A Sonus ütőegyüttes és Váradi Judit zongoraművész próbálják a Concertino zongorára és ütőhangszerekre című művemet a Rádió VI: stúdiójában.

Létezik a gasztronómia rejtélyes világában egy közvélekedés, miszerint a burgonya – magyarosan krumpli – az Újvilágból behurcolt étek a paradicsommal, paprikával, avokádóval, földimogyoróval, kukoricával és még sok minden mással együtt. A valóság azonban egészen más. Harmadik, avagy Likas Batyu kán uralkodása idején a mongol hordák meghódították az akkor ismert világ igen jelentős részét. A mérhetetlen hadsereg élelmezése Bús Li hadtáptábornok feladata volt és meg kell mondjuk, nem irigyeljük a tábornokot, hiszen még elképzelni is nehéz, mennyi munka, vesződség volt a napi háromszori meleg étkezés biztosítása több millió ember számára. A Nagy Rízs Lázadás idején Bús Li már azon gondolkodott, hogy enkezével vet véget siralmas életének, amikor legkisebb unokája Krump Li egy zsák gumót hozott neki ajándékba. Mit kezdjek a rothadt gumóiddal? – tajtékzott a hadtáptábornok, és dühösen a tűzbe hajította az aranyozott jutazsákot, a csendben lapuló – helyesebben gömbölyödő - beltartalommal egyetemben. Aztán, mint ki jól végezte dolgát, karóba húzatott egy tucat szolgát és dohogva, de üres gyomorral az éjszakai szállására vonult. Krump Li, örülve, hogy megúszta a dühöngést, megpróbálta megmenteni a díszes vásznat, de legnagyobb sajnálatára az már teljes egészében elégett. Ugyanakkor valami fenséges illat kezdett terjedni a sátorban. Többen a tábornok viseletes zoknijára asszociáltak, de a szag annyira különleges, annyira ínycsiklandozó volt, hogy elvetették ezt a kósza ötletet. Végül Krump Li kutyája oldotta meg a kérdést. Az éhségtől kopogó szemű eb egyszerűen kikapott egy sült gumót a parázsból és jóízűen enni kezdte.

A többi már történelem. Az ázsiai hordák eljutottak az Új világba, ahol étterem láncot hoztak létre, s ezzel elindult világhódító útjára az egykori kisunokáról nevezett finomság.

Al dente

Az olasz konyha térhódításával az egyik legismertebb olasz kulináris varázsszóvá avanzsált az al dente, azaz fogkemény kifejezés. Ezzel jellemzik a tésztafélék főzöttségi szintjét. Vagyis az al dente tészta nincs készre, tökéletesen puhára főzve, hanem harapáskor enyhén roppan a magja. Végleges állapotát a szósztól átvett hő hatására nyeri el.

Kevesen tudják azonban, hogy maga a kifejezés egy személynévből jött létre a harmincas évek közepén a kaliforniai, San Francisco-öbölben található Alcatraz börtönszigeten. A történet teljes megértéséhez vissza kell mennünk a múltba. Az 1894-ben emigrált nápolyi szülők – Gabriele Caponi (1865–1920) és felesége, Teresina „T(h)eresa” Raiola (1867–1952) – kilenc gyermeke közül a kis Al negyedikként látta meg a napvilágot 1899. január 17-én, New Yorkban. Apja a Caponi nevet később Caponéra cserélte, mert az amerikaiak folyton így ejtették. Mivel abban a nyomornegyedben, ahová költöztek, számos más nemzetiség is élt, így a családok egymás és az őket körülvevő amerikaiak sovinizmusának is ki voltak téve. Capone bácsi tehát nem szerette, ha digónak (olasznak) nevezik, és mindig azt mondta, hogy szülei is az Amerikai Egyesült Államokban jöttek világra és nem a távoli Európában. Azt mesélte, hogy felmenői dúsgazdag jenkik voltak, akik az aranyláz idején szedték meg magukat olyannyira, hogy egy rövid ideig Kalifornia jelentős részét is birtokolták. Ezt bizonyítandó, mintegy védjegyként a gazdag család minden tagja és minden személyes tulajdona a megkülönböztető Al előnevet kapta. (Csak érdekességként említem meg, hogy számos híres ember van ma is a családban, a zeneszerző Al Banberg, Al Adin, aki a közvilágítás üzletágban utazik, a színész Al Pacinótól Al Gore-ig, aki Bill Clinton idején az USA alelnöke volt.) A család tulajdonában volt ez idő tájt Al Abama, a granadai Al Hambra, Al Aszka, majd valamivel később a sajtót is bekebelezték, így került családi fennhatóság alá az Al Dzsazira, a katari székhelyű pánarab hírtelevízió is, majd a hatvanas évekre az El Al légitársaság. És ide eredezteti vissza a börtönsziget nevét is, mely szerinte eredetileg Al Catraz volt.

