egyrészt ki lehet menni az erkélyre, ahonnan ragyogó a kilátás a térre, másrészt egy meglehetősen gazdag múzeum is található.

Innen a Doge palotába megyünk. Érdekes módon itt sokkal rövidebb a sor. Valamikor gyerekkoromban jártam bent, így semmire sem emlékszem. Pedig volna mire. A hatalmas termek, pompázatos fogadóterek, freskók, festmények, szobrok, faragott kövek…

Ha az ember elmúlik ötven, sok olyat is csinál, amiről kamaszként azt gondolta, hogy ő aztán biztosan nem. Így vagyunk a gondolával is. Ha már itt vagyunk… Szóval körülnézünk gondola fronton. Az árak egységesek. Fél óra 80 euró, egy óra 160. Maximum hat személy. A különbség csak abban áll, hogy az ismertebb helyeken sorban állnak a japán és amerikai turisták a hajókázásért, míg egy kicsivel kijjebb a főcsapástól a gondolások várnak ránk. Alkudni azért itt sem lehet. Egy háromnegyed órás körútra fizetünk be és nem bánjuk meg!

Velence vízről az igazi. Emberünk ugyan énekelni nem hajlandó, de időnként elmondja egy-egy palota történetét. Hol forgatták melyik filmet, hol lakott ez vagy az.

A vízi forgalom is hatalmas. Rendes dugók alakulnak ki egy-egy híd környékén és itt is az erősebb kutya elve érvényesül. A mi gondolásunk legalább ötször hajt be az egyirányú csatornákba, de sehol sem ütközünk ellenállásba. Jól esik megpihenni, jól esik hajókázni és bámulni a sok különleges szépséget.

Kikötés után elindulunk a hajóállomásunk felé. Ahogy gondoltam is, hamar eltévedünk, de csak későn vesszük észre, hogy dél helyett észak felé tartunk. Tamás előveszi a telefonját és megpróbál a Googl Maps segítségével „hazatalálni”. Egy komolyabb gyalogtúra után sikerül is.

Mivel még nincs nagyon késő, azt találjuk ki, hogy a mesésnek mondott Trevisóban vacsorázunk majd. Nem volt jó ötlet. Először is az óvárost egyáltalán nem találjuk. Többször átmegyünk a településen, eltévedünk, kérdezősködünk, megfordulunk, a jó utat csak nem találjuk. Már teljes a sötétség és mindenki meglehetősen éhes is, amikor végre megpillantjuk a folyó tarkította történelmi belvárost. Igaz, épp hogy csak megpillantjuk, mert kivilágítva egyáltalán nincsen. A fényképeken gyönyörű és életteli folyópart, most feketén és üresen tátong. Ha már itt vagyunk, azért eszünk valamit, de kissé csalódottan térünk vissza a szállodába.

Bőven elmúlik három óra is, mire bepakolunk Zoliék autójába és elindulunk. Útközben beszaladunk még a dédihez az isteni keksztekercsért, ami nélkül nem lehet utazás az utazás. Az út relatív gyorsan eltelik. Zolival régen találkoztunk, van miről beszélgetni. A határon váratlanul megszondáztatják, de ezen kívül más esemény nem nagyon akad.

A nyár végén kiégett horvát táj most harsogóan zöld. Az idő pedig a kezdeti szelesről, esősről melegre változik. Éjjel 11 után érünk Trogirba. A város most is gyönyörű, de nincs időnk a nézelődésre, mert mielőbb meg kell találni a kikötőt. Felhívom Tamást, akik már dél óta itt időznek és innen már csak egy perc a parkoló és a hajó is. Ugyanazzal a 434-es Elannal megyünk, mint legutóbb ősszel. A különbség csak annyi, hogy most nem hatan, hanem nyolcan vagyunk. A négy kis kabin, ha nem is tágas, de alvásra kényelmes. A hajón lévő fürdőszobát pedig úgyis csak a legvégső esetben használja a (férfi) ember. A kikötőben nagy az élet még így éjfél felé is.

