Ad libitum - Balog József hangversenye kortárs szerzők zongoradarabjaiból


2024. 02. 16.



Pikofogó és a Háromkobold


2023. 12. 26.


Pikofogó és a Háromkobold

 

-          No megállj csak barátocskám! Most elkaptalak!

Pikofogó megrémült. Megrémült, mert pontosan tudta, hogyha valaki azt süvölti, üvölti, kiáltja, harsogja, vagy csak vészjóslóan suttogja - kicsit gúnyosan, szinte károgva, recsegteti, megnyújtva és kihangsúlyozva a cs és a k hangzókat -, hogy barátocskám, az soha nem jelenti azt, hogy az illető a barátjának tartaná őt. Sőt. Igazából éppen az ellenkezőjét jelenti. És a barátnak éppenséggel az ellenség szó az ellentéte. És ha az ellenségünk azt mondja, hogy most elkapott bennünket, az sok mindent jelenthet, csak jót nem. Szóval pontosan ezért rémült meg Pikofogó. Mert eddig nem tudott róla, hogy lennének ellenségei. Ha azt mondom, hogy nem tudott róla, az nem azt jelenti, hogy korábban voltak, de már elfelejtette, hanem azt, hogy eddig határozott meggyőződése volt, hogy nincsenek. Jó, nem minden erdő- és mezőlakóval, lápvidéki lénnyel, csalogató lidérccel, kiszámíthatatlan kobolddal, tóban úszkáló, felhők közt száguldó teremtménnyel volt kimondottan szoros baráti kapcsolatban, de ellenségről nem volt tudomása. Egyszer még egy idetévedt morózus óriással is megtalálta a közös hangot.

-          Adod vissza azonnal azt a zsák diót, amit elcsentél a kamrámból?! Hiába tagadod, láttalak, ahogy társaiddal együtt, hátadon a zsákmánnyal elszeleltél.

Pikofogó megfordult, hogy lássa, ki szól hozzá. Ha eddig csak megijed, akkor most már komolyan félni is kezdett. Még akkor is, ha anya szerint ezt pont fordítva kellene csinálni. Szerinte jobb félni, mint megijedni, de mit csináljon az ember gyereke, ha előbb ijed meg és csak aztán jut eszébe az anyai intelem?

Mindenesetre a látvány nem volt mindennapi.

Maga a fekete ördög állt előtte. Fekete volt a haja, fekete volt a szakálla, fekete volt az arca, fekete volt a ruhája és fekete volt a hatalmas mancsa is, amivel Pikofogó nyakát erősen tartotta. Kénköves füst szaga lengte körül. És nagyon mérgesnek látszott. De nem csak annak látszott, az is volt. Határozottan. És mérgét, bosszúságát, haragját, dühét, vagy akármi is volt, ami eltöltötte fekete testét, ami elöntötte fekete agyát, most ezen a szerencsétlen kisfiún akarta kitölteni. Aki nem értett semmit, aki nem tudott semmiről, és tudomása szerint nem tett senkinek semmi rosszat. Most mégis az ördög mancsai közt találta magát. Pikofogó egy dolgot biztosan tudott; innen minél előbb meg kell szabadulni; vagy csellel, vagy csalással, vagy szép szóval, vagy erővel, de meg kell szökni. Kicsit fészkelődött, próbálgatta, meddig terjed a mozgástere, majd egy határozott mozdulattal – mindkét lábát térdben behajlítva, a gravitációt néhány másodpercre legyőzve – felugrott és a visszahuppanó teste teljes tömegével egyetlen pontra koncentrálva ráugrott fogvatartója bal lábára. Egyenesen a kopott – mondanom sem kell, hogy koromfekete – csizma lábujjakat rejtő végére.

-          Ó, hogy az ördög! – káromkodta el magát a fekete szörnyeteg.

-          Na, ilyet sem hallottam, hogy az ördög maga magát idézze meg – mondta ki önkéntelenül is hangosan a gondolatait Pikofogó.

Már éppen futásnak indult volna, amikor a másik utána szólt.

-          Várj csak, mit mondtál? – kérdezte értetlenül és kicsit tétován.

-          Csak annyit – vett egy bátorságnyi nagy levegőt – hogy ki hallott már olyat, hogy az ördög, önmagát emlegeti?! Még jó, hogy nem a saját öreganyját hívta segítségül!