No de vissza a spagettihez, illetve előbb a börtönélethez. Al Capone az Al Kohol bizniszt örökölte szüleitől, s bár ezügyben soha nem tudták fülön csípni, adócsalásért mégiscsak elitélték, s rövid kitérő után a Sziklán találta magát. S nem csak magát, hanem féltestvérét, Al Dentét is, aki szakács-rabként tengette szifilisztől sanyargatott rab-életét. Az elitélteknek szigorúan tilos volt a beszélgetés, így kopogással kommunikáltak. A két legfontosabb téma minden nap a tőzsde hírek, illetve az ebéd menü kérdése volt. Al Dente kevés ételt tudott jól elkészíteni, azok is többnyire olasz tésztafélék voltak. A spagettit csupán hat és fél percig főzte erősen sós vízben, nem úgy ahogy szüleitől tanulta, akik lelkére kötötték, hogy a spagetti főzési ideje kereken hét és fél perc, 1000 és 1022 közötti hPa tengerszint feletti légnyomás esetén. (Ők ezt persze Miatyánkban mérték, de mivel az olasz és az angol nyelv erősen különbözik, nem volt pontos a mérce.) A skorbuttól kilazult fogú rabok számára létkérdés volt, hogy valami keményet, íny erősítőt rághassanak, ha nem akartak nagyon gyorsan pépes pempőt csámcsogó öregemberré lenni. A Szikla lakói tehát minden nap börtönmorze segítségével kérdezgették egymást, ki főz ma? Barilla Durante Petrucci, akit nem lehetett eltántorítani a túlfőzött keményítőféléktől, vagy a sokkal figyelmesebb Al Dente, aki inkább alulfőzte a tésztát, s ezzel ugyan meggyalázta az olasz kulináris hagyományokat, de vigyázott sínylődő honfitársai dentális egészségére.

Így tehát, ha a Ki ma a szakács? kérdésre Al Dente volt a válasz, a rabok össszekulcsolták kezüket és elrebegtek egy hálaimát megmentőjükért. Al Dente egyébként sohasem hagyta el a szigetet. Itt szenderült örök nyugalomra 1938-ban. Testét ugyan az öbölbe hajították, de emlékét ma is őrzik a szakácskönyvek lapjai.

Kodály öröksége

Az elmúlt években egyre gyakrabban hallom, hogy a magyar zeneszerzést „megnyomorítja Kodály szörnyű öröksége”. A summás kijelentés nem csak néhány futóbolond szájából hangzik el, de középkorú vagy éppen meglett, nem ritkán sikeresnek mondható kolléga is magáévá teszi ezt a doktrinát.
Túl az első felháborodáson, közel 140 évvel Kodály születése után kénytelen az ember elgondolkodni, mi is van e gondolatok mögött, vagy éppen fordítva, mit is jelent nekem az a bizonyos, sokszor hivatkozott kodályi örökség. Az biztos, hogy nem a szolmizációt. Ez az első és félrevezető asszociáció, ami Kodály nevéről a legtöbb embernek eszébe jut. A relatív szolmizáció, akárcsak Guido abszolút szolmizációja egy technika. Mint az öt vonal, a violin kulcs, vagy a kottasorok elején az előjegyzések. Segít a lejegyzett dallam valamilyen szintű megszólaltatásában. De Kodály és kollégái nem azért fejlesztették ki, hogy a zenészek ily módon énekeljék a Bertalotti motetták vagy a Bach példatár darabjait, hanem hogy elméletileg minden ember számára lehetővé tegye a zene közvetlen megtapasztalását. Ahogy a zenész egy múzeumban járva a kódexek lapjait csodálva megpróbálja a Zeneakadémia zenetörténet óráin tanult neumák felismerésével magában eldúdolni a sokszáz éve lejegyzett dallamokat.

Kodály megmentette az enyészettől a magyar népzenei kincseket. Az utolsó órában. De nem azért, hogy attól kezdve ez legyen az egyetlen és kötelezően követendő zenei mintánk, hanem azért, mert ez a mi közös zenei gyökerünk. A kultúránk. A hivatkozási alapunk. Akkor is, és azoknak is, akik egyetlen népdalidézetet sem írnak le egész életművükben. Ahogy gyökerünk és kultúránk része a Teremtés könyve, az Odüsszeia, a Háború és béke vagy a János Vitéz és a Csongor és Tünde - hogy csak néhányat és nagyon tetszőlegesen ragadjak ki a közös kultúrtörténetünkből. De míg a nagy mítoszok az európaiságunk közös nevezői, addig az utóbbiak - hangsúlyozottan beleértve a népzenei kincset - a mi sajátos, csak ránk jellemző, minket meghatározó és minket másoktól megkülönböztető kulturális genomunk. És ez fog minket megnyomorítani? Aligha hinném.