Becuccolunk. (Elképesztő, hogy mennyi csomagja van az embernek négy napra!) Igaz, nem lehet kiszámítani az időjárást, így a szokásos mellett kell meleg ruha, váltónadrág, váltócipő, strandpapucs, vitorláshoz való cipő, esőkabát, esőnadrág. És persze ipari mennyiségű ital. És nem csak üdítő. Egyikünk sem bízta a véletlenre, hogy kiszáradunk-e, de a legbiztosabbra mégiscsak Zoli ment. Sör, bor, unikum és persze szalámi. Ez utóbbi csak reggelire. A többi egész napra. Egy vitorláson rengeteg rekesz, titkos mélyedés, nyílás, tároló hely van. Egy idő után megtöltjük szinte valamennyit. Én látványosan kikapcsolom a mobilomat, mondván négy napig nem akarok semmi hivatalos dologra, szegedi gondokra, vagy az otthonhagyott szétvert, felújított majd újra nedvesedő és újra szétvert fürdőszobára gondolni. Tőlem bármilyen mobilnet lehet a jachton, engem nem érdekel!

Hajnalban ébredünk. Magunktól. A trogiri marina fürdő részlege tiszta, rendes, kellően felszerelt és megfelelő méretű ennyi hajóhoz. Még nincs nyolc óra, amikor már alig lehet mozdulni a stégen. Sorra jönnek be és/vagy futnak ki a hajók. Szombat van, a turnusváltások napja. Tavaly ősszel vittünk egy nagy adag virslit, ami váratlanul nagy sikert aratott. Könnyű elkészíteni és még laktató is. Most mind a négy család hozott egy nagyobb mennyiséget. Az biztos, reggelihez valóban nem lesz hiány. A hajóátvétel hosszú és unalmas feladat. A tulajdonos embere végigmegy a hajón és a vitorláktól az utolsó szögig mindent rögzít a papírján. Arra persze nem gondolunk, hogy nekünk is meg kellene számolni, tényleg meg van-e a nyolc darab puffer, amit berámoltak az egyik fürdőszobába. Ez majd kedd délután, amikor visszaadjuk a hajót igen sokba fog kerülni. De ne szaladjunk előre! Nyolc emberrel elindulni nem egyszerű dolog, de kb. tíz órára csak sikerül ez is. Észak, észak-nyugatnak vesszük az irányt. Kivételesen a célunk és a széljárás is megegyezik. Ritka szerencse. Ahogy kiérünk a kikötő öbléből vitorlát bontunk. Remek szelünk van. Nem túl erős, de 7-8 csomóval viszi a hajót.

Ciovo szigetet elhagyva kezdődik az adriai tenger csodája. Biztosan vannak szebb és jobb helyek, de ezt a kékséget, a part és a szigetek elképesztően változatos, varázslatos világát nem lehet megunni. Ez a lelkesedésem kitart a négy napos túra végéig. Elhaladunk előbb a két Drvenik sziget aztán a világítótornyáról híres Otočić Murvica mellett.

Felváltva kormányzunk, illetve mancsaftolunk a mindenkori kormányosnak. A reggeli párás, borús időnek már nyoma sincs. Süt a nap hétágra. És ami a legszebb az egészben; fúj a szél! Ebédelni sem állunk meg, a taton van elég hely nyolcunknak is.

Rogoznicát és Primostent is magunk mögött hagyjuk, amikor Sibenik térségében megszaporodnak a szigetek. Kicsit térképészkedünk, majd úgy határozunk, hogy az egyik sziget kikötőjében töltjük az éjszakát. Sajnos sehol sem találjuk a tavalyi remek, magyar nyelvű, könnyen kezelhető és az adriai kikötőkről minden lényeges információt eláruló kézikönyvet. Helyette egy használhatatlan valamit kaptunk. Így nem derül ki, hogy az adott kikötőbe milyen merülésű hajóval lehet bemenni. A kiszemelt kikötőben egyetlen árbocot sem látunk, és mivel semmilyen leírással, vízmélységet előrejelző részletes térképpel nem rendelkezünk, szomorúan ugyan, de továbbállunk. Választhatunk Vodice és a kevésbé ismert és talán kevésbé drága Tribunj között. Ez utóbbit választjuk.