Pikofogó emlékezett rá, hogy számtalan mesében - amiket anya szokott olvasni elalvás előtt -, emlegetik az ördög öreganyját. Aki olyan csúnya és gonosz, hogy elhervadnak a nyíló virágok, a bárányfelhők elfelejtenek bégetni az égen és még a nap is elbújik ijedtében. Megnézve a kénköves szagot árasztó, kormos alakot, bele sem mert gondolni, hogy nézhet ki az öreganyja.

-          Az ördög? – kérdezte amaz értetlenkedve – Márminthogy én?

-          Ki más? – vágta rá Pikofogó és már fordult is az ellenkező irányba, hogy futásnak eredjen.

Ekkor az ördög elnevette magát. Ha azt mondom elnevette magát, akkor nem arra gondolok, hogy egy rövidet heherészett, vagy vékonykán kuncogott, hanem arra, hogy teli torokból, harsányan és végeérhetetlenül hahotázott.

-          Én, az ördög? Ez a legjobb, amit azóta hallottam, hogy szénégetőnek álltam ezelőtt vagy negyven éve.

Pikofogó elgondolkodott. Azt nem tudta, hogy mit jelent pontosan a szénégető – bár volt valami halvány (utólag kiderült, téves) elképzelése –, de abban biztos volt, hogy nem lehet azonos az ördöggel. Tudta, hogy jobb lenne odébbállni, mert a lopás vádja még mindig ott párállott a kénkőszagú? szénporos? levegőben, de a kíváncsisága nagyobb volt az óvatosságánál. Pedig azt is tudta, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Ezt egy vastag gerincű, öreg könyven olvasta. A könyvet Mindentudótól kapta, akiről mindenki tudja, hogy nagyon kíváncsi és nagyon öreg.

-          Akkor maga nem is az ördög? – kérdezte Pikofogó kicsit félve, kicsit reménykedve, kicsit csalódottan.

-          Talán úgy nézek ki?

-          Hááát.. – de Pikofogó jobbnak látta nem befejezni a mondatot.

-          Szénégető vagyok. Ez a mesterségem és egyben a nevem. Kicsit koszos, de én nem szégyellem.

-          Szénégető? Mesterség? – ámult el Pikofogó – de hát szenet mindenki tud égetni! Csak bedobja a vaskályhába, meggyújtja és már ég is. Láttam ilyet sokszor.

-          Jaj, de tudatlan vagy! A szénégető nem elégeti a szenet, hanem éppenhogy szenet készít. Fából. Faszenet.

-          Fából szenet? Nem fából vaskarika ez?

-          Mit hablatyolsz itt össze? Miféle vaskarika? Teljesen összezavarsz! – mondta Szénégető, aki korábban még maga volt az ördög, de már tudjuk, hogy ez téves feltételezés volt.

-          Maga van összezavarodva? – jött meg Pikofogó hangja, bár anya mindig azt mondta, hogy a felnőttekkel szemben akkor is őrizzük meg a hidegvérünket és főleg az udvariasságunkat, ha úgy érezzük sérelem ért minket – Akkor mit mondjak én? Előbb nyakon csíp a hatalmas fekete mancsával, majd közli, hogy fából készít szenet, ami szerintem tiszta vaskarika, ja és hogy el ne felejtsem, még lopással is megvádolt. Ez igazán nem volt szép!

Szénégető visszanyerte korábbi határozottságát.

-          Azám a dió! Azonnal add vissza a diómat. Az egész zsákot! Magam gyűjtöttem, szárítottam és diós bejglit szerettem volna sütni belőle karácsonyra. De ha nincs dió, nincs bejgli sem. Márpedig a diósbejglit mindennél jobban szeretem.

Szénégető nagyon nekibúsult. Egy kicsit Pikofogó is, mert ő is nagyon szerette a bejglit. Szinte összefutott a nyál a szájában, ha rágondolt a sütőből frissen kivett, aranybarna bejglirudakra.

-          De értsd meg, nem én vittem el a diódat. Anya azt mondja, hogy ne nyúljunk a máséhoz. És én nem is szoktam. De ha gondolod, megkeresem és visszahozom.

Szénégető fekete szemében megcsillant a remény.

-          Komolyan mondod?

-          Persze! – vágta rá Pikofogó kissé határozottabban, mint azt a helyzet indokolta volna. Fogalma sem volt ugyanis, hogy merre keresse a tolvajokat, és mi lesz, ha nem találja meg a zsákot. Vagy megtalálja a zsákot, de már üresen. Vagy megtalálja a tolvajokat a zsákkal, de azok nem akarják visszaadni? Rengeteg kérdés kergetőzött a fejében.