Kodály megteremtette a magyar kóruszenét. Konkrétan a semmiből. Egy olyan országban, ahol az együtt éneklés egyet jelentett a dalárdák világával. A többnyire német ajkú műzene jó-rossz előadásával. Megírta a magyar és az egyetemes zenetörténet jónéhány alapművét. Az Öregektől a Psalmusig. A Jézus és a kufároktól a Mátrai képekig. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni. Mondhatjuk, hogy túl sok bennük az imitáció, túl sok a zárlat. Talán. De attól ezek még remekművek. Ez nem vita tárgya. Kodály nem egyetlen követendő példaként határozta meg a magyar kóruszenét, hanem útjára indította azt. Megteremtette a lehetőségét, kitaposta az első ösvényt, és azt mondta a követőinek, higgyétek el, hogy van út a pusztában, induljatok el bátran. Voltak, akik szürke epigonok maradtak, csupán a lába nyomát követték hűségesen, eredeti gondolatok nélkül, és voltak sokan, akik új utakra merészkedtek, új világokat fedeztek fel. De nem lehet Kodály érdemét vitatni az indulás terén. Hallottam olyan zeneakadémiai tanárt, aki szerint a magyar kóruszenében Kodály óta nem történt semmi, és ami történt az is szégyen, de nem hiszem, hogy Kocsár Salve Regináját vagy Orbán Kóruskönyvét nekem kellene megvédenem.

Alapvetéssé tette az énekelhető magyar nyelvet. Hogy fontos, sőt elsődleges a szövegértés. Hogy nem igaz, hogy a magyar nyelv alkalmatlan a megzenésítésre. Hogy a prozódia nem sérülhet a zenei gondolat rovására. Akik nem képesek a nyelv alapvető követelményeit a saját mondanivalójukkal összepárosítani, azok vagy magyarul nem tudnak, vagy a szakmát. De nincs olyan, hogy az egyik vagy másik nyelv alkalmasabb a vokális művek komponálására.

Kodály évtizedekkel megelőzve kora tudományát, alapvetőnek tartotta a kisgyerekkori zenei nevelést. És biztos volt a zenei nevelés szinte minden területre kiterjedő jótékony hatásában, a finommotoros mozgásoktól a memória fejlesztésén át a probléma megoldó képesség erősítéséig. Ma már közhely, hogy mi minden jót köszönhetnek az emberek a korai zenei tanulmányoknak.

Kodály eszménye a Palestrina ellenpont volt. Ez volt a vokálpolifónia legmagasabb szintje. Kifejező, de nem öncélú. A szólamok szabadsága soha nem látott mértékű, de pont ennyire fontos az együtthangzás rendje is. A feszültségek megteremtése és azok oldása. A késleltetések és azok feloldásának technikája. Nem véletlen, hogy ő vezette be a Zeneakadémián e tárgy oktatását. A Palestrina ellenpont felelősségre tanít. Felelősségre minden hang iránt. Hogy nem véletlengenerátorok, sakkjátszmák lépései vagy csillagtérképek esetleg születési évszámok vagy egy véletlenszerűen kiválasztott vers magas és mély hangzói szerveznek meg egy zeneművet. Hogy soha nem lehet véletlen, hogy milyen hangot írunk le. Mert el kell tudni számolni vele. Mindegyikkel.

 

Összefoglalva, mi tehát a Kodály-örökség?

A zene megértésének lehetősége mindenki, hangsúlyozottan nem csak a tanult zenészek számára.

A magyar népzenei kultúra megismertetése elfogadtatása és felszínen tartása.

A magyar kóruszene megteremtése.

A prozódia fontosságának hangsúlyozása.

A korai zenei nevelés fontossága.

Felelősség a hangok iránt.

Kedves Kollégák! Hölgyek és urak! Ez lenne az a nyomorító, szörnyű örökség?

Természetesen nincsen egyetlen igaz út, egyetlen cáfolhatatlan igazság. A zeneszerzésről való gondolkodás is nagyon sokféle, nagyon szerteágazó lehet, sőt annak is kell lennie. De, aki a saját múltját megtagadja, az gyökértelen lesz e földön, minden értelemben.