A kikötés egész jól sikerül, bár a hely meglehetősen szűk, mint minden kikötőben. Végül is nem romboljuk le sem a partot, sem a szomszéd jachtot. Igaz, ehhez némi segítség is kellett, de a marinerók arcát látva, nem mi voltunk/vagyunk az első és nem is az utolsó amatőrök arrafelé. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy vitorlázni olyan, mint (legalábbis a Moldova könyv szerint) vonatot vezetni. Elindulni és haladni vele szinte mindenki tud, de a megfelelő helyen megállni, már csak kevesek. Még le se lépünk a partra, máris elveszik a hajó papírjait. Hogy mennyi a kikötői díj, azt csak sejteni lehet. Majd reggel kiderül, hogy nem annyi. Több. Az adriai kikötők ebben a hajóméretben 460-550 kuna/éjszakába kerülnek szinte függetlenül a marina szolgáltatásainak színvonalától.

Felmegyünk a helyi kápolnahegyre megcsodálni a kilátást. Nem véletlenül nevezik az Adria legtisztább vizű kikötőjének. Ez még innen a hegytetőről is jól látszik. Fotózkodás. Naplemente, tömény giccs, de ezért szeretjük.

Vacsorázni egy nagyon hangulatos étterembe megyünk. Késő éjjelig megy még a beszélgetés a hajón és persze senki sem marad szomjan. Ez majd a reggelire elfogyasztott fejfájás elleni gyógyszerek számából is könnyen kiszámítható.

Még elalvás előtt látjuk a nagy halászhajókat, amint kifutnak a tengerre. Zoliban feléled a szakács ösztön és kitalálja, hogy reggel keressük fel a helyi piacot és vegyünk halat ebédre. Öt óra felé hatalmas eső zajára ébredek. Kicsit később arra riadok fel, hogy nem hallom az eső dobolását.

Hétkor verőfényre ébredünk, de elkéstünk, mert a halászhajók már az utolsó dobozokat, rekeszeket dobálják fel a teherautókra. Kötelességszerűen elmegyünk azért a piacra, de csak zöldséget árulnak. A halas bolt pedig vasárnap zárva… Mentő ötletként elsétálunk a halászhajókhoz, hátha maszekban is adnak el valamit. A legtöbb hajón már javában füstölnek a grillek és pucolják a halakat a saját reggelijükhöz. Megvárjuk, míg elmegy az egyik nagyfőnök a hatalmas Mercédeszével, majd bepróbálkozunk. Zoli épp olyan jól beszél szerbül, mint horvátul, így gyorsan megkötik az üzletet. Fish? Fish. Végül vagy két kilónyi, kétféle méretű halat kapunk negyven pénzért. Úgy vagyunk a sült hal ebéddel, mint az egyszeri ember a kőlevessel. A halhoz ugyanis olaj, liszt, fokhagyma és némi fűszer is kellene. Még jó, hogy a helyi üzlet nem zár be vasárnap.

A hajón Zoli rögtön nekilát megpucolni őket, hogy tisztán tehessük be a hűtőbe. Ügyvéd barátunk, Péter ekkor ébred és nyilván a tegnap esti beszélgetés valamint a frontátvonulás hatásáras, de elzöldül az arca.

A mai úticélunk a Kornátok. Nagyságrendekkel kisebb út, mint a tegnapi, de ma nem az irány, hanem a vitorlázás a fontos, így alig haladunk előre, viszont sokat krajcolunk és csak úgy dől a hajó! Aki lent van, kitámasztja magát, aki fenn, az kapaszkodik. És minden fordulónál halljuk, amint a kabin mélyén csúszkálnak a tárgyak. Táskák, dobozok, telefonok, töltők. De igazából ezért az élményért jöttünk. Illetve nem csak ezért.