A rengeteg kérdésre pedig a legjobb megoldás a gondolkodás. A gondolkodást a mozgás segíti – legalábbis így olvasta egy másik vastag könyvben – így Pikofogó nekiindult. Ahogy ment, annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette a dióhéjak ropogását a lába alatt. Pedig, ha időben felfigyel a zajra, nem érte volna meglepetésként – és mondjuk ki, kellemetlen meglepetésként – a három kobold, akik útját állták.

-          Állj! – kiáltotta az első.

-          Megállj! – kiáltotta a második.

-          Azonnal állj meg! – kiáltotta a harmadik.

Hosszú csúcsos sapkát, piros mellényt, zöld nadrágot, csibész tekintetet és hozzá tartozó két-két hegyes nagy fület viseltek. Nem tűntek veszélyesnek, de Pikofogó tudta, hogy nem árt az óvatosság. És azt is, hogy a határozott fellépés fél siker.

-          Milyen dolog egy békésen sétáló embergyereket csak úgy, ukmukfukk megállítani? – kérdezte erősnek és határozottnak szánt hangon.

-          Uk? – kérdezte döbbenten az első.

-          Muk? – kérdezte megrökönyödve a második.

-          Fukk? – kérdezte a csodálattól szinte elalélva a harmadik.

-          Te honnan ismersz minket? - kérdezték egyszerre.

-          A koboldokat mindenki ismeri – felelte Pikofogó.

-          A koboldokat, úgy általában igen – mondta az első.

-          De mi nem akárkik vagyunk – mondta a második.

-          Mi a Háromkobold vagyunk – mondta a harmadik.

-          A nevünk Uk, Muk és Fukk – mondták jókedvűen egyszerre. És aki a Háromkobold titkos nevét tudja, az csak jóbarát lehet. Szóval, mit szólnál, ha mától barátok lennénk? – kérdezték egyszerre, csalafinta vigyorral a képükön.

Barátságot nem illik visszautasítani és különben is jobb ma három szeleburdi barát, mint holnap egy határozott ellenség – gondolta Pikofogó, bár arra nem emlékezett, hogy ezt olvasta volna valahol. Elvégre az ember gyerekének lehetnek néha saját gondolatai is. De bármilyen csábító is volt az ajánlat, volt egy kis bökkenő. És ez a kis bökkenő, elég nagynak bizonyult.

-          Tolvajokkal nem barátkozom! – jelentette ki erélyes hangon.

-          Tolvajokkal? – kérdezte Uk, miközben dióktól dagadó zsebeit ellenőrizte.

-          Ezt ránk értetted? – kérdezte Muk és megigazította a zsákot a hátán.

-          Úgy nézünk ki, mint a tolvajok? – kérdezte Fukk, és közben egy nagy barna diót roppantott éppen ketté, majd látható élvezettel majszolni kezdte a belsejét.

-          Pontosan rátok. Az a dió nem a tiétek, és ezt ti is tudjátok.

A három kobold döbbenten nézett rá.

-          Nem a miénk? De hisz’ mi találtuk. Ott hevert gazdátlanul, mégsem engedhettük, hogy valaki ellopja. Inkább magunkhoz vettük, hogy biztonságban legyen. Te is tudod, mennyire kell vigyázni! – egymás szavába vágva tódítottak-lódítottak.

Pikofogó belátta, hogy itt csak valamiféle csellel, furfanggal, vagy egyéb más zseniális ötlettel tudja megmenteni Szénégető dióját és ezzel a mennyei illatú karácsonyi bejglit.

-          Hát, ha találtátok, az persze egészen más – kezdte lassan, elgondolkodó mézes-mázos hangon, bár anya mindig azt tanította, hogy nem kezdünk háttal mondatot. – Akkor ez nem az a dió, amit keresek. Egy pillanatig pedig azt hittem. Mindenesetre nagy kár. Nagyon nagy kár. – Ezzel úgy tett, mint, aki tovább akar menni.

Uk, Muk és Fukk értetlenül és leesett állal nézett rá.

-          Kár? – kérdezte Uk.

-          Nagy kár? – kérdezte Muk.

-          Nagyon nagy kár? – kérdezte Fukk.

-          Mit értesz azon, hogy nagyon nagy kár? – kérdezték együtt.

-          Csak azt, hogy aki megtalálja Szénégető eltűnt három zsák dióját, az nagy jutalomban részesül.

-          Három? – kérdezte Uk.

-          De hisz’ – mondta Muk.

-          De csak egy – kezdte Fukk.

