Pikofogó és a cirkuszi elefánt
Pikofogónak igazán jó napja volt. Amikor azt mondom, hogy jó napja volt, nem arra gondolok, hogy jókedvűen ébredt, vagy talált egy marék nevetőport a nadrágja rejtett zsebében, esetleg, hogy anya tejbegrízt készített reggelire rengeteg kakaóval, hanem arra, hogy igazán minden, de minden jól alakult, amióta csak kinyitotta álomtól pókhálós szemét. Aki korán kel, aranyat lel, tartja a közmondás, és Pikofogó nem akart egy közmondással vitatkozni, így már jó reggel nekivágott szokásos sétájának. Nem volt konkrét célja, úgy értem, nem tervezte, hogy megnézi a Lápi Szörny fészkét – állítólag valamikor nagyon régen ott fészkelt a Lápi Szörny, de igazság szerint még senki sem látta, és olyan se nagyon volt, aki találkozott valakivel, aki egyszer is megpillantotta, szóval Pikofogó sem igazán hitt a létezésében – vagy hogy elgyalogol Mindentudóhoz, hogy természettudományos ismereteit gyarapítsa – ez utóbbi valami olyasmi, hogy az ember mindent (vagy majdnem mindent) tud a körülötte lévő világról – vagy bármi egyéb pontosan meghatározott terve lett volna. Néha – gondolta Pikofogó – csak úgy, cél nélkül is lehet sétálgatni, andalogni, bandukolni, csavarogni. Figyelni a növényeket, hallgatni a füvet, ahogy nő, meglesni a madarakat, integetni a bárányfelhőknek.
A Nagy Ingovány kéklő tócsái közt ballagva egy eldobott újságpapírra lett figyelmes. Pikofogó tudta, hogy rendes ember nem szemetel sehol semmilyen körülmények között, és nem csak akkor nem dobunk el valamit, ha azt senki sem látja, hanem sohasem, így szépen lehajolt, hogy felvegye a gyűrött újságot, hogy majd kidobja a megfelelő szemetesbe. Nem a műanyag és fém gyűjtő kukába és nem is az üvegek közé, hanem a papírgyűjtőbe, mert megtanulta, hogy az így összegyűjtött papírt újrahasznosítják majd és könyvek, újságok, csomagolópapírok, esetleg forgók és csákók készülnek belőle. Ez az! Csákó! És már neki is állt, hogy néhány mozdulattal – ahogy apától tanulta – háromszögletű katonai fejfedőt hajtogasson magának. Előbb gondosan kétszer félbehajtotta, majd a szétnyíló hosszanti oldalán három ujjnyi magasságban visszahajtotta és a sarkait begyűrte. Már éppen azon volt, hogy peckesen a fejére csapja, és Napóleon császárként masírozzon át a képzeletbeli diadalív alatt, amikor megakadt a szeme egy újsághirdetésen:
A Vadvirágos Réten újra látható a Nagycirkusz! Csak bátran, bátran, nem kell félni! Gyermekeknek ingyenes a belépés! Pikofogó azt sem tudta, hová legyen örömében. Ha azt mondom, azt sem tudta hová legyen, nem arra gondolok, hogy nem tudta, hova menjen, vagy hogy épp most hol van, hanem arra, hogy nagyon, de nagyon jó kedve támadt. A cirkusz volt a kedvence, amióta csak az eszét tudta. Márpedig – ahogy vissza tudott rá emlékezni - az eszét mindig is tudta.
Rövid örömtánc után már-már egyenest a Vadvirágos Rét felé vette az útját, amikor eszébe jutott, hogy társaságban sokkal jobban esik minden mulatság. Furcsa, de mintha sokkal nagyobbakat lehetne nevetni, jobban lehetne izgulni, vagy egy mesében elmerülni, mikor az ember gyereke nem egyedül éli át a kalandokat.
Jó, jó, de kit vigyen magával? Kivel ossza meg örömét? Első gondolata Csillagvágtára, a csodaparipára esett, de rögtön le is tett róla. Mégsem vihet a cirkuszba egy csodaparipát! Szénégetőt? Ő sosem ér rá, vigyáznia kell a boksára, nehogy lángra kapjon a fa. Mindentudó sem jöhetett számításba, mert ő egész nap csak a könyveit olvasgatja, nem szívesen mozdul ki odújából. Eszébe jutott Nyuszika! Ő biztosan ráér, és örömmel jönne cirkuszba!
