A kihívások zeneszerzője

Idén tavasszal a hatvanadik születésnapját ünnepli. Milyen jelentősége van ennek a kerek évfordulónak az ön számára? 
 

Féltem, hogy egyszer bekövetkezik ez a hatvanas, ezért már tavaly megkezdtem a felkészülést: úgy gondoltam magamra, mint egy „hatvanasra", aki jól tartja magát. Így idén már nem ért váratlanul. Nem csinálunk a születésnapból nagy ügyet – főképp munkával telik e nap, mert éppen Szentendrén zsűrizek. Nyilván lesz családi köszöntés, de nem akarom túldimenzionálni ezt az évfordulót. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy zeneszerzéssel foglalkozom, mert ezt akármeddig lehet csinálni. Nincs korhoz, munkaidőhöz, nyugdíjkorhatárhoz kötve, tehát az évfordulók kevésbé érintenek.

Most épp egy gitárzenekari koncerten vagyunk túl, amely egyben a Spuvenire de Saigon című darabjának ősbemutatója is volt.  Izgul még egy-egy ilyen alkalom előtt, amikor először hallja a saját szerzeményét, vagy hozzá lehet „edződni" ehhez ennyi bemutató után? 
 

Egy ideje sajnálattal vettem észre, hogy már nem megy fel a pulzusom, nem izzad a tenyerem, ha a műveimet játsszák. Ezt kicsit sajnálom, elveszett ez az érzés. De persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy az ember most már a legjobb előadókkal dolgozik, és nem kell amiatt aggódni, hogy vajon jól fogják-e játszani a darabom. Amikor az ember kamaszkorában elkezd zenét írni, akkor meg van arról győződve, hogy ő tulajdonképpen egy Mozart a XX. században, és csak az előadók ronthatják el a művét. Ha az ember kellőképp jó előadókat választ, akkor a probléma megszűnik. Egy idő után már nagyjából az írás pillanatában tudjuk, hogy milyen a darabunk, hogy „zseniális", vagy csak az éppen „elfogadható" kategóriában van – emiatt már kevéssé aggódok. Ma este egyébként azért izgultam picit jobban, mert nem hallottam egyetlen próbát sem, tehát most szembesültem azzal, hogy a tempók, dinamikák olyanok-e, amilyennek lenniük kell. Egyébként nagyjából a második ütemtől már tudni lehet, hogy rendben van-e a megszólaltatás, és itt rendben volt.
 

Rendkívül gazdag és színes a szakmai életpályája, széles spektrumban kamatoztatta az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudását. Szinte nincs olyan zenei forma, műfaj, stílus, amiben ne alkotott volna maradandót. Mi áll ennek a sokszínűségnek a hátterében? 
 

Azt hiszem, a kíváncsiság. Ha zenét írok akkor is, ha a könyvet írok, akkor is. A tudásvágy inspirál, hogy valamit jobban tudjak. Például a mai napig rendszeresen tanulmányozok otthon jazzkottákat, hogy lássam, hogyan csinálják a nagyok. Nagyon izgat, hogy Art Tatum, Oscar Peterson és a többiek mit tudtak, amit én nem. Valószínűleg ez hajt minden irányba, és persze a kihívás, hogy meg tudom-e csinálni. Tudok-e jó vonósnégyest vagy operát, esetleg versenyművet írni.  De akkor is, ha regényről vagy meséről van szó. Néha úgy érzem, könnyen megy. Ilyenkor megijedek, mert gyanús leszek magamnak. Ezzel együtt ezek kegyelmi pillanatok. Engem ez a sokféleség éltet. 

Eddigi életművében számos irodalmi mű, történelmi évforduló ihlette mű van, vagy akár egy művész, mint például Csontváry személyisége, művészete is inspirációt jelentett.
Biztonságot vagy éppen megoldandó, különleges feladatot nyújt Ön számára az ilyesfajta háttér? 
 