-          De hiszen csak egy zsák dió volt a kamrában, nem három! És annak is elfogyott már a fele! -Hadarták egyszerre.

-          Ha csak egy zsák volt és annak is elfogyott a fele, akkor bizony ez valóban egy másik zsák lehet. Ne is vesztegessünk rá több szót. A jutalmat majd valaki más kapja meg…

-          A jutalmat? – kérdezte Uk.

-          Valaki más? – kérdezte Muk.

-          Kapja meg? – kérdezte Fukk.

-          Ó, a manóba, ha ezt tudtuk volna! – kiáltották elkeseredve mindhárman. – Oda a jutalom!

Pikofogó úgy érzete most jöhet a csel második fele;

-          Nincs még minden elveszve. Ha valaki - bárki, akárki, akár tolvaj, akár barát - visszavisz három zsák diót Szénégetőnek, meglesz a jutalma, ebben egészen biztos vagyok! – jelentette ki határozottan.

-          Három zsákkal? De az rengeteg! – mondták egyszerre. – Órákig tart, mire összeszedünk ennyit!

A három kobold egy pillanat alatt szétszéledt és őrült tempóban kezdett a dió gyűjtésnek. Jó két óra múlva három tömött zsákkal és hullafáradtan jöttek vissza.

-          Itt a há.. – lihegte Uk.

-          Itt a három zsák – pihegte Muk.

-          Itt a három zsák dió – fejezte be a mondatot Fukk.

-          Indulhatunk a jutalomért – mondták egyszerre, fáradt hangon, de reménykedve.

Pikofogó vezette a menetet. Peckesen lépdelt, mint egy őrmester a bakák előtt a díszseregszemlén. Éppen csak nem dirigált, hogy bal, jobb, bal-jobb-bal. De éppen csak, hogy nem.

Így érkeztek meg Szénégető tisztásához. Szénégető éppen a boksáját egyengette le földdel. A boksában lassan izzott a sok fahasáb és a füst vékony csíkokban tört elő és kunkorodott ki a földborítás apró nyílásain.

-          Nohát, nohát, mit látok? Akármi legyek, ha ez nem három kobold és az a kisfiú, aki megígérte, hogy visszaszerzi nekem a bejglihez való diót.

-          De bizony, hogy azok vagyunk! Uk, Muk és Fukk a három kobold – mondta Uk, Muk és Fukk, a három kobold, izgatottan lesve, találgatva, mi is lesz majd a jutalom.

-          És Pikofogó! – mondta Pikofogó a kisfiú. - Képzeld Szénégető, ezek a kedves, jóságos, udvarias és nagyon szorgalmas koboldok, akiket itt látsz – ezzel körbemutatott a három csíntalan koboldon – hallották hírét, hogy eltűnt egy zsák diód és voltak olyan kedvesek, hogy kárpótlásként rögtön három nagy zsákkal is begyűjtöttek neked. Éppen ezt cipelik itt a hátukon. Neked hozták. Ugye, elfogadod?

Pikofogó egy cinkos kacsintással jelezte Szénégetőnek, hogy menjen bele a játékba és ne kezdje vizsgálni, miként is történt a valóságban az eset.

-          Arra gondoltam – folytatta Pikofogó, hogy biztosan megjutalmazod ezt a három koboldot a kedvességükért. Ugye nem tévedtem?

-          Nem bizony! – vette a lapot Szénégető. - Egy-egy rúd bejglit szeretnék nekik ajándékozni a kedvességükért.

-          Ez az a bizonyos varázsbejgli, amiről már annyit hallottam? – kérdezte Pikofogó újabb hatalmas, titkos-cinkos összekacsintással Szénégető felé.

-          Miféle varázsbejgli? – kérdezte Uk, Muk és Fukk rosszat sejtve.

-          Ez bizony pontosan az! – felelte Szénégető, bár nem tudta, hogyan is kellene befejezni a mondatot. Pikofogó segítette ki.

-          Megakad a torkán annak, aki hazudik, vagy rosszban töri a fejét. – Folytatta Pikofogó. – De nektek nincs semmi félnivalótok, ugye? – ezzel szúrósan a koboldokra nézett.

Néhány végtelennek tűnő másodpercig megállt minden mozgás, néma és ólom súlyú csend borult a tájra.

Uk, Muk és Fukk elszégyelték magukat.

-          Nem fogadhatjuk el – kezdte Uk sápadtan.

-          Nem érdemeljük meg – folytatta Muk vöröslő fejjel.

