Persze hogy rosszul aludtam. Hogyan aludtam volna? Vártam a vekkert és féltem, hogy elalszom.

Annyira el akartam tolni magamtól ezt az egész műtétet, amennyire csak lehet. Így történt, hogy nem olvastam el rendesen és időben a beteglapomat. Pedig rajta volt minden. Műtét 13-án hétfőn reggel hétkor az Újklinikán. Vigyek labor papírt, EKG-t, anesztes papírt, négy csomag rugalmas pólyát és étkészletet. (Jó jelnek tartottam, hogy szikét nem kértek…) De mindezt műtét előtt öt nappal olvastam csak el. A labort megcsináltattam időben Pesten, de a többi… Persze nem Szeged lenne ez a város, ha nem lenne mindenre megoldás. Felhívtam egy ismerős aneszteziológust, aki másnapra berendelt a megfelelő papírok kitöltése végett. A vizsgálat gyorsan ment, mindenki kedves, segítőkész volt. Csak éppen az EKG-t felejtették le. Gondolom, merő jófejségből, hogy ne húzzák az időmet. Így aztán péntek hajnalban újra ki kellett mennem a kórházba. Az EKG-t készítő srác szerint nagyon stresszmentes lehet az életem, mert 59-es pulzust ő már régen látott. Ráhagytam. Próbálom kideríteni a legfontosabbakat: altatnak vagy sem. Ha igen, mélyaltatás, vagy csak amolyan rásegítés? Hazaengednek még a műtét napján vagy szó sem lehet róla? Mindenki mást mond, mindenki másra tippel. Így jár az ember, ha több mindenkitől kérdez valamit. Péntek. A kórház után irány Pest, aztán vasárnap este vonattal vissza. Azt mondták, éjfél után már ne igyak semmit. Ezt komolyan vettem. Azért egy fél üveg bor elfogyott addig.

Hat tizenötkor szól a vekker, de addigra már régen fenn vagyok. Előző este gondosan összepakoltam mindent. Vadonatúj pizsama (negyven éve nem hordok ilyesmit), pipere, törülköző, könyv, töltő, papírok stb. Csak a papucsom marad otthon, de ez csak a klinikán fog kiderülni.

Lassan ballagok az üres városban. A klinika feljárója előtt álló két védőszent szobra inkább megrémít, mint megnyugtat. Jobban örülnék, ha hit nélkül is meggyógyítanának. A kapun tábla fogad: Látogatási tilalom. Nem baj. A portárs nem kérdez semmit. Határozottan megyek a lift felé. Lehet, hogy nem nézi ki belőlem, hogy valakit látogatni jöttem?

Előbb persze jó érzékkel a női osztályon jelentkezem – azt sem tudtam, hogy van ilyen – de gyorsan átirányítanak. Leültetnek, felveszik az adataimat, elveszik a papírjaimat, majd egy kétágyas kórterembe kísérnek. Megmutatják az ágyamat, a szekrényemet. Egy - a körülményekhez méltatlan - papír fecni és egy ragtapasz segítségével fel is címkézik az ágyamat. Karszalagot is kapok. Amióta megtörtént az a híres betegcsere, mindenhol jobban vigyáznak. Dr. Tóth. Kolléga lettem…

A szoba, akárcsak az egész részleg tiszta, új, rendezett. Nem túl tágas, de napos. A Tiszára látni a hatalmas ablakokból. Van fürdőszoba, és wc is. Kapok egy fehér köpenyt, mondván, ebbe öltözzek át. Tétovázom. Nem tudom, mit is kéne tennem. Aztán nekiállok átöltözni. Most vedlettem át emberből beteggé, gondolom magamban. És tényleg. Jobb híján felülök az ágyra. Még mindig csak negyed nyolc van. Időnként jön valaki, megméri a pulzusomat. Alacsony. Nyomkodom a telefonom, mit is tehetnék. Persze még minden ismerős alszik. Aztán bejön a férfi és három hatalmas bőrönd. Ő Ottó. Térképészettel foglalkozik. Elméletileg ő is csak egy olyan rutin műtétre jött, mint én, de azért, ki tudja, miért elhozta a teljes irodáját. Egy nagy, piacvezető cég területi igazgatója. Szimpatikus ember. És beszél. Összetegeződünk és beszél. Folyamatosan. Míg kipakol mindent – kb. 20 perc –, míg berendezkedik. Otthonos, rutinos. Beszédes. Harmadjára van itt. Ő folyamatosan beszél, én néha hümmögök. Tíz percen belül mindent tudok a családjáról és az életének az elmúlt 10 évéről. Másnapra az elmúlt 25-ről is. Család, válás, autóbaleset, műtétek. De nem zavar, mert kedves, természetes ember. Lassan elszenderedem. Közben megjön az altatóorvos is. Gyors bemutatkozás. Megerősít abban, hogy nem csupán altató-, de ébresztő orvos is. Úgy legyen. Aztán rövid vizitre megérkezik a műtétet végző orvos is. Elmondja, hogy kb. mi várható és mikor. Még rengeteg az időnk. Előbb olvasni, majd később aludni próbálok. Mindkettőt sikertelenül. Újabb vérnyomásmérések, nyugtató bevétele, majd reggeli nagyvizit. Aztán váratlanul megjön a parancs. Indulás. Lépnék ki az ágyból, amikor rám szólnak: ággyal együtt megyünk. A fiatalember végig rallizza velem a folyosót, liftbe be, liftből ki, majd erős fékezés. A műtő előtt sorban állunk, mint a frankfurti reptéten az indulásra váró gépek. Betolnak. Újabb fiatalember lép hozzám. Tisztázzuk, hogy melyik lábam lesz a szerencsés alany. Valami szíjat köt a bal combomra, a jobb kezemet magasba szíjazzák. Beszél, viccelődik és én megpróbálok lépést tartani vele humorban. Nem sokáig bírom, mert mire megcsodálnám a modern műtőt, elalszom. Utolsó emlékem e csilivili lámpák, óriási monitor.