Az irodalmi háttér fontos, mert az irodalom kamaszkorom óta az életem része. Szép nagy könyvtárral rendelkezünk, és bár tudjuk, hogy könyvek által nem lesz előrébb a világ, de azért jó hinni benne. Az ember úgy érzi, általuk részese lesz egy másik univerzumnak. Ez közhely, de minden könyv, minden regény egy másik világ, és hihetetlen jó dolog ezekbe belebújni. A mi pályánk, a zeneszerzés, ugyanilyen. Elképzelünk különböző világokat, és ezeket megteremtjük magunknak. Az irodalom, a film is ezt csinálja. Amikor Csontváryhoz nyúlok, megpróbálom azt a világot magamévá tenni, belehelyezkedni abba az attitűdbe, abba a bőrbe. Ezek a feladatok kitágítják az én horizontomat is minden irányba, és bízom benne, hogy a közönségét is.


 

A másik jellemzője a Tóth Péter-zeneműveknek a különböző zenei korokra, konkrét zeneművekre, stílusokra való reflektálás. Mi inspirálja a bátor és virtuóz zenei idézetekre, parafrázisokra?  
 

Most is hiszem – csak már ritkábban alkalmazom –, hogy ha van három hang egy számomra fontos Bach-műből elrejtve a kompozíciómban, úgyhogy senki nem hallja rajtam a kívül, az attól még erősíti a művet. Ahhoz hasonlít, mint amikor egy régi épületből átveszünk egy ablakkeretet és beépítjük az újba… Tulajdonképpen ezek nem is hivatkozások, sokkal inkább kulturális amulettek. Például a Halál belovagol Európába vonósnégyesem, vagy az Európa elrablása című zenekari darabom kimondottan az európai kultúra elvesztésétől való félelmemről szól. Ezért gondoltam fontosnak, hogy azokat a jelentős zenei pillanatokat, hangokat, motívumokat amelyek számomra az európai kultúrát képviselik, beépítsem a műveimbe. A Bartók hegedűverseny motívumai éppúgy, mint a Halál és a lányka, a Szeikilos sírfeliratai vagy a Kunst der Fuge témája ezáltal egy mentőkabinba kerüljenek, mert nagyon félek, hogy ezeket éppen elveszni hagyjuk.  
 

Szabad olyat kérdezni egy alkotótól, hogy van-e személyes kedvence a saját alkotásai között?
 

Több is van, amit szívesen meghallgatok újra, de nem mindig adja ugyanazt a megnyugtató élményt, amit várok. Néhány napja tartottam előadást a Tóték című operámról és rájöttem, hogy egész jól sikerült, még most is kedvelem. Vannak olyan kórusműveim, amikről tudom, hogy jók, és sokat jelentenek nekem. Öt-tíz olyan darab van az életemben, amire kimondottan büszke vagyok. Mondanám, hogy ezek lesznek, amik majd fönnmaradnak utánam, bár ez lehet, hogy butaság… előfordulhat, hogy nem marad fönn semmi az ember után, de fontos, hogy megírtam őket. Van egy tucat amire egyáltalán nem vagyok büszke, a többi pedig a Gauss görbén középen helyezkedik el. 
 

A zeneszerzésen kívül még számtalan módon szolgálja a zenét: hangmérnökként, filmzenék szerzőjeként, művészeti szakíróként, most egyetemi tanárként, zeneműkiadóként, művészeti vezetőként a Magyar Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tagozatának vezetőjeként vesz részt a zeneművészet értékeinek felmutatásában. Ez a művészetmenedzsmenti tevékenység komolyan vett küldetéstudatról, felelősségvállalásról tanúskodik. 
 

Mindig elmondják, hogy sokfélét csinálok, én meg azt gondolom, hogy igazából egyfélét. Az én szakmám a zeneszerzés, amihez hozzákapcsolódik a tanítás, egy zeneműkiadó fenntartása, ezek pedig a zeneszerzés elágazásai, vállalfajai. A kiadót akkor hoztuk létre, amikor egyetlen nagy magyar zeneműkiadó sem adott ki kórusműveket, mert mindenki fénymásolta őket. Szerencsére tisztességesen prosperál, nem ebből kell megélnünk, de nem fizetünk rá. A filmkészítés, filmzeneírás, regényírás, ezek is a zenéről szólnak végeredményben. Vannak még a társadalmi tevékenységek, mint az MMA-tagozatvezetés, a különböző kuratóriumok, pályázati bírálatok. Én abban hiszek, hogy sokkal több embernek kellene a közjóért dolgozni, de valahogy ez manapság nem divat. Nekem Széchenyi ilyen szempontból a példaképem, aki képes volt felülemelkedni mindenen széthúzáson és egy évi jövedelmét az oktatás, a kultúra és a tudományok számára felajánlani. Szerencsére meg is tehette anyagilag, de mutassunk ma Magyarországon hasonlót. Jó lenne követnünk a jó példát, komolyan kéne venni, hogy felelősséggel tartozunk az oktatás, a kultúránk iránt, egyszóval mindenki iránt.
 