Nyuszika a közeli Színes Mező szélén lakott, egy répa- és káposztaföld közvetlen szomszédságában. Pikofogó itt talált rá. Illetve itt nem talált rá. Hallani ugyan hallotta a hangját, ahogy elfúlva, lihegve, a levegőt kapkodva nyögdécsel, de látni sehol sem látta.
- Nyuszika! Nyuszika, hol vagy? - kiáltotta Pikofogó. Semmi válasz.
Pikofogó fülelt, de nem hallatszódott más, csak egy egyre gyengülő fújtatás távoli hangja.
Nem tetszik ez nekem, gondolta Pikofogó és nekiállt, hogy alaposan körülnézzen. Nem először fordult elő, hogy Pikofogónak nem tetszett valami, és megfigyelte, ha ilyenkor gondolkodni kezd, járatja az eszét, előbb-utóbb rájön, hogy mi is az, ami nem tetszik neki. És ha már tudja, könnyen változtathat is rajta. Így tett most is és meg is lett az eredménye. Nem kellett nagyon sokáig keresgélnie, amikoris két hatalmas káposztafej között egy izgő-mozgó fehér szőrpamacsot vett észre. Pikofogó, aki sokkal okosabb volt a koránál – rengeteget tanult Mindentudótól és persze anyától is – egy pillanatig sem gondolta, hogy Nyuszika összement a nyári záporban, mint mosásban a ruha, esetleg valami gonosz varázslat hatására szőrpamaccsá változott. Úgy sejtette, barátja egyszerűen beszorult egy föld alatti járatba. Mohó nyulakkal, ha nem is túl gyakran, de megesik az ilyesmi. Ezt a szánakozó hangsúllyal elhangzó mondatot például Mindentudótól hallotta egyszer.
- Nyuszika! Hallasz? – kiáltotta Pikofogó.
- Ühüm – jött az elfúló válasz.
- Nem akarnál inkább kibújni? Nem valami udvarias dolog a szebbik feledet mutatni a barátodnak – viccelődött Pikofogó, aki persze tisztában volt vele, hogy Nyuszika nem jókedvében udvariatlan vele.
- Nem tudok kibújni! Segíts! – jött a földön túli (igazából föld alatti) válasz.
- Ahogy bementél, úgy ki is tudsz jönni – világított rá a kisfiú kissé tudálékosan.
- De akkor el kellene engednem azt a gyönyörű, hatalmas sárgarépát, amit találtam. Olyan nagy, hogy nem fér ki a lukon.
Ez nyomós érvnek tűnt. Senki sem szívesen hagy veszendőbe menni egy gyönyörű, hatalmasra nőtt sárgarépát. Különösen, ha a káposzta mellett ez a kedvenc csemegéje. Mert példának okáért egy oroszlán, aki nem rajong a vegetáriánus étrendért, egy pillanatig sem habozna elengedni azt.
- Mit szólnál – jött a tompa kérdés a mélyből – ha megenném? Szépen elmajszolom, és akkor volt répa, nincs répa, én meg ki tudok bújni a lyukból. Eltart egy darabig, de legalább nem megy veszendőbe.
Első hallásra nem is tűnt rossz ötletnek, de mint oly gyakran, az első hallásra jó ötletnek tűnő gondolatról gyorsan kiderült, hogy mégsem jó.
- Ha megeszed az óriási répát, olyan kövér leszel, hogy egészen biztosan nem jutsz ki tavaszig. Ott fogod tölteni a karácsonyt, a szilvesztert, az egész báli szezont… Ezt akarod? Szerintem engedd el, kihúzlak, aztán majd később kiássuk azt a gigantikus óriásrépát.
Pikofogó közel járt, hogy felemlegesse Mindentudó észrevételét a mohó nyulakról, de meggondolta magát és inkább bölcsen hallgatott.
Nyuszikára hatottak az érvek, jobb híján megadta magát. Elengedte a répát és Pikofogó hathatós segítségével kitolatott a földalatti járatból.
- Jaj, ha láttad volna, milyen gyönyörű volt! – sóhajtott lemondóan. – Hát neked meg milyen csákód van? – kérdezte hirtelen témát váltva, amint barátja fejére siklott a tekintete.
- Jó is, hogy mondod, majdnem elfelejtettem, pedig igazából ezért jöttem! Sietnünk kell, mert nemsokára kezdődik a Nagy cirkusz előadása a Vadvirágos Réten! Lesznek légtornászok, bohócok és elefánt is! Érted? Igazi, életnagyságú elefánt!