-          Hisz mi voltunk, akik kölcsönvettük? nem! elloptuk a zsák diódat – mondta ki a lényeget Fukk.

-          Bűnösök vagyunk és nem érdemlünk semmiféle jutalmat – mondták egyszerre és szégyenkezve lehajtották a fejüket.

-          Nos, lopni valóban nagyon-nagyon csúnya dolog – kezdte Szénégető –, de az is tény, hogy jóvátettétek a bűnötöket, és biztos vagyok benne, hogy jó lecke volt mindhármatoknak, és örökre megtanultátok, hogy lopni soha, semmilyen körülmények között nem szabad! Éppen ezért nem vonom vissza a jutalmat, hanem megtoldom. Tudom, hogy a koboldoknak az acél szerszámok készítéséhez szükségük van faszénre. Hozzám mindig jöhettek, s vihettek annyit, amennyire csak szükségetek van. Most pedig lássunk neki a diósbejgli készítésének!

Azzal Szénégető és segítőtársai, Pikofogó, valamint a három bűnbánó kobold, Uk, Muk és Fukk nekiláttak, hogy elkészítsék a legfinomabb karácsonyi bejgliket. Rövidesen semmihez sem hasonlítható ínycsiklandó illat lengte be a környéket, jelezve, hogy nincs karácsony diósbejgli nélkül!

 


Pikofogó kalandjai


2023. 12. 15.


Pikofogó és az Óriás

Pikofogó első meglepetésében nem értette mi is történik igazából. Az egyik pillanatban még vidáman sétált hazafelé a Nagy Ingovány kéklő tócsái mellett kanyargó keskeny, de jól kitaposott ösvényen, vigyázva, hogy véletlenül se verje fel léptei zajával az alvó koboldokat, lidérceket és egyéb, meglehetősen kiszámíthatatlan – Mindentudó azt mondaná: érzelmileg labilis, tetteikben következetlen – lényeket, a másikban pedig hirtelen elsötétült az ég. Amikor azt mondom hirtelen, akkor nem arra gondolok, hogy az egyik percben még így, a másikban meg úgy, hanem arra, hogy egy szempillantás alatt változott meg minden. Sőt, még annál is gyorsabban! Olyan rettenetesen gyorsan, ahogy a gondolat cikázik végig az ember agyán. Gyorsabban, mint a villám. Pedig köztudott, hogy a villámnál alig-alig van gyorsabb. Legfeljebb Csillagvágta, a fénylő sörényű paripa. De ő most nem lehetett itt, hogy versenyre keljen a villámmal, kiderítve, melyikük is a gyorsabb egyenes pályán, két mérföldön, mert messze-messze a szomszéd faluban járt a Szikravető Kovácsnál, hogy a vágtában meglazult aranypatkóit megerősíttesse.

Szóval a gondolat végigszáguldott Pikofogó agyának tekervényein és szavakká formálódott: - Mi történt? Hogyan lett hirtelen ilyen éjszakai, dermesztő sötét? – És valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyirkos félelem ülte meg a Nagy Ingovány menti ösvényt. És az ösvényen hazafelé bandukoló Pikofogót. Napfogyatkozás aligha lehet – gondolta magában –, mert arról tudnék jóidőben. Az annyira ritka jelenség, hogy jó, ha 100 évente egyszer láthat olyat az egyszeri ember. De akkor mi? Vagy ki? Mi, vagy ki takarja el a napot, a fénylő eget a szelíden bégető bárányfelhőkkel, hogy ijesztő sötétségbe borítsa a környéket?

Mivel nem kapott választ a saját kérdéseire, óvatosan, lassan mozdulva, tapogatva kinyújtotta az egyik lábát. Úgy ítélte meg, hogy az ösvény, melyet jól ismert és kiismert számtalan útja során, még mindig ugyanott van, ahol eddig volt, és ahol lennie kellett – pont olyan kemény, egyenletlen, álmosan, lustán növekvő gombák és rothadó falevelek illatát árasztó -, ezért tett egy bizonytalan lépést előre.

-          Állj! – mondta a sötétség akkor. Illetve nem mondta, hanem mennydörögte határozottnak szánt, kissé reszelős, kátrányízű hangon. – Egy lépést se tovább, mert azon íziben felkaplak, s rizibiziben felfallak!

-          Azon íziben és rizibiziben?! – hüledezett Pikofogó. – Íziben, íziben, rizibiziben, íziben, íziben, rizibiziben… - próbálgatta a ritmust a kisfiú.