A vitorlázásban ugyanis az a szép, hogy minden pillanatát lehet élvezni. Azt is, amikor kormányos az ember, azt is, amikor a fordulóknál segédkezik, kurblizza a vitorlakötelet, köti a puffereket, dobja a kikötőkötelet. És azt is, amikor csak ül és néz ki a fejéből. A tengert bámulja, vagy a szigeteket, a felhőket a minden pillanatban változó tájat. Órákig lehet csinálni. Nekem ez a kikapcsolódás, a meditáció. Mert persze ilyenkor is gondolkodik az ember, de valahogy másképpen, mint otthon a nagy hajtásban. Nyugisabban, talán mélyebben, talán fontosabb dolgokról. Ilyenkor derül ki, mik az igazán lényeges problémák, és mik azok, amiket hátrébb lehet tolni egy távolabbi rekeszbe.

Megpróbálunk lehorgonyozni egy csendesnek tűnő öbölben, de az egyágú horgony nem akad be a talajba és lassan, de folyamatosan csúszunk. Új helyet keresünk. Muszáj nyugis horgonyzóhelyet találnunk, mert főzni, helyesebben sütni akarunk. Zoli a fokhagymás öntetet készíti, én a halakat forgatom be a fűszeres lisztbe. A köret paradicsom és paprika némi hagymával, retekkel. Isteni ebéd. A maradékot félrerakjuk rosszabb időkre. Ebéd után jól esik a fürdőzés. A hajón lévő műszer szerint 24,3 fokos a víz, de gyanús, hogy valami nem oké, mert ugyanezt a számot mutatja éjjel-nappal. Amint csobbanunk egyértelmű, hogy maximum 21 fokos lehet. Viszont gyönyörű tiszta, átlátszó, kék.

Már erősen alkonyodik, amikor elérjük Piskerát. A kopár sziklákon sovány birkanyáj. Előbb észak-nyugatról próbálunk bejutni a kikötőbe, de amikor a mélységmérő vészes gyorsasággal csökkenti a számokat, megállunk és kitolatunk. A dél-keleti bejáró már kicsit biztonságosabb. Itt sincs túl nagy vízmélység a hajó tőkéje alatt, de nincs gond. A kikötő - mely egy kisebb sziget a kicsivel nagyobb sziget mellett - nagy, a hajók száma kevés. Egy magyar társaság mellé állunk be. Éppen lebukóban a nap, ezért gyorsan magamhoz veszem a fényképezőgépet és felszaladok a dombtetőre fotózni. A kikötői díjat itt is aranyáron mérik. Akárcsak a bagettnyi kenyeret, amiért 20 kunát kérnek el. Nem csodálkozunk ezek után a 25 kunás sör árakon sem.

Hűvös, esős a reggel. Kimegyek fotózni. Nem értem. A tegnap még a mi szigetünkön legelő birkák eltűntek és egy távolabbi szigetről hallom a bégetésüket. Hacsak nem tudnak úszni, valakinek össze kellett terenie őket, felrakni egy hajóra és átvinni…

Szemerkélő esőben és a hátunk mögött tornyosuló fekete felhők elől menekülve hajózunk be a Kornátok belsejébe. Mai egyik célunk a Dugi Otokon lévő Telascica Nemzeti Park, mely a Kornátok egyik legfőbb látványossága. A Mir (Ezüst-tó vagy Sós-tó) közelében lévő öbölben a főszezonban többtucatnyi turista hajó és magán jacht horgonyoz. Most alig néhány hajó áll a bójáknál. Még meg sem kötöm rendesen a kötelet, amikor megérkeznek a parkőrök és bevasalják a durván húzós díjat. A nagyobb baj, hogy a kis gumicsónakkal biztonságosan egyszerre csak három ember tud kievezni a partra. Eltart egy darabig a transzport és eddigre már a kánikula is kitör. Felsétálunk a tóhoz, ahol az egyik legenda szerint az Ezüst tó kincsét vagy legalábbis egyes jeleneteit forgatták.