Aztán egy hang: Ébresztő! Úgy ébredek fel, mintha semmi sem történt volna. Se rosszullét, se hányinger, se fájdalom. Már gurulunk is vissza a szobába. Itt infúziót kötnek rám. Magamnál vagyok és főleg teljesen jól. Ezt abból is gondolom, hogy éhes vagyok. Persze evésről szó sem lehet még egy darabig. Ottót is visszahozzák. Együtt nézzük, ahogy csöpög az infúzió a karunkba. Beállít egy orvos hölgy, közös ismerősünkre hivatkozik, és egy üveg vizet meg poharat tesz le az asztalomra. Jól esik. Végre ihatok. A lábam be van fáslizva szorosan, fel is pócolták, de nem fáj különösebben. Megérkezik az orvos is, elmondja, hogy mindkettőnk műtétje rendben zajlott, kivette, amit ki kellett. Mivel jól vagyok, este mennék haza, ami ellen neki semmi kifogása, de az anesztes nem enged. Oké. Végül is erre számítottam. Telefonálgatás a családnak, üzenetek az ismerősöknek, kis irodai munka, aztán hat felé már fel is kelhetünk. Sétálok a folyosón. Járókeret nélkül! Elhízni nem fogok a semmittevésben, mert kétszersült a vacsoránk. Némi keksszel. Az este kellemetlen része a váralvadásgátló injekció a hasba. Az egy dolog, hogy szúr és csíp, de megtudom, hogy tíz napig ezt magamnak kell megcsinálni otthon. Kilenckor már alszom.

Jó, hogy csak egy éjszakás kaland az egész, mert a hajnali ébresztést nem tudnám megszokni. Ébresztenek, vérnyomást mérnek és aludhatunk tovább. Aztán ugyan ez még párszor. Takarítás, alvás. Vizit, alvás. Mondjanak finnyásnak, de a reggelit nem kívánom... Gyógytornászok jönnek. Megmozgatnak. Megjön a doktor úr is. Elmondja a tudnivalókat és öltözhetünk végre. Kilenc felé elindulok haza. Megveszem az injekciókat. Most itt vannak előttem és rá kéne szánnom magam a szúrásra. Még gyűjtöm az erőt.

 

 

 

 

Valamikor a kilencvenes évek közepén átadtam egy VHS kazettát az egyik évfolyamtársamnak a Színművészeti Hangmesteri szakán. Ő az RTL-nél dolgozott és képes volt az akkor vadonatújnak számító DVD-re átírni analóg felvételeket. Aztán elfeledkeztünk róla. Mindketten. Pár napja írt nekem, hogy egy pakoláskor megtalálta a kazettát és bedigitalizálta. Egy szinte napra pontosan harminc évvel ezelőtti felvétel volt rajta. Még akadémista koromban írtam, amikor komoly válságba kerültem, hogy milyen hangokat írjak le. A probléma kikerülésére született az ütős darab. Nincs hangmagasság, nincs harmónia, nincs gond. A Pas de deuxot azóta számtalanszor játszották. De ez az első, a bemutatót rögzítő felvétel. Köszönet érte Both Róbertnek!

UR MÁTÉ

2017. január 30.

A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánjával, Tóth Péter zeneszerzővel legújabb alkotásai kapcsán beszélgettünk kortárs művészetről, Pucciniről és a kóruszene művészeti nevelésben betöltött szerepéről.