- Ha igazi, akkor nyilván életnagyságú – vetette közbe Nyuszika, akiről pont az ilyen éleslátó megállapítások miatt jelenthetjük ki, hogy korántsem volt olyan egyszerű lélek, mint amilyennek egyesek állították.
Nem sokkal később már mindketten a cirkusz piros fehér csíkos hatalmas sátra alatt ültek egy pokróccal letakart padon, az előadást várva. Előbb a porondmester lépett be rikító frakkban, hatalmas cilinderével integetve, és találóskérdéseket tett fel a gyerekeknek. Aki jól felelt, piros almát, diót, mogyorót kapott. Majd a légtornászok következtek fenn a magasban, és a két barát tátott szájjal leste minden mozdulatukat. Mintha úsztak volna a levegőben. Jobbról balra, balról jobbra, középen halál szaltót (a cirkuszosok úgy mondják: Salto mortale) ugrottak, de mindig időben elkapták a trapézt. Aztán a bohóc következett. Túlméretezett cipőjében csetlett-botlott, egyszerre volt vicces és szomorú. Végül hangos dobpergés közepette bevonult az előadás sztárja: Oli, a cirkuszi elefánt. Hatalmas volt. Sőt, még annál is nagyobb. Körbejárt a homokkal beszórt porondon, ormányát lóbálva, vígan trombitálva köszöntötte az elragadtatott közönséget. Számtalan mutatványt bemutatott, míg végül két hátsó lábára állva az ormányával egyensúlyozott egy labdát, majd egy gyönyörű műlovarnőt emelt a magasba. A közönség tombolt örömében. Mindenki felállt és lelkesen tapsolt, kiabált. Az előadás véget ért.
- Jaj, de kár! – szinte egyszerre sóhajtott fel Pikofogó és Nyuszika.
Még mindig az élmény hatása alatt álltak, lelki szemeik előtt újra meg újra lepergett az egész előadás, és észre sem vették, hogy elhagyva a rétet, letértek a kitaposott ösvényről. Pikofogó egy fűszálat rágicsált, Nyuszika ide-oda rohangált az úton előre-hátra, jobbra-balra. Pikofogó éppen azt a pillanatot idézte fel emlékezetében, amikor Oli egy nagy hordó vizet szippantott fel az ormányába, majd szökőkútként az ég felé fújta, amikor egy hosszú, elnyújtott kiáltás hallatszott.
- A csudába! Nyuszika! Mit csináltál már megint? – kérdezte Pikofogó riadtan.
Amikor azt mondom riadtan, nem arra gondolok, hogy megijedt volna valami eddig sohasem látott szörnytől vagy óriástól, nem is arra, hogy remegni kezdett keze, lába, hanem arra, hogy pontosan tudta, barátja már megint valami kisebb-nagyobb galibába keveredett. Csak remélni merte, hogy inkább kisebb, mint nagyobb az a galiba. Mert amióta Nyuszikát ismerte, vele mindig történt valami bosszúsággal járó, bonyodalmas kellemetlenség. Amit aztán neki kellett megoldani. És persze nem volt ez másként most sem. Nyuszika ugyanis egy kiszáradt kút fenekén landolt a nagy ugrándozásban, és határozottan nem úgy tűnt, mint aki ki tud kecmeregni belőle.
- Ha esetleg volna nálad egy hosszú kötél, vagy még jobb lenne egy kényelmes létra, ne tétovázz, nyugodtan nyújtsd le nekem – mondta Nyuszika megszeppenve a kút káváján bekukucskáló Pikofogónak.
- Ilyesmi éppen nincs nálam, sőt lifttel, vagy mozgólépcsővel sem szolgálhatok. Attól tartok ezen a környéken még egy kiszáradt faág sincs, amit leengedhetnék neked.
- Talán, ha volna nálad egy hőlégballon… azzal könnyedén…
- De nincs! – vágta rá ingerülten Pikofogó.
- Egy csörlő?
- Nincs!
- Varázsszőnyeg?
- Tessék?! – hökkent meg a kisfiú.
- Varázsszőnyeg! Tudod, amivel lebegni lehet - magyarázta teljesen feleslegesen Nyuszika, hiszen Pikofogó pontosan tudta, mi az a varázsszőnyeg és azt is, hogyan működik.
Ez nem is rossz ötlet, kezdett el töprengeni Pikofogó, majd lenézett a kútba és leszólt:
- Ha jól látom, pont a kút valamikori fedőlapján állsz. Nézd meg alaposan, kérlek!
