Zongoraverseny
2024. 11. 02.
Kocsis Zoltán emlékére írt zongoraversenyt Tóth Péter
By Papageno2024. november 1.
A Balog József zongoraművész felkérésére készült darab november 7-én, Eszéken hangzik fel először a Vass András vezette Pannon Filharmonikusok előadásában.
A zenetörténetben nemcsak régen születtek kalandos módon művek, hanem ma is. Tóth Péter (1965) Zongoraversenye például egy véletlennek köszönheti a létét. Egy alkalommal ugyanis Tóth Péter és Balog József együtt zsűriztek. Itt találkoztak először, de néhány perc után világossá vált előttük, hogy nagyon hasonlóan gondolkodnak zenei kérdésekben. És milyen művet játszana szívesen egy zongorista, ha nem olyan zeneszerzőét, akivel hasonlóan gondolkodik. Így született meg a felkérés Balog József részéről, hogy Tóth Péter zongoraversenyt írjon neki.
Az ajánlás mégis Kocsis Zoltán emlékének szól, amit a szerző és a szólista szintén teljes egyetértésben döntött el, Kocsis Zoltán ugyanis valahol mindkettőjük példaképe volt, játékmódja és tudása pedig szerzőként és előadóként is inspirációt jelentett.
Tóth Péter versenyműve épít a zongoraversenyek eddigi eredményeire és hagyományaira, így szép számmal tartogat technikai kihívásokat a szólista számára, formája pedig követi a versenyművek hagyományos, háromtételes felépítését.
A szonátaformájú első tételt, mely egy nyers, már-már brutális főtémát és egy Rachmaninovot idéző melléktémát is bemutat, egy korálszerű lassú tétel követi, melynek középrészén egy scherzo áll. A scherzóval megfűszerezett lassútétel nem egyedülálló a zenetörténetben, ugyanakkor egy érdekes kontraszthatás is, mely tulajdonképpen négytételessé teszi a művet. Sőt, a scherzo voltaképpen az egész mű közepén áll, hiszen a középső tétel közepe, melyet két oldalról tükörszimmetrikusan vesz körül a korálszerű zenei anyag. A záró tétel hagyományosan rondó formában íródott, mely megidézi az első tétel zenei anyagát is.
A zenekarban hangsúlyos szerepet kap a hangszerelés színessége, virtuozitása és a ritkábban előforduló hangszerek effektjei.
Tóth Péter Zongoraversenye a Pannon Filharmonikusok november 7-i eszéki hangversenyén szólal meg először, melyen magyar és horvát zeneszerzők friss művei alkotják a műsort. Szintén ősbemutatóként hangzik el Balogh Máté III. szimfónia („Priusz” Hommage à László Bertók) című alkotása, valamint Ante Knešaurek Sonare 2, illetve Mladen Tarbuk Techno Symphony című kompozíciója.
A névkereskedő
2024. 10. 23.
A névkereskedő
Az este éppen csak átzuhant éjszakába, amikor a szomszéd kutyák elhallgattak. A ház előtt, a füves-gazos árok szélén álló utcai lámpa koszfoltos fénye megremegett. A sötétítőfüggöny mellett bekandikáló sárgás fénycsík gyenge hullámjeleket rajzolt a falra. A férfi elengedte a vékonyfalú, decis borospoharat és az ajtóra szegezte tekintetét. A kopott bejárati ajtó üvegét műanyag rudakkal rögzített, egykor fehér csipkeutánzat vitrázs borította. Akárcsak a szoba falai, ez is füsttől szürkült az évek alatt.
Az idegen köszönés nélkül lépett be. Sötétbarna, hasítottbőr kabát és hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt rajta az első, amit meglátott az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseletes, a talpa egy helyen szívesen megvált volna már a gazdájától. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, de az gyakorlott módon, jól tűrte a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott, nem mutatott érzelmeket. Arca kortalan volt.
Odakint a kutyák kötelességszerűen újra ugatni kezdtek. A két férfi csak nézte egymást.
Végül mégis az idegen szólalt meg először. Előbb beljebb lépett, mint aki pontosan ismeri a helyet, s kérdőn, kicsit siettetve tette fel a kérdést.
- Na, hadd lássam! Hol van?
Az asszony, aki eddig a sparheltnél állt, előbb engedélyt kérően a férjére nézett, majd elindult a másik szobába. A férfiak nem mozdultak. A nő egy pólyába csomagolt alvó csöppséggel tért vissza.
- Kisfiú – mondta. Sok szeretet, nagy adag büszkeség és egy csipet félelem volt a hangjában.
- És mire gondoltak? – kérdezte az idegen, aki rá sem nézett a gyerekre.
A férfi az asztalnál újra megmarkolta a zsíros falú borospoharat, kicsit közelebb húzta, de nem emelte a szájához.
- Azt szeretnénk, hogy jobb élete legyen, mint nekünk.
Az idegen, aki már sokszor hallotta ezt a mondatot, nem hatódott meg. Sőt. Bosszantotta ez a válasz, mert tudta, hogyan folytatódik majd a beszélgetés.
- És mennyijük van rá?
A férfi és a pólyást szorító nő összenéztek. Féltek a kérdéstől. Számítottak rá, de féltek tőle.
- Nem sok. Kevés. – Kis szünet. - De adhatunk 30 tojást is – tette hozzá gyorsan - és van egy kis szalonna is a kamrában.
- Akkor János – jelentette ki határozottan az idegen.
- Azt nem lehet. Itt mindenki János vagy István. Nem akarjuk, hogy földműves legyen, vagy az állatokkal bajlódjon egész életében!
A nő az asztalhoz, az ura mellé lépett. Határozottak voltak. Haragosan, vádlón nézték a férfit.
