Két nagyszabású alkotás hangzik fel szeptember 30-án a Zeneakadémián: Tóth Péter Isteni pokol című új darabjának ősbemutatóját és Arthur Honegger oratóriumát, a Johanna a máglyán-t a Honvéd Férfikar és a Győri Filharmonikus Zenekar viszi a közönség elé. A Honvéd karnagyával, Strausz Kálmánnal és az augusztus huszadika óta érdemes művész Tóth Péter zeneszerzővel örömökről és keserűségekről beszélgettünk.
– A koncert kétszeres ünnep lesz, hiszen Kálmán júniusban töltötte be a hetvenedik életévét, és persze mindig öröm, amikor újabb magyar zeneműnek örülhet a közönség. Hogyan találtak egymásra?
Strausz Kálmán: – Az önmagában nem érdem, ha az ember hetvenéves lesz, de persze nagy öröm, hogy elértem. Sokat gondolkoztam, hogyan ünnepeljem meg mindezt. Abban biztos voltam, hogy kellene egy hangversenyt csinálni, vagy nekem egyet dirigálni, no de mit? És mivel az életem úgy játszódott le, hogy rengeteg kortárs zenét dirigáltam, különösen abban a tizenhat évben, amíg a Magyar Rádió Énekkarának voltam a vezetője, ezúttal is a kortársak tűntek a legkézenfekvőbb választásnak. Pétert hosszú ideje ismerem, megkerestem, ő meg mondta, hogy lenne számomra valamije, elkezdett írni egy darabot Baranyi Ferenc librettójára, és ezt most szívesen nekem adná.
Tóth Péter: – Baranyi Ferivel már régóta jóban vagyok, és amikor öt-hat éve megajándékozott ezzel a librettóval, nagy lendülettel bele is kezdtem a munkába. Aztán ugyanolyan nagy lendülettel el is akadtam, és az egész bekerült az asztalfiókba azzal, hogy előfordulnak ilyen kudarcok az életben. Kálmán megkeresése aztán újra felélesztette a reményt, még akkor is, ha kifejezetten férfikarra, pláne négyszólamúra komponálni, finoman fogalmazva sem egyszerű. De mintha a Baranyi-szöveg, ami Francesca és Paolo történetét dolgozza fel a Pokol ötödik köréből eredeti Dante-szövegek, középkori olasz versfordítások és Feri bácsi saját költeményei alapján, mintha csak erre a felkérésre várt volna. A karantén alatt csak elkészültem vele, a végeredmény egy félig opera-, félig oratórikus darab lett, amelyben a kórus egyszerre narrátor, szereplő és izguló közönség, van benne három férfi- és egy női szólista, valamint egy közepes méretű zenekar.
Strausz Kálmán: – Ráadásul ez a mű nemcsak szép és jó lett, hanem a magas szintű zenei megoldások ellenére nagyon jól előadható, és a közönség számára is könnyen „fogyasztható”. Ez Péter óriási mesterségbeli tudását dicséri.
– Vagyis nem csak a halott szerző lehet jó szerző a klasszikus zenében, ahogyan gondolják?
Strausz Kálmán: – Magyarország kifejezetten el van kényeztetve ezen a téren, rendkívüli zeneszerzők élnek köztünk. Igyekszem is minél többet együtt dolgozni velük. A koncert előtt, szeptember 14-én megjelenik például egy film, amiben öt kiváló kortárs kolléga, Selmeczi György, Vajda János, Csemiczky Miklós, Gyöngyösi Levente és Orbán György művét adja elő a Honvéd Férfikar, a kantáták az első világháború századik évfordulója kapcsán íródtak. Ezek az együttműködések mindig nagyon izgalmasak, kihívás, hogyan tudjuk a komponisták elképzeléseit mi a karral, a hangszeres zenészekkel, illetve a szólistákkal közösen megvalósítani.
Tóth Péter: – Mivel kölcsönösen ismerjük egymást, olyan nagy kockázat azért nincs ezekben az együttműködésekben. Azon például soha nem izgulok, hogy akár a Honvéd Férfikar, akár más kórusok, társulatok vagy zenekarok le tudják-e énekelni a darabjaimat, az ember ötven fölött már nyilván profikkal dolgozik, akiknél a technikai felkészültség, a tempóérzék, a magas szintű énekes tudás alap. Talán furcsán hangzik, de egy-egy bemutató során a leginkább azon szoktam idegeskedni, hogy ha majd meg kell a végén hajolni, akkor jobb vagy bal oldalon kell felmennem a színpadra, lesz-e lépcső, hova kell állni karhoz vagy karmesterhez képest. Nyilván ez csak terelés, mert addig sem azon jár az agyam, vajon szeretni fogja-e a hallgatóság a művemet.