- Hiába nézem, ez fából van, nem tűnik se varázs- se varázstalanszőnyegnek, aligha fog repülni!
- Repülni nem is, de talán lebegni igen! Maradj itt, ne menj sehová! – tette még hozzá ugyancsak teljesen feleslegesen, hiszen épp az volt a baj, hogy Nyuszika nem tudott sehova sem menni.
Pikofogó úgy kalkulált (vagyis számolt, csak ez tudományosabban hangzik), hogy nem jöhettek még el nagyon messzire a cirkusztól, és arra is emlékezett, hogy a Vadvirágos Rét mellett apró patak folyik, aminek nagy szerepe van a cirkuszi állatok itatásában. Nem is tévedett. A patak mellett találta Olit, a cirkuszi elefántot.
- Jó napot kívánok – köszöntötte illően. – Egy kis segítségre lenne szükségem!
Azzal elmesélt mindent hegyiről-tövire, attól kezdve, hogy megtalálta az eldobott újságot, benne a cirkuszi előadás hirdetésével, odáig, hogy Nyuszika beleesett egy kiszáradt kútba és most ott várja kétségbeesetten, hogy kiszabadítsák.
- És én hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Oli, a cirkuszi elefánt. – Az én ormányom nem elég hosszú, hogy azon kimásszon a barátod.
- Ó, nem is kell, mást találtam ki – mondta Pikofogó. -Kérlek szívj fel az ormányodba olyan sok vizet, amennyit csak tudsz és gyere velem.
Így is lett. Oli, a cirkuszi elefánt odaállt a patak legszélesebb pontjához és szívni kezdte a vizet, mint egy tűzoltó autó, amikor tűzoltás előtt feltöltik a tartályát. Csak szívta, egyre szívta a patak vizét és az ember el sem tudta képzelni, hová fér be ennyi rengeteg víz. Amikor megtelt, jelezte Pikofogónak, hogy indulhatnak.
Nem mondom, furcsa egy páros voltak. Elől a kisfiú, utána Oli, a cirkuszi elefánt, aki annyi vizet szállított az ormányában, hogy szinte kipukkadt. Így értek a kiszáradt kúthoz.
- Nyuszika! Ülj le szépen a deszkára, és ne ijedj meg, akármi is történik.
Ezt mindenesetre könnyebb volt mondani, mint betartani. Nyuszika szinte szörnyet halt a rémülettől, amikor meglátta Oli, a cirkuszi elefánt fejét és hatalmasra duzzadt ormányát a kút szájánál.
- Ne félj semmitől, csak kapaszkodj erősen és meglátod, lebegni fogsz! – így bátorította barátját a kisfiú.
Oli, a cirkuszi elefánt pedig szépen, óvatosan elkezdte a kútba engedni azt a rengeteg vizet, amit a patakról hozott az ormányában. Ahogy a víz elérte a deszkát, amin Nyuszika kucorgott, az finoman megemelkedett.
- Pont, mint egy tutaj! – ámuldozott Nyuszika!
- Pont, mint egy varázsszőnyeg – mosolygott Pikofogó.
Csak Oli, a cirkuszi elefánt nem mondott semmit, mert el volt foglalva azzal, hogy a temérdek vizet beleengedje a kútba. A vízszint pedig határozottan emelkedni kezdett. És vele együtt emelkedett az árvízi hajós Nyuszika is, aki már egyáltalán nem tűnt félősnek, sőt, nagyon is élvezte a helyzetet. Épp, amikor az utolsó csepp víz is a kútba csöppent, az alkalmi tutaj is felért a kút peremére. Nyuszika egy könnyed mozdulattal kiugrott és nem győzött hálálkodni Pikofogónak a remek ötletért, és Olinak, a cirkuszi elefántnak a különleges segítségért.
A két barát hazakísérte a cirkuszi elefántot, útközben megmutatták neki a legjobb legelőhelyeket s árnyas bokrokat, majd elbúcsúztak.
- Micsoda egy szerencsétlen nap! – jegyezte meg Nyuszika. Előbb beszorultam egy lukba, aztán meg beleestem egy kiszáradt kútba.
- Rosszul látod! – kontrázott nevetve Pikofogó! Igazán szerencsés nap volt. Kétszer is megmentettelek és ráadásul cirkuszban is voltunk!
- És lett egy új barátunk, Oli, a cirkuszi elefánt! – kiáltották egyszerre mosolyogva.
A távolból, valahonnan a Virágos Rét magasságából mintha egy elefánt trombitált volna vissza egyetértően.
Budapest, 2024. 09. 29.