Innen tovább megyünk a másik nevezetességhez, a park délnyugati határát jelentő, a legmagasabb pontján 160 méteres, szinte függőleges Stramac sziklákhoz.

Egy gyors és hűsítő sör a parton, aztán ebéd a hajón. A tegnapi hal maradékból megetetjük a helyi sirályokat is. Fürdés és indulás tovább. Az egyik legizgalmasabb szakasz az Otok és Katina sziget közötti szűk átjárón való áthajózás. Az átjáró alig hajónyi pontján egyébként étterem várja a megfáradt hajósokat.

Két kis csacsi is árválkodik, az elmenő hajókat értetlenül bámulva. Majdnem szembeszél van, ezért lassan, sok-sok fordulóval haladunk. A társaság csendes, a táj lenyűgöző. Zut szigete mellett elhaladva kijutunk a nyíltabb vizekre és a szél is felerősödik. Sajnos erősen forgolódik is, de legalább alkalmunk lesz hátszelezni, pillangózni. Egy gyors csörlőzés közben lerepül a kurbli a helyéről. Naná, hogy nem befelé a hajóba, hanem egyenesen a tengerbe esik. De a hajó megy tovább. Az esti cél: Murter.

Már az előjelek sem jók. A beállás nehezen megy a szűk helyen és a mellettünk kikötött francia hajó négyfős legénysége olyan kétségbeesett arccal nézi a manőverünket, mintha mindjárt lerombolnánk a hajójukat. A muring kötél, amivel a hajó orrát rögzítjük, tele van kagylóval, öreg és mocskos. A fürdők és a mosdók éppen átalakítás alatt vannak, vagyis kevés van belőlük és nem túl tiszták.

Vacsorázni egy közeli étterembe megyünk, ahol az eddigiekhez képest fél áron van minden. Korai indulást tervezünk, mert négy felé le kellene adni a hajót és még elég messze vagyunk Trogirtól.

Kifizetjük a kikötői díjat, visszakapjuk a papírjainkat és elindulunk. A franciák persze ott állnak és szemmel vernek minket. Már majdnem sikerül rendben elindulnunk, amikor észrevesszük, hogy az egyik muring kötél beakadt a hajóba. Próbáljuk letolni egy csáklyával, de nem megy. Megállunk, forgolódunk és persze vészesen közel kerülünk a franciákhoz, akik sápítoznak, magyaráznak. Eddigre már vagy 5-6 ember okoskodik a partról, de kötél csak nem akar leakadni. Végül kénytelenek vagyunk orral visszaállni a parthoz. Mindenki ideges, mindenki dirigál és mindenki kapkod. Egy ismeretlen beugrik a vízbe és megnézi mi a gond. Sajnos nagyobb a baj, mint gondoltuk. A kötél belegabalyodott az orrsugár kormány propellerébe. Ismeretlenünk kerít egy búvárszemüveget és megpróbálja kirángatni a vastag kötelet, de nem megy. Túlságosan feltekeredett és beszorult. Nincs más megoldás, el kell vágni a kötelet. A marinerók másra sem várnak, máris bekísérnek minket a hivatalba, ahol annyi pénzt kérnek a néhány méter használt kötélért, amennyiből egy komplett vitorlást fel lehetne szerelni. A feltekeredett kötél továbbra is beszorulva lóg a hajó alatt, mint egy elszakadt köldökzsinór. Ebből kifolyólag a beállást segítő orrsugár kormány sem működik. Ezzel együtt elindulunk. Majdnem dél van. Tamás megírja emilen a jó hírt az üzemeltetőnek, hogy ne Trogirban a kikötés után kelljen tanácstalankodnunk. Mivel teljes szembeszelünk van, motorozunk hazáig. A hangulat persze nem a legjobb, de ez érthető. Péter már az otthoni ügyeit intézi, mások neteznek, én meg nem találom a három napja kikapcsolt mobilomat. Tűvé tesszük érte a hajót, de eredménytelen a kutatás. Végül egy rejtett fiókban találom meg nem sokkal kikötés előtt.