Nagy változás történt az életében, hiszen a szegedi után a Pécsi Tudományegyetemen folytatja tanári tevékenységét. Nyugtassa meg a szegedieket, hogy nem szakad el teljesen a várostól, amelynek művészeti életét 2011 óta formálja… 
 

Remélem, hogy nem szakad meg ez a kapcsolat. Nagyon szeretem Szegedet. Most már tizennégy éve ez a második otthonom. Az egyetlen olyan magyar város, ahol életvitelszerűen is tudok élni, még zenét is tudok írni, ami azért kevés helyen fordul elő. Úgy alakultak a dolgaim, hogy az oktatási tevékenységemet átteszem Pécsre, de bízom benne, hogy ami a szimfonikus zenekarhoz, színházhoz, kórusokhoz köt, továbbra is élni fog. Van még itt teendőnk, akár MMA, akár egyéb kulturális szempontból. Rengeteg zenészbarátom van a városban, akikkel jó együtt lenni. És azt szoktam mondani, hogy ha semmi mást nem köszönhetnék Szegednek, csak azt, hogy Szecsődi Ferencet megismertem, már önmagában is megérte megtenni annak idején ezt a 170 kilométert. 
 

Milyen téma foglalkoztatja mostanában, készül-e új mű jelenleg, várható-e bemutató a közeljövőben?  
 

Több olyan nagyszabású dolog van, aminek a bemutatását várom, vagy az előkészületei zajlanak. Ezek egyike a Mohácsi Requiemem, amely a mohácsi csata 500 éves évfordulójára készült. Egy kilencvenperces nagy műről van szó, kiegészítve népi énekekkel, imádságokkal, a magyar irodalomból vett versekkel – ennek a bemutatása nagyon fontos számomra. Zongoraversenyemet tavasszal és ősszel hallani lehet majd újra és van egy elkezdett opera ötletünk: a Játék a kastélyban című darabból szeretnék vígoperát írni. Itt még nagyon az elején tartunk a folyamatnak, de Szakonyi Károly vállalta a dramaturgiai munkát, és el is készítette a tőle megszokott, magas színvonalon. Várom már, hogy írhassam, mert ez a feladat nagyon izgat. Közben készülnek kisebb művek mindig, felkérésre – általában kórusművek vagy kamaraművek –, mint ahogy ez a mai gitárdarab is, amit hallottunk, de vannak időnként zsűrizési feladatok is.  Ezek igazán jó felkérések, tehát mindig van mit csinálni. 

 

Szöveg: Varga Márta

Élvezetes kortárszenei koncertet rendeztek kortársaknak

• Varga Géza

2025. 03. 28., 14:21

Vedd észre a szépet! címmel kortárszenei hangversenyt rendeztek csütörtök este a Kecskeméti Kodály Iskolában. Az intézmény művész-tanárai velünk együtt élő és alkotó magyar zeneszerzők műveit szólaltatták meg. Kiváló játékuknak, valamint a darabokhoz hozzáfűzött érdekes, időnként kifejezetten szórakoztató ismertetőknek köszönhetően a szép számban megjelent zeneszeretők maradandó élményekkel gazdagodtak.

Fotó: Gyenes Kata

A galéria 46 képet tartalmaz

A 40. Kecskeméti Tavaszi Fesztivál részeként tartották meg csütörtök este a Kodály Iskola művész-tanárainak koncertjét. Az intézmény 2025-ös kortárszenei hangversenysorozatának második alkalmán Balogh Máté, Ittzés Tamás, Tóth Péter, Vajda János és Zempléni László alkotásait hallhatták az érdeklődők. A Nemzeti Kulturális Alap által is támogatott est célja az volt – ahogyan a házigazda iskola főigazgatója, a műsorvezetői feladatot is magára vállaló Ittzés Tamás fogalmazott –, hogy: „a mai zene és a közönség nem mindig felhőtlen és nem mindig feltétlenül egyértelmű viszonyát javítsuk, hogy közelebb vigyük a komolyzenének általában konzervatívabb közönségéhez a kortárs zenét.” Ennek megfelelően a koncerten kivétel nélkül olyan zeneszerzők művei csendültek fel, akik napjainkban is köztünk élnek.

Először Kondacs Szilvia (hegedű), Balogh-Jámbor Janka (gordonka) és Éliás Katalin (zongora) előadásában Vajda János Trióját hallgathatták meg a Kodály Iskola hangversenytermében helyet foglalók, azután Balogh Máté függesztett cintányérra komponált szólódarabját, a Silenzio!-t Palotás Gábor adta elő. A folytatásban Zempléni László Rapszódia című alkotását Földi János (kürt) és Révész László szólaltatta meg, míg az első rész zárásaként Tóth Péter három fuvolára írt kompozícióját, a Perpetuum mobilét Balog-Pulius Emese, Polyák Zsóka és Dratsay Ákos tolmácsolta. Az egymástól stílusában, hangulatában merőben eltérő zeneművek osztatlan sikert arattak a szép számú közönség körében – a darabok értését-megértését Ittzés Tamás háttér-információi is nagyban segítették –, a darabok próbafolyamatára láthatóan kellő időt és energiát fordító művész-tanárokat vastapssal jutalmazta a nagyérdemű.

Rövid szünet után – az est szervezői „menekülési” lehetőséget biztosítottak a modern darabokra kevésbé fogékony és esetleg a kortárs zene hallgatásába kissé elfáradó zeneszeretőknek – változatlan hangulatban és jól érzékelhetően hasonló „összetételben” folytatódott a koncert. Előbb Ittzés Tamás mutatkozott be zeneszerzőként, Három szerelmes dalát – melyeket Buda Ferenc: Ne rejtőzz el, Radnóti Miklós: Két karodban, illetve Ady Endre: Őrizem a szemed című verseire komponált – Mudrák Mariann énekelte, feleségét zongorán a mű szerzője kísérte.

Ezt követően ismét egy Balogh Máté-darab, a 7 Ant(hem)s következett. A komponista felesége ezúttal is színpadra lépett, Balogh-Jámbor Janka azonban nem a párjával szólaltatta meg a hét hangyát bemutató miniatűröket, partnere csütörtök este Révész László volt. A mű elhangzása előtt Balogh Máté is szót kért. A hangversenyt személyes jelenlétével megtisztelő alkotó először egyfajta vallomásként arról beszélt  – visszautalva a korábban hallott „cintányér-művére” –, hogy bármely művészetágról is van szó, a fiatalok általában kísérleteznek, később viszont „konzervatizálódnak”. Ezt a folyamatot önmagán is megtapasztalta: „Ezt a darabot 11 éve írtam, azaz mostani életemnek egyharmadával ezelőtt. Akkor végeztem a Zeneakadémián, és nagyon-nagyon új és modern akartam lenni. S mennyire érdekes, hogy most már nem, vagy egyre kevésbé foglalkozok tovább ezzel a dologgal. Tehát az én életemben is – pedig nem vagyok egy idős ember – van egy ilyen folyamat.” Balogh Máté megosztotta a hallgatókkal azt is, hogy milyen kapcsolat fűzi őt és feleségét Révész Lászlóhoz. „Hárman együtt még nem szerepeltünk, viszont az esküvőnkön ő orgonált, úgyhogy ez egy nagyon személyes dolog lesz, hogy így is közösségbe leszünk foglalva.” A fiatal zeneszerző végül az Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című kötetének (hét hangya) című novellája alapján íródott kompozícióját közelebb víve felolvasta a humoros szöveget: „Bennem hét hangya mászik. Az első hangya színe a szél, cirrenése elmosott edények csörgése, potroha a tavasz, szöszmötölése a pókok reggelije, a csápja a törvény és a lábai gyorsak. A második hangya Isten tükre, melyről szétpereg a fény, mint a májusi eső az arcon...”