-          Elég volt! – csattant fel egy jól hallhatóan feldühített hang, bár látni még mindig nem lehetett senkit. – Ez nem játék! Itt sokkal fontosabb dolgokról van szó!

Pikofogó egyik ámulatból a másaikba esett. Fontos dolgokról van szó? De hiszen pontosan erre vágyott, erről álmodott, ezen töprengett már hetek óta. Hogy valami fontos dolgot kellene csinálni. Hogy valami fontos, sőt, nagyon fontos dolognak kellene történnie. És mi van, ha történik is, csak épp ő nem tud róla. Mert pont alszik, vagy anyáékkal vacsorázik, vagy csak a szomszéd réten Csillagvágtával tölti az időt? Annyira meglepődött, hogy megijedni is elfelejtett. Sőt, úgy érezte visszatért a bátorsága, és már a hirtelen sötétség és a különös, mennydörgő hang sem rémisztette.

-          Sokkal fontosabbról?! És egyáltalán ki vagy te? És miért nem látlak? És miért lett hirtelen – gyorsabban, mint a gondolat – ilyen sötét?

Mivel nem kapott azonnal választ, tett egy újabb lépést előre. Akkor több dolog történt egyszerre. Pikofogó belerúgott valami előre nem látható, nem kiszámítható, emlékei szerint korábban ott nem lévő, éppen ezért teljességgel váratlanul felbukkanó tárgyba és orra esett. Ugyanabban a pillanatban a mennydörgő hang újra besüvöltötte a környéket. Mit a környéket? Az egész erdőt, tavat, lápvidéket, mezővel, fákkal, bokrokkal, koboldokkal és lidércekkel egyetemben. De az sem kizárt, hogy még a világ végéig is elhallatszott. Ezt persze csak úgy lehetne kideríteni, ha Pikofogó – miután összeszedte magát, leporolta nadrágját, apró (másoknak talán a fájdalom jeleként értelmezhető) sziszegések között megnyomorgatta sajgó térdét, melyről egy kis helyen le is jött a bőr, de ilyen apróság igazán nem számít, amikor fontos dolgokról van szó – egyszóval, ha felülne Csillagvágta hátára és elszáguldana a Nix határáig, és megkérdezné az ott őrt álló Nix und Fertig strázsamestert, hallott-e valamit.

Mondanom sem kell, hogy ebből nem lett semmi, mert a kezdetben félelmetes hang, előbb elvékonyodott, majd elhalkult, végül egészen csendes, de annál keservesebb sírássá változott.

-          Ezt miért kellett? – kérdezte hüppögve – Miért rúgtál belém? Bántottalak téged?

A keservesen síró-rívó hang, vagy annak gazdája most elmozdult. És ahogy elmozdult, utat adott az eddig kirekesztett napfénynek, hogy újra beragyogja az ösvényt. Újra láthatóvá vált az ezerszínű avar, a fák mohos oldala, a rémült, de kíváncsi csigák csapata, amint megszeppenve kidugják fejüket a házukból, és láthatóvá vált még valami. Ami nem volt megnyugtató. Egy cseppet sem. És ha azt mondom, hogy cseppet sem, akkor nem arra gondolok, hogy egy icikét-picikét nyugtalanító volt, vagy hogy tulajdonképpen nem is tűnt annyira rémísztőnek a látvány, hanem hogy nagyon is az volt. Nagyon!

Pikofogó lassan ráeszmélt, hogy mi is történhetett. És ez az eszmélés nem töltötte el boldogsággal. Véletlenül, mivel eddig nem látott szinte semmit, belerúgott egy Óriás lábába.

-          Ilyen behemót nagy óriás és sír egy kis baleset miatt? – kiáltotta oda bátran. – Anyámasszony katonája vagy, nem valami rémisztő óriás! És még te akartál felfalni íziben, rizibiziben?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pikofogó hangja sem szólt annyira határozottan, keményen és harsányan, mint szerette volna. A szándéka szerinti harcias ágyúszóba némi remegés és megbicsaklás is került. Abban bízott, hogy az Óriás túlságosan is el van foglalva a maga bajával és nem tűnik fel neki, hogy az aprócska kisfiú igazából alaposan meg van szeppenve. És akkor még nem is írtuk igazán körbe azt a szívet szorongató, izmokat bénító, hangszálakat remegtető érzést, mely úrrá lett rajta. Pikofogó, aki már régóta egyedül járta a környéket, erdőket, mezőket, koboldok lakta lápvidéket, tudta, hogyha baj van, három választása van mindenkinek; elbújni – erről már lekésett, elszaladni – ez reménytelennek tűnt egy olyan óriással szemben, akinek a nagylábujja is akkora, mint egy kisebb szikla, és végül megvívni. Pikofogó tapasztalt volt az óriásokkal, sárkányokkal és egyéb, nem túlságosan barátkozó népséggel való csatákat illetően. Anya sok-sok mesét olvasott, ahol a legkisebb királyfi, vagy éppen egy pont akkora kisfiú, mint ő maga legyőzi a nála sokkalta nagyobb és erősebb ellenfelét, de a helyzetet árnyalta az a tény, hogy a valóságban még soha nem került ilyen helyzetbe.