– Az előbb úgy fogalmazott, férfikarra művet írni nem egyszerű. Miért?
Tóth Péter: – Egyrészt kevés van belőle, Magyarországon, sőt, talán egész Kelet-Közép-Európában is, hivatásos együttes pedig csak egy, a Honvéd, ezért ahhoz, hogy egy új műnek hosszabb utóélete lehessen, át kell írni vegyeskarra, valószínűleg ez lesz az Isteni pokol sorsa is. Ez tulajdonképpen dupla munka. Az ember komponálás közben hallja a fejében a zenét, és azt is, legalábbis én, hogyan szól a négyszólamú férfikar, és ahhoz képest hova kell raknom a fákat, a rezeket, sőt, hogy azok milyen arányban szólalnak majd, szintén nagyon fontos. Vagyis nem annyiból áll a történet, hogy átírom a kulcsokat, és odaírom a tenor 1 helyett, hogy hogy szoprán.
Strausz Kálmán: – Olyannyira nem, hogy a férfikar eleve egy felhangdúsabb valami, hiszen mélyebbek a hangok, még a magas tenorok is, ráadásul nagyon kell figyelni arra is, hogy ne legyen egyfolytában hangos. Nemrég hallottam egy csodálatos ellenpéldát, a Regensburger Domspatzen ezerharminc éves énekkara egykori karnagyuk, Georg Ratzinger gyászmiséjén énekelt, egészen elképesztő gyönyörűség volt hallgatni a tiszta, csengő, egymásra figyelő hangukat.
– Mindketten évtizedek óta a klasszikus zene világában élnek, Péter mint a Szegedi Tudományegyetem Művészeti Karának oktatója, volt dékánja is. Hogyan látják, lesz majd akár a zeneszerzők, akár a kórusok, hangszeres zenészek tekintetében a fent említettek példákhoz hasonló minőségi utánpótlás? Különösen, hogy az alapokat megadni képes általános iskolákban az énekóra megbecsültsége egyre kevesebb, valahol a testnevelés és a technika között helyezkedik el, persze hátulról.
Tóth Péter: – Iskolafüggő a dolog. Nagyon jó kapcsolatban vagyok a Marczibányi téri Kodály iskolával, ahova teljesen átlagos diákok járnak, de heti öt énekórájuk van. És imádják. Nemrég mesélte onnan valaki, hogy az egyik osztállyal nemrégiben spontán flashmobot adtak egy metrómegállóban, történetesen az én szerzeményeimet énekelték. Ez különösen jólesett, de a lényeg nyilván nem Tóth Péter, hanem hogy a zene, az ének valóban a mindennapi része az ott tanuló gyerekek életének.
Strausz Kálmán: – A nem zenei iskolákban azért korántsem ilyen vidám a helyzet. Én a másik végén állok ennek a sornak, de egyre súlyosabb problémákkal szembesülök. A professzionális énekes, karénekes megszületése ott kezdődik, hogy az iskolában milyen énekoktatás van. És míg évtizedekkel ezelőtt nem volt ezzel gond, ha most tartunk egy meghallgatást akár férfi-, akár vegyeskarban, bizony nagyon kevesen jönnek, és két hangfaj, a mélybasszus és az alt végképp hiányzik. Ráadásul a jelentkezők tudása is enyhén szólva töredékes.
– Mit lehetne, kellene ez ellen tenni?
Tóth Péter: – Itt jön be az én régi vesszőparipám a felsőoktatási zenészképzés megváltoztatásának régóta esedékes szükségességéről. Aki egyetemen énekelni tanul, az mind operaénekesi karrierre vágyik, miközben a kilencven százalékuk valamilyen kórusban fog kikötni. Erre viszont nincs megfelelő felkészítés. Több társammal jó ideje szorgalmazom, hogy legyen külön kórusénekesképzés legalább egy-két hazai művészeti karon, ahol megtanulható az alaprepertoár, hogy legalább a passiókat, a H-moll misét vagy Brahms Német Rekviemjét ismerjék meg a fiatalok.