Tóth Péter

– Az elmúlt évben tizenhárom bemutatód volt. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

– Bemutatták egy meseoperámat, készítettem egy 56-os zenekari művet, egy karácsonyi kantátát, elhangzott három kamaradarabom és számos kórusművem. Ezek a premierek nagyon fontosak a számomra, és igyekszem számon tartani, hogy mi mikor és hol hangzik el. A megírt és az előadott darabok számát tekintve az elmúlt néhány évet – 80-100 elhangzással évenként – igazán sikeresnek mondhatom. Külön öröm, hogy ezeket a bemutatókat nem nekem kellett elősegítenem. Legutóbb egy holland együttes keresett meg, hogy hallották egy művemet az interneten, és szeretnének előadni. Sok műfajban dolgozom, amik szinte egyenrangúan vannak jelen az életemben, de úgy alakult, hogy a kórusművek a legjellemzőbbek.

– Pályád elején tartózkodtál a vokális alkotásoktól. Mi történt?

- Korábban sem a dalok, sem az opera nem érdekeltek, de a kóruszenével kapcsolatban talált meg az az élmény, hogy egy együttes lelkesedett azért, amit alkottam, ez pedig engem is tovább inspirált. Az első kórusművemet a debreceni kórusversenyre írtam, most pedig már olyan együttesek felkérésére komponálok, mint a Marczibányi téri Kodály Iskola Leánykara vagy a Nyíregyházi Cantemus Kóruscsalád.

Fontos a felkérés, de csak akkor vállalok el valamit, hogyha az találkozik a belső elképzeléseimmel.

Petrovics Emil jóvoltából dolgozni kezdtem az Operában is előbb dramaturgként, majd rendezőasszisztensként, egy súgólyukból végigkövetett Manon Lescaut- előadás után előttem is lehullottak azok a falak, amelyek távol tartják az operától a közönség egy részét.

– Mi lehetett az oka ennek az ellenszenvnek?

– Ennek köze van ahhoz a kortárs magyar vokális zenéhez, amit mondjuk a 70-es, 80-as évek képviseltek. Azt gondolom, hogy a dallamosságot még akkor is fenn kell tartani, ha a megvalósítás egyébként igazodik a kor standardjaihoz. A beszédmód lehet, hogy más, de amit el akarunk mondani, a gesztus, az irány egy és ugyanaz több száz éve.

Ha a kortárs szitokszó lett, arról csakis magunk tehetünk.

– Van valamiféle hagyomány vagy példa, amit tudatosan követsz?

Puccini. Nem tudom őt megfejteni, és ez bosszantó.

Nem tudok rájönni a titkára annak a fantasztikus dallamvezetésnek, hangszerelésnek, amit ő alkalmazott. Izgat, ahogy az egyik ütemből nem lehet feltétlenül megmondani az utána következőt. Ha valamit, akkor ezt a természetességet szeretném egyszer én is elérni, hogy úgy következzenek a hangok egymás után, hogy azok bár váratlanok, mégis odaillőek, és kellemesek a fülnek. Hogy a hallgató azt érezze: Aha, nem is lehetne másként.

– Tavaly fejezted be egy nagyobb lélegzetű művedet. Erről mit lehet tudni?

– A Tóték című opera egy abszurd történetet dolgoz fel, bizonyos pontokon a popularitás határát súrolva. Az ötletgazda László Boldizsár volt, a csapat pedig ugyanaz, akikkel az Árgyélus királyfit készítettem. A darab érdekli a Magyar Állami Operaházat, ennek megfelelően alakítottam egyfelvonásosra a művet, a bemutatót 2018-ra tervezzük. Van egy másik történet is, a Cyrano de Bergerac, ami egyelőre csak ötletszinten foglalkoztat. Roxane konfliktusa érdekel, aki egyszerre vonzódik a fiatal férfitesthez és az érett férfi gondolkodásához.

– Alkotói tevékenységed mellett a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja vagy. Hogyan látod a fiatalokat és a város kulturális életét?

– Rendszerint próbálom szorosabb együttműködésre fogni a zenekart, a színházat és a város kórusait és közben a klasszikus zene presztízsét fenntartani. Jó az együttműködés, Szeged pedig nagyon nyitott város. A fiatalokkal kapcsolatban egy történetet szeretnék elmesélni. Petrovics Emil beszélt valamiről, majd tett egy megjegyzést Bartók Hegedűversenyével kapcsolatban, ami nekem új információ volt. Ő és az évfolyamtársaim is kérdő szemekkel néztek rám, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben, az óra után pedig siettem a könyvtárba. Ezt ma tanárként ritkán élem át.

Amikor a sok-sok hiányt tapasztalom a hallgatókban, elgondolkodom, vajon mit rontottunk el mi, tanárok.

Vagyunk-e olyan erős egyéniségek, akik akkor is hatni tudnak, ha pusztán néznek? A fiatalokat arra kell megtanítanunk, hogy higgyenek magukban, és közben kételkedjenek mindenben. Ha ezt egészséges összhangban tudják tartani, akkor van remény.