Tankokolás, kikötés, pakolás. Még egy gyors tusolás indulás előtt. Közben folyik a hajóátvizsgálás. Megérkezik a búvár is, aki kioperálja a beszorult kötelet. Észreveszik az elveszett kurblit és persze ránk verik a hiányzó puffert is.

A parkolást csak készpénzben és kunában lehet kiegyenlíteni. Az automata előbb egy akkora összeget mutat, ami még itt is sokkoló, de aztán valahogy kiegyezik magával a harmadában. Beadagolom a pénznyelőbe az összes maradék pénzünket, és elindulunk haza. Negyed 12, mire befutunk a ház elé.

Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola és

Alapfokú Művészeti Iskola Soltvadkert

                                             Tisztelt  Tóth Péter zeneszerző úr!

                                               petertoth@petertoth.net

Iskolánk Zenei Tagozata minden tanévben meghirdeti több fordulós zeneirodalmi vetélkedőjét. Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő eseményre 25 csapat, 53 résztvevővel jelentkezett. A kiváló megoldásokat nagyszerű jutalommal szerettük volna honorálni, így esett a választás a Szegedi Nemzeti Színház Tóth Péter: Árgyélus királyfi című gyermekopera előadására.

Önnek ezúton szeretnék gratulálni kollegáim és növendékeink nevében, hiszen nagy élményt nyújtott az opera, a rendezés, az előadás, a díszlet- és jelmez, a nagyszerű zenekar, a teljes kivitelezés, mely a mi 7-16 éves korú kis csapatunk tagjait ugyanúgy lenyűgözte, mint a színház több száz fős közönségét.

Ennek igazolásául néhány véleményből idézek:

-          „ nagyon tetszett a zene, szerintem az ördögök tánca volt a legjobb rész”,

-          …” az volt a legaranyosabb, mikor az erdei állatok énekeltek és táncoltak, a legviccesebb, amikor az ördögök veszekedtek a bocskoron, az ostoron és a köpönyegen…”

-          „Ismertem a mesét, de a színházban sokkal másabbnak ismerhettem meg…”

-          „Nagyon sokféle hangszert hallhattunk, legjobban a bőgő tetszett, szerintem az egész előadás szuper volt!”

-          „ A dalok dallamai és szövegei rímeltek egymásra és ritmikus, szenvedélyes volt az előadás”…

-          „ A látványvilág…….részletesen ki voltak dolgozva a színpadi elemek, a fények, a színek váltakozásai, jó pillanatokban voltak időzítve a darab történetéhez, ugyanakkor jól tükrözték az aktuális érzelmeket és hangulatot „

„ A gyerekeknek és a felnőtteknek ugyanolyan szép hangjuk volt és nagyon ügyesek voltak az éneklés mellett a táncban, előadásmódban is. Az élő zenekar lenyűgöző volt. Hihetetlen, hogy ennyi zenész ilyen szépen tudott megszólaltatni ennyi hangszert. Nagyon tetszett!”

-          „ Szerintem több ilyen fantasztikus, precíz, gyönyörű előadást kéne minden nap csinálni! „

-          „ A táncok és a táncokhoz írt zenék fantasztikusak voltak!”

-          „ Mennyi ember dolgozott ezen…. a karmester, a zenészek, a rendező, a színészek, gyerekek, no és a szerzők!??????? Gratuláció és köszönet MINDENKINEK!

Azt gondolom, hogy a gyerekek véleménycsokra jól tükrözi, hogy minden apró részletre kiterjedt a figyelmük, érezték, tudják, hogy ez nekik és értük a közönségért szól, hangzik fel minden alkalommal.

Még egyszer köszönjük és gratulálunk az élménykeltő előadáshoz.

Zeneszerzői munkájához további sok sikert kívánunk!  