Strausz Kálmán: – Máshol már régóta van ilyen. A Dortmunder Chorakademie-n gyerekektől fentőttkorig megy a képzés, igaz, fizetni kell érte, mégis ezerhatszázan tanulnak benne. És amikor eljön a pillanat, hogy a hallgató dönt az oratórium- és az operaéneklés között, a választott műfaj törzsrepertoárját remekül tudni fogja. Én viszont számtalanszor megéltem már, hogy felvettünk valakit, remek hanggal, hadra foghatóan, de egy évbe telt, mire fel tudott zárkózni, és megtanulta még a legalapabb műveket is akár. És akkor még arról a jellemző attitűdről nem is beszéltünk, amit már Péter is érintett, hogy a kórusénekesek nagy része úgy érzi, neki valójában a nagy operaszínpadokon lenne a helye. Nem arra büszkék, hogy mondjuk egy tényleg egyedülálló Honvéd Férfikar tagjai, hanem frusztráltak a helyzettől. Pedig sok embernek be kellene látni még időben, hogy soha nem lesz belőle operaénekes, maximum egy kis koncerten adhat elő majd áriákat. És nem feltétlenül azért, mert nincsenek meg hozzá a hangi adottságai, hanem mert az egy nagyon kemény szakma, amit pszichésen is bírni kell.
Tóth Péter: – Ugyanez igaz a szólista kontra zenekari zenészre is. Nyilván mindenki Kocsis Zoltán akar lenni, aztán jó esetben zeneiskolai zongoratanár lesz belőle. De erre sajnos szintén nem képezzük őket, hanem a sztárkultuszt erőltetjük tovább a hazai zeneoktatásban. Ezért tartom nagyon károsnak, és nem hiszek egyáltalán a „tehetségkutató” Virtuózok című zenei műsorban sem.
– Az óriási népszerűsége ellenére sem?
Tóth Péter: – Úgy sem. Ha van jól működő része a magyar zenei oktatásnak, az ugyanis éppen az alapfokú zeneiskolai rendszerünk. Gyakorlatilag nincs olyan tehetség, akiről attól kezdve, hogy elkezd mondjuk négyévesen hegedülni tíz-tizenkét éves koráig ne derüljön ki, hogy mennyire jó. Rengeteg verseny van, kerületi, területi, városi, a szintén hegedűs fiamon keresztül láttam, hogy bárhova mentünk, mindig ott ült ugyanaz a nyolc-tíz ember, a szakma krémje, akik folyamatosan figyelték-figyelik a kiugró képességű gyerekeket. komolyzene nem olyan, mint a pop vagy a rock, itt nincs olyan, hogy valaki autószerelő, zenélget-énekelget a garázsban, majd huszonévesen egyszer csak kiderül, milyen fantasztikus zenész. Akit ma Magyarországon tizenévesen még semmilyen mérvadó ember nem hallott még hegedülni, zongorázni vagy fuvolázni, az valószínűleg nem elég jó. Innentől kezdve hazug a műsor egésze is. Csak az énekesekkel tudok megengedőbb lenni, ők gyakran valóban később érnek a hangszereseknél.
Strausz Kálmán: – Egyetértek Péterrel, a Virtuózokkal kapcsolatban, és abban is, hogy az alapfokú zeneiskolai oktatásunk nagyon jól működik. Viszont, és ez meg az én vesszőparipám, az általános iskolai énekoktatással is kellene azért kezdeni valamit. Van egy zseniális módszerünk, Kodályé, ami szerte a világon elképesztő eredményeket produkál, mi meg veszni hagyjuk. Pedig a koncepció egyszerű volt: az egész ország értse a zenét, énekeljen-muzsikáljon mindenki, ha másért nem, hát a saját örömére. És mert azóta számos tudományos felmérés bizonyítja, hogy az éneklő-zenélő gyerekek jobban teljesítenek az iskolában is. Sajnos mára viszont felnőttek olyan generációk is, akikből e módszer ismerete nélkül lesznek énektanárok. Ők vajon mit fognak átadni?