- Kis pénz, sok verejték – mondta ki a szentenciát az idegen s lassan a pólyás felé fordította az arcát.
A férfi és a nő kétségbeesetten keresték egymás tekintetét. Az nem lehet – mondták némán, de mindketten tudták, hogy lehet. Az idegen szenvtelenül nézte őket.
- Olcsón csak lány neveim vannak. Julis, Bözse, Kató. De már ezekből sincs túl sok. Sok a gyerek mostanában mindenhol.
- Szeretnénk, ha lenne egy kis üzlete, szatócsboltja – próbálkozott az asszony.
- Jordán nevet nem árulok! – csattant fel az idegen.
Az asszony ijedten magához szorította a gyermeket, és visszavitte a másik szobába. A férfi lassan felemelte a borospoharat és így szólt:
- Jöjjön, igyék! Csak meg tudunk egyezni valahogy – a hangja békítő volt, inkább reménykedő, mint magabiztos.
Az idegen kicsit elgondolkodott.
- De nincs sok időm, még sok helyen várnak. És fáradt is vagyok már nagyon – azzal az asztalhoz lépett és leült az üres székre, de nem vette le a kalapját. Megvárta, míg a férfi tölt a palackból, aztán szó nélkül felhajtotta a világossárga bort.
Nem néztek egymása, nem szóltak egymáshoz. Feszült a csend, egész addig, míg a hallgatás már égette a torkukat.
- Nem lehetne valahogy mégis…? – Alig volt több, mint holmi krákogás. Egyszerre valamiféle könyörgés – amolyan férfimód – és egy életről szóló alku újrakezdése.
Az idegen dünnyögött valamit, a falvédőt nézte - Fehér selyem, csipkésszélű drága kicsi kendő, súgd meg nékem, mondd meg nékem, mit hoz a jövendő! – és a házigazda elé tolta az üres poharát. Az rögtön elértette. Töltött. Színültig.
- Van egy ajánlatom. Azért a pár fülbevalóért - ezzel hátrabökött az asszony felé - adok egy Károlyt, lehet belőle tanult ember, írástudó, talán még pap is vagy tanító, ha négy szál kolbászért megvesznek hozzá egy Fruzsinát. Valahogy rajtam maradt, senkinek sem kell, én meg már alig bírom cipelni.
Az asszony a szobából visszatérve értetlenkedve hallgatta az idegent.
- De nekünk fiunk van. És csak egy. Mit kezdjünk a lány névvel? Rakjam a tisztaszobába? Vagy tegyem a szekrénybe? Talán még a molyok is megrágják!
Az idegen most először alaposan megnézte a nőt. Nem szokott hozzá, hogy visszaszólnak, ugyanakkor tetszett is neki a harciassága. Mintha műszer lenne, úgy pásztázta végig a cipőjétől a fejkendőjéig. A szemébe nem nézett.
- Maguk még fiatalok. Lehet még gyerekük. Jó lesz a név későbbre. – majd csendesen hozzátette: Gondolják meg!
Egy kislány… Az asszony elmerengett. A tavalyi újszülöttre gondolt. Aki alig élt néhány percet. Még neve sem volt, úgy temették el.
A férfi praktikusabb volt. Úgy érezte nincs minden veszve. Amíg alkuban vagyunk, bármi lehet a vége.
- És mi lehet egy Fruzsnából – kérdezte.
- Fruzsina! - javította ki az idegen. – Lehet cseléd, kalapos… ilyesmi.
A nő álmodozni kezdett: Kalapos, aki azt a sok szép kalapot készíti, amit a képesújságban látni az előkelő hölgyek fején. Finom a kezük, szép a körmük, ápolt a lábuk.
A saját kezére, a mosástól, kapálástól tönkrement kezére nézett. Más élet. Egy másik élet.
- És milyen nevek vannak mostanság a városban? – kérdezte élénken, valódi érdeklődéssel. – Errefelé nem sokat hall az ember – mentegetőzött.
Az idegen elgondolkodott.
- Kinga, Teodóra, Zita. Judit – tette még hozzá rövid szünet után. - Belőlük pedikűrös is lehet.
- Pedikűrös? Az meg mit csinál? – kérdezte az asszony, s közben ízlelgette a furcsa hangzású szót.
Az idegen zavarban volt.
- Azt nem tudom. Én csak árulom a neveket. Nem kell mindent tudnom.
Azzal felállt az asztaltól, kissé sértődötten, mint akit valami súlyos tévedésen kaptak.
- De most már jó lenne, ha döntenének! Sok dolgom van még.
A férfi is felállt az asztaltól. Döntött.
- Károly nem kell. Tanító van a faluban, elég fiatal, papot meg nem akarok nevelni. Legyen Ferenc! Ha olcsón megszámítja, megvesszük a Fruzsnát is. Majdcsak megleszünk valahogy. – Abban a pillanatban hitte is. Hinni akarta.
- Fruzsina. – javította ki az idegen ezúttal nem kioktatóan, hanem megengedően.
Az asszony hálásan nézett a férjére. Egy Ferkót látott maga előtt, aki az udvaron rohangászik, kergeti a tyúkokat, később talán traktort vezet vagy sofőrként szolgál valahol. Meg egy csinos fiatal lányt, aki kalapokat varr egy városi szalonban.
A két férfi kezet fogott. Áldomást ittak egy-egy kupica pálinkával, amit az asszony vette elő a tálalóból.
Az idegen kilépett az ajtón. A kutyák újra elhallgattak. A lámpafény megremegett. A csecsemő felsírt a szomszéd szobában.
- Igazi Ferkó! – mondta a férfi büszkén. - A mi Ferink!
Leült az asztalhoz és töltött magának.