Későre jár, amikor házigazdáink hazavisznek. A domboldalon laknak egy szép nagy, kétszintes házban. Mindketten a helyi kórházban dolgoznak és mindketten a helyi kórusban énekelnek. Megmutatják a szobánkat és hogy mit, hol találunk. Elmondják, hogy jöhetünk, mehetünk bátran bármikor, mert itt sohasem zárják a házakat. Az autókat sem nagyon.

Reggel a friss pékárú, és a teli hűtő fogad. Meg az ötpercenként változó időjárás. A fjord túloldalán lévő hegyet éppen lefotóznám, de mire beállítom a gépet, leszáll rá egy felhő. Aztán havazni kezd. Majd kisüt a nap. De csak módjával. És elered a hó. De nagyon. Sétálnánk egyet, de a szél, mely a számtalan ruharétegen is átfúj, a gerincüket hasogatja. Gyorsan hazatérünk. Ebéd Beáéknál. A fantasztikus leves után, isteni halétel. Ebéd után próbálni megyünk a helyi zeneiskolába. Kár, hogy nem mondták, hogy hozzunk papucsot, akkor most nem fagyna le a lábunk a hideg parkettán. De lefagy. Ki sálat, ki kottát, ki kesztyűt terít a lába alá. Az ízléses kamarateremben hatalmas Steinway zongora. D modell. Kicsit meggyűlik a bajom a kölcsönkért cintányérral, de legalább lekötöm magamat. A próba jól megy. Sorra jönnek a helyi szólisták. Most hallják először Feri hangszereléseit. Nagyon jól szól. Két szólista hiányzik.

Ők Reykjavikból jönnének, de nem indult el a repülő. Nem csodálom, mert a szünetben az ablakon kinézve látom, hogy hatalmas már a hó és a szél is kegyetlenül fúj. Vagy csak nekünk tűnik kegyetlennek. A helyiek ismerősként üdvözlik a zord időt. A kórussal közös próba után megint csak Beáéknál gyűlünk össze. Jól esik a forró zöldségleves és persze fogy a sör és a bor is. A hangulat remek, de hogy hogy jutunk haza?...

A csütörtöki koncert telt ház előtt zajlik. Pontosan 8 órakor kezdődik és rövid szünettel 10 után lesz vége. A siker fergeteges. Minket is meglep. A koncert után fogadás. Mindenki boldog.

Másnap szabadnapunk van, esti kirándulással és vacsorameghívással. Délelőtt enyhül az idő, így lesétálunk a belvárosba és meglátogatjuk Feriéket. Rájövök, mi olyan furcsa ebben a kisvárosban. Nem füstölnek a kémények. A fűtést vagy melegvizes távfűtéssel, vagy árammal oldják meg. Mindkettőből sok van és olcsó. Kávézunk, beszélgetünk a helyiekkel, amikor Bea hív, hogy a rossz idő miatt nem tudott elutazni egy zenei versenyre, így, ha van kedvünk menjünk át hozzájuk ebédelni. Persze hogy van kedvünk. Közös főzés - Bea főz, mi nézzük -, jóízű beszélgetések. Gyorsan telik az odakint fagyos idő.

Délután mikrobusz jön értünk és elvisz a sziget legnyugatibb részére. Itt egy skanzent nézünk meg, ahol többszáz évig éltek/dolgoztak a helyi halászok generációi. A bemutató érdekes. És persze bekövetkezik, amitől rettegtünk és titokban reméltük. Egy befőttesüvegből előkerül a rothasztott cápa. A szaga megelőzi. Iszonyatos. Egy internetes leírás szerint olyan, mint egy fiúkollégium vécéje nyáron. Jelentem, rosszabb. Tömény ammónia. Az íze még ennél is rosszabb. De sikerül hányás nélkül megúszni. Ehhez képest a tejsavban pácolt bálna isteni csemege. Pedig nagyon nem az. Mindenesetre jól esik és nagyon is szükségesnek tűnik a köményes pálinka.

Innen egy távoli magányos házhoz megyünk. Fel a hegyekbe, egy 6 km hosszú alagúton át. Hogy magányos a ház, azt csak az elbeszélésekből tudjuk, mert olyan sűrűn esik a hó, akkora a köd, hogy szinte semmit sem látunk. Távolabb parkolunk le és térdig-derékig gázolva a hóban közelítjük meg.

A ház izgalmas, egyedi tervezésű. Hatalmas ablakokkal a földtől a plafonig. A hálószobákban és a fürdőben is… A vacsora isteni és bőséges, a társaság remek.