Tóth Péter: – Sőt, van itt még egy nagy probléma. Régóta küzdök azzal Szegeden, hogy egy zeneiskolában vagy konziban tanító tanár, mindkettő a Klikkhez tartozik, és közoktatás, kétszer annyit keres, mintha nálam lenne főiskolai docensként doktorival, két nyelvvizsgával és számtalan publikációval. A művészeti felsőoktatásban dolgozók anyagi megbecsülése szégyenletesen a létminimum alatt van, ahogyan egyébként a szimfonikus zenekarok tagjaié is. Természetes, hogy a zenészek, köztük a legjobbak is inkább elmennek délutánonként a Kis kece lányomat lekísérni a furulyásoknak a zeneiskolában: kevesebb stressz, több pénz, és nem kell esténként otthagyni a családot. És ha még nem panaszkodtam eleget, azt is hozzáteszem, hogy a fejpénz miatt minden jelentkezőt fel kell vennünk az egyetemre, ami érthető vezetői elvárás, de a művészi oktatás szükségszerű elit jellege, amelynek lényege a mester-tanítvány viszony, emiatt fokozatosan eltűnik. És még így is deficitet termelünk, hiszen a zenetanárképzésben, ami egyetemi alapszinten olyan, mintha egyből mesterképzésre lenne, hiszen minden hallgatónak heti két órája van például a főtárgytanárával, ami világszinten is kuriózum, az állami finanszírozása kevesebb mint a fele a közismereti tanár szakokhoz képest. Néhány intézmény ezért csak kétévente indít osztatlan zenetanárképzést, de ezt mi vidéken nem tehetjük meg, hiszen az egész megye, régió zenetanárellátása is a mi feladatunk. Egyszer kiszámoltam, évi néhány száz millió forintból megoldódhatna ez az áldatlan helyzet.
– Apró előrelépések sem történtek ez ügyben?
Strausz Kálmán: – Inkább akciók, kampányok vannak, amelyek keretében egyes favorizált szegmensekhez elkezd dőlni a pénz, és ez általában sajnos nem a komolyzene. A néhány évvel ezelőtti állami hangszervásárlási program például nagyon jó volt, de ez az alap- és középfokú zeneiskolát érintette leginkább, sem a felsőoktatási intézmények, sem a nagy együttesek nem profitáltak belőle.
Tóth Péter: – Ehelyett erőltetjük a könnyűzene bevonását az oktatásba, ami szerintem megint csak egy teljes tévút. A folyamat nem felcserélhető: ha az ember klasszikus zenén pallérozódik, és jól megtanulta a hangszerét, könnyűzenészként is igényes lesz, de fordítva ez már nem járható út. A könnyűzenéről ráadásul ki kellene mondani végre, hogy az egy piaci alapokon működő üzleti vállalkozás, ilyen értelemben csak akkor működik jól, ha eltartja magát. Ezért nem tartom helyesnek azt sem, hogy a debreceni egyetemen elindult egy könnyűzenei képzés. Az állami pénzt nem olyanra kell költeni, ami normál esetben önfenntartó.
Strausz Kálmán: – Ehhez is kapcsolódva van itt a zene világában még egy dolog, amitől én személyesen rosszul vagyok, és az a mindenhol erőltetett crossover, azaz a műfajok összekeverése az olcsó népszerűség elérése érdekében. Pedig józan ésszel belátható, hogy ha a kínai erős-savanyú levest összekeverjük a rántott hússal, abból nem világkonyha lesz, hanem szimplán moslék.
– Viszont a kedvelői, művelői szerint becsalogathatók vele az emberek akár a komolyzenei koncerttermekbe, kortárs klasszikus zenei eseményekre is, amire önmagában ma már egyre kevésbé felkelthető az igény. Valóban így van?
Tóth Péter: – Máshogy látom. Ha jót csinálunk, színvonalas, de harmonikus zenét kínálunk a közönségnek, profi zenészekkel és énekesekkel, arra igenis vevők, amellett, hogy nincsenek illúzióm: a magaskultúra sosem a tömegekhez szólt. És itt a szokásos tyúk és tojás kérdése is. Ha például a televízió nem ad színvonalas irodalmi alapanyagból készült tévéfilmeket, helyette valóságshow-k vannak, mondván, hogy az embereknek erre van igénye, akkor nyilván így is lesz. Nem sírom vissza azokat az időket, amikor egy tévécsatorna volt, de tény, hogy amikor hétmillió ember ült a tévé előtt egy Szabó Magda-drámát nézve, senki nem kiabált, hogy fúj, nem ezt akarjuk. Kinyitottuk a világot, ahonnan kilencven százalékban a szemét zúdul ránk. A szórakoztatóipar szereplői pedig felteszik a kezüket, és arra hivatkoznak, hogy az emberek ezt szeretik. Mert ezt kapják. Ha jót kapnának, azt szeretnék, ilyen egyszerű az egész.
Farkas, Anita: Mesterek és tanítványok. In: Demokrata, (24) 37. pp. 60-62. (2020)