Az Óriás váratlanul békülékenyebbre fogta.

-          Nem az a baj, hogy belerúgtál a lábamba, máskor észre sem venném az ilyesmi, hanem az, hogy korábban egy hatalmas tüske szorult a lábujjam körme alá, és már éppen kiesett volna, amikor te belerúgtál és most már olyan mélyen a bőröm alatt van, hogy nem fogom tudni kihúzni. És nagyon fáj…

Az utolsó szavaknál újra elsírta magát.

Pikofogó megsajnálta. – Ne haragudj – mondta, - igazán nem akartam. De az orromig sem láttam, mert eltakartad a napot. Különben sem számítottam egy Óriásra pont itt.

-          Gondolhatod, hogy én sem ide igyekeztem, ahol annyi a szúrós ág, köpönyegszaggató bokor, csizmanyűvő szikla, hogy az Óriások messze elkerülik.

-          Akkor hogyan kerültél ide mégis?

-          Egy kedves kis Bárányfelhőt követtem az égen. Annyira édesen bégetett, annyira szépen csilingelt a csengő a nyakában, hogy egyszerűen észre sem vettem, amikor letértem az útról. Most meg itt vagyok. És nem tudom, mi lesz így velem – aztán megint pityeregni kezdett.

Pikofogó törni kezdte a fejét. Amikor azt mondom, hogy törni kezdte a fejét, akkor nem azt mondom, hogy valami kemény tárggyal ütögette, mint a diót, hogy légkalapáccsal esett neki, mint az útépítők az elkopott úttestnek, hanem hogy erősen gondolkodni kezdett. Pikofogó is ismert olyanokat – mint például Nyuszika – aki bármilyen kérdésre azonnal rávágta, hogy nem tudom, anélkül, hogy elgondolkodott volna a megoldáson. De ő tudta, hogy a legbonyolultabb kérdés is, a leggubancosabb probléma – még annál is gubancosabb, mint anya fiókjában a spárgacsomó, pedig az aztán tényleg nagyon össze van gabalyodva -, a leglehetetlenebb feladat is megoldható, ha kellő ideig és elég intenzitással keressük a megoldást.

-          Mindentudó! – mondta ki a megoldást határozottan.

-          Én? – kérdezte megszeppenve az Óriás.

-          Dehogy te, mondom, hogy Mindentudó! Ő mindenre tudja választ. Elmegyünk hozzá és ő megmondja majd, mit kell tennünk!

Pikofogó nagyon büszke volt, hogy rátalált a megoldásra. Az Óriás azonban csak ingatta a fejét.

-          Ilyen fájós lábbal sehova sem tudok elmenni. Legalább a Hétmérföldes csizmám itt lenne!

De nem volt itt. Pikofogó azonban feltalálta magát.

-          Nem kell ide Hétmérföldes csizma! Elég egy varázs mondóka. És épp tudok egyet. Na, gyere, induljunk! – tette még hozzá. – De csak kicsiket lépj, így is rohannom kell majd melletted!

A fájós térdére gondolt, amiről egy kis darabon lejött a bőr az eséstől, de meggyőzte magát, hogy nagyobb és fontosabb dolgok vannak éppen annál, hogy emiatt megálljanak.

-          Na, halljuk azt a varázsmondókát! – türelmetlenkedett az Óriás. És Pikofogó rákezdte:

-          És egy, és kettő, és három, és négy,

egy kalap egy bot, egy esernyő és

előre, hátra, oldalt, vissza!

A mondóka ütemére az Óriás peckesen, katonásan lépkedni kezdett. Az előre, hátra, oldalt, vissza szavaknál megállt, előbb jobb lábával kilépett előre, majd a hátra szóra visszalépett, aztán oldalra és megint vissza.

-          És hányszor kell ezt a varázsigét elmondani, hogy odaérjünk?

-          Hányszor, hányszor? Harmincháromszor! És akkor garantáltan működik.