Soltvadkert, 2016. május 13.                                         A soltvadkerti Alapfokú Művészeti Iskola

                                                                           Zenei Tagozatának tanárai és növendékei nevében:

                                                                                                 Dr. Fodor Katalin zenetanár

A pünkösd szavunk a görög pentékoszté, vagyis 50-ből származik. Ez csak azért fontos, mert így tudhatjuk, hogy pontosan 50 napja áll romokban a lakásunk jelentős része. Konkrétan az előszoba és a fürdőszoba. De mivel nincs külön előszobánk, ez a konyhát jelenti. Mivel nincs külön konyhánk, ez a nappalit (is) jelenti. A kezdeti csőtörés után szétverték (feleslegesen) a bejárati ajtó melletti falat, mivel az penészes is volt, ezért a tégláig leverték a vakolatot. A fürdőszobában szétvertek jó néhány csempét, hogy hozzáférjenek a hibához. Kicseréltek kb. 2 méternyi vezetéket. Mivel a csempét leverték, új csempe kell. Akkor már ki kell cserélni a padlólapokat is. Akkor már cseréljük le a kádat is. Az új kád hosszabb, mint a régi volt, ezért a vízórákat is odébb kell helyezni. Nem is baj, hiszen már lejárt a szavatosságuk. Ha mindezt kicseréltük, nosza, cseréljük le a mosdót is. Az új vízvezeték vastagabb, mint a régi, így a régi radiátor sem fér már el, nosza, cseréljük keskenyebbre. Akárcsak a törülközőszárítót, ami az új kádtól nem fér el. Az új mosdó fölé nem lehet rendesen feltenni a régi tükröt, mert ha az akasztójának megfelelő magasságban fúrják meg a falat, akkor az egyenesen belemegy a villanyvezetékbe. Az új csempe 5 cm-rel alacsonyabban végződik, mint a régi, tehát glettelni és festeni is kell. A gázkazán visszaszerelésekor derül ki, hogy néhány fűtőtest automatikus légtelenítő szelepe meghalt, ezeket tehát cserélni kell. A sok ki-be kapcsolástól ma a kazán is megadta magát, vagyis most várhatjuk az ünnepek leteltét, hogy kijöjjön egy szerelő. Addig (megint) nincs meleg víz, fűtés. Ha 50 napja Húsvétkor meghirdetjük a lakást és nekiállunk egy újat keresni, már régen a szép, kényelmes, meleg(vizes) lakásban várhatnánk a Szentlélek kiáradását.

Mikor máskor, mint húsvét pénteken derüljön ki, hogy csőtörés van a falban. Az előszoba és a fürdőszoba közös fala ázik, már ki tudja mióta. Szerelők jöttek, szétvertek mindent, kicseréltek egy darabot a csőből, leverték a csempét is, ha már arra jártak. Mi meg úgy döntöttünk, ha már minden romokban, újítsuk fel a fürdőszobát! Az igazi káosz ezen a héten kezdődött. Én szerencsére többnyire Szegeden voltam, de a hétvégét nem úszom meg. Most ott tartunk, hogy se meleg víz, se wc, se semmi. Csak a zaj és a kosz, a szálló por, a flex semmihez sem hasonlítható hangja.

Marcival úgy döntünk, megszabadulunk az otthon hangulatától és elmegyünk repülni. At időjárás látszólag jó, de mindenütt zivatar cellák, így leteszünk eredeti tervünkről, a Tisza-tavi kirándulásról és helyben repkedünk majd.

A tököli reptér körül akármerre nézünk, mindenütt viharfelhők, de ott helyben minden rendben van. A levegő annyira „sima”, hogy alig érzi az ember, a levegőben száguldunk közel 180-200 Km/órával. A levegőben gyakorlatilag egyedül vagyunk. Az irányító egy távoli géppel fecserészik, mi pedig szinte azt csinálunk, amit csak akarunk. Elkóricálunk a Duna felé, felfedezzük az ezer tó vidékét, megpróbáljuk megtalálni a levegőből Tamásékat (nem sikerül), végül hat fel-, és leszállás után, bő egy órányi repüléssel a hátunk mögött térünk haza.