A hangverseny zárásaként ismét egy olyan műben gyönyörködhettek a megjelentek, amelynek alkotója is közöttük foglalt helyet. Tóth Péter Olasz koncertjét Dratsay Ákos (fuvola), Juhász Ágnes (hegedű), Madarász Éva (zongora), Mészáros Orsolya (klarinét), Palotás Gábor (ütőhangszerek) és Somogyi Zoltán (fagott) adta elő, Műve elhangzása előtt a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja is a mikrofonhoz lépett. Előbb Ittzés Tamás kérdéseire válaszolt, például arra, hogy véleménye szerint milyen utat járnak be a kortárs zeneszerzők. „Azt gondolom, a művészetekben nincsen fejlődés, aki azt gondolja magáról, hogy jobban fest, mint Leonardo, vagy jobb zenét ír, mint Bach vagy Machaut, az nyilvánvalóan téved. Változás van, természetesen, mások az eszközök, mások a kifejezési módok.” Tóth Péter beszélt arról is, hogy régóta, talán a Zeneakadémia utolsó évei óta „nagyjából” tonális zenét ír: „Számomra a tonalitás olyasmi, mint a gravitáció, tehát nekem tudnom kell, hogy hol van a fönt vagy hol van a lent, hogy azután attól eltérjek. Ha ezt elveszítem, akkor elveszettnek érzem magam a világban.”

Ittzés Tamás rögtönzött riportja vidám percekkel ért véget: Tóth Péter egy, az Olasz koncert című művéhez fűződő történetével általános derültséget keltett. „Amióta elkezdődött a koncert második része, azon gondolkodom, hogy a feleségemet hogyan tudnám bevonni ebbe a történetbe – utalt arra, hogy korábban két szerzőtársa felesége is főszerephez jutott az este folyamán. – Eszembe jutott, hogy ennek a darabnak van egy számomra nagyon fontos keletkezéstörténete. Volt egy nagyon jól fizető állásom az Óbudai Társaskörben, emellett meghívtak tanítani a szegedi egyetemre, ahol nagyon rosszul fizettek. Így együtt ez a kettő rendben volt. Közben azonban észrevettem, hogy egyre rosszabbul érzem magam a társaskörben, és szívesen eljönnék onnan. Megkérdeztem a feleségemet, mit szólna a változáshoz, meg tudnánk-e élni a kisebb fizetésből. Ő azt mondta, hogy döntsek úgy, ahogy nekem jó, egyébként meg meg fogunk élni kevesebből is. Én azt mondtam, várjunk egy kicsit, hátha kapunk valamilyen jelet, hogy mi legyen a sorsunk. S ha hiszik, ha nem, két héten belül kaptam egy e-mailt Olaszországból, egy Civita di Castello nevű középkori városkából, ahol vagy 50 éve rendeznek zenei fesztivált, és valakinek a valakijének a valakije engem ajánlott nekik. Kérnek, írjak egy kamaraművet a számukra, egyúttal mellékeltek egy elég tisztességes összeget. S akkor azt mondtam a feleségemnek, itt az égi jel. Hát így keletkezett ez a mű. S mivel olasz felkérésre készült, adott volt, hogy Olasz koncert legyen, legalább a címe legyen jó, Bach úgysem tud tiltakozni. Egyébként volt még egy érdekesség: a szervezők kikötötték, hogy mivel a fagott- és az ütőszólamot egy ember fogja játszani, ezért úgy kellett megírnom, hogy egyszerre ez a két hangszer ne játsszon. Azóta se találkoztam olyan fagottossal, aki ütős is, vagy ütőssel, aki fagottozik is.”

A kortárszenei koncert messzemenően igazolta a szervezők elvárásait. A megjelentek kellemes, derűs perceket átélve – a művekből kisejlő „szépet” felfedezve – mindvégig kitűnően érezték magukat.