-          Az semmi – mondta az Óriás, és boldog mosollyal az arcán lépdelt tovább. Már el is felejtette, hogy fájós lábbal sehova sem tud menni.

Pikofogó is mosolygott. Volna. De a nagy futástól, alig kapott levegőt. Mire harmincharmadszorra is elhangzott a varázsmondóka, meg is érkeztek Mindentudó házához.

Mindentudó már várta őket. Egyrészt azért, mert mindentudóként pontosan tudta mi történik a világban, másrészt azért – és ez volt az igazságtorta nagyobbik fele – mert az Óriás olyan döngő léptekkel és olyan mennydörgő hangon érkezett meg a tisztásra, ahol Mindentudó háza állt, hogy nehéz lett volna nem meghallani.

-          Csak óvatosan, hé, nehogy letaposd a virágaimat! – mondta Mindentudó köszönés helyett. Ez nem volt tőle nagyon udvarias dolog – mert anya mindig azt mondta, hogy nem siethet annyira az ember gyereke, hogy ne érne rá udvariasnak lenni, márpedig a köszönés kimondottan udvarias dolognak számít -, de annál érthetőbb volt, hiszen az Óriás éppen arra készült, hogy termetes testét a virágágyás közepébe helyezze.

Az Óriás megtorpant, riadtan lenézett a földre, majd kissé odébb lépett. – Itt már jó? – kérdezte megszeppenve és a mezőre mutatott.

-          Ott már jó – felelte Mindentudó, de az Óriás meg sem várta a választ, és nagy nyögések közepette lehuppant a földre.

-          Jaj, a lábam! Jaj, a lábam, annyira fáj a lábam! – nyöszörögte fájós, sebesült lábujját dörzsölgetve és közel járt hozzá, hogy megint elsírja magát.

-          Tüske ment a lábujjába és úgy alakult, hogy annyira beszorult, hogy nem lehet kihúzni. – Pikofogó próbálta elmagyarázni a behemót furcsa viselkedését.

-          Úgy alakult? Úúúgy alakult? – dohogott az Óriás – persze hogy úgy alakult, mert te belerúgtál a sebesült lábamba.

-          Ezt már tisztáztuk. Véletlen volt. Most koncentráljunk a megoldásra – próbálta rövidre zárni az ügyet Pikofogó, mert tudta, hogy a múlton már nem változtathatunk, s azzal Mindentudóra nézett. – Mit gondolsz, hogyan tudnánk kihúzni ezt a nagyra nőtt tüskét?

Mindentudó körbejárta az Óriás lábfejét. Szakállal borított állát markolászta, hümmögött, motyogott, kicsit ingatta a fejét. Amikor azt mondom, hogy kicsit ingatta, akkor nem azt mondom, hogy billegtette, mint a falu széli nagyharang, bim-bam, bim-bam, hanem hogy épp’ csak hogy elmozdította a tengelyén oldalra és vissza. Pikofogó már tudta, hogy a nagyon okos emberek, amikor törik a fejüket, ilyesmit szoktak csinálni, ezért nem is zavarta meg Mindentudót.

-          Ezt bizony ki kell húzni, mert elmérgesedhet – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

-          Elmérgesedhet?! Én már most mérges vagyok! – csattant fel az Óriás és megpróbált talpra állni, de a fájdalomtól azon nyomban vissza is esett a földre.

A zuhanásra, mely kisebb földrengést idézett elő, Pocok mászott ki földalatti járatából. Csupa homok volt a ruhája, a keze, lába, arca, de még a feje búbja is. Már épp bele kezdett volna méltatlankodó litániájába arról, hogy mennyire nem szép dolog békés állatok lakhelyét összetaposni, amikor meglátta az Óriást. Pocok anyukája gyakran mondta, hogy ideje van a beszédnek, de ideje van a hallgatásnak is. Úgy érezte, hogy anya pont erre a helyzetre gondolhatott. Így aztán szép csendben leporolta a kertésznadrágját, úgy tett, mint ki csak levegőzni jött elő egy kicsit, felvette napszemüvegét, zsebre dugta a kezeit, kényelmesen körbenézett és csak annyit mondott: Szép napunk van, ugye? – de nem kapott rá választ.

Mindentudó, még mindig a szakállát simogatta. – Ki kellene húzni, de hogyan? Annyira mélyre fúródott, hogy ide valami vagy valaki nagyon erős kellene. Ha egy jó strapabíró kötelet hurkolnánk a tüske kiálló végére, a kötél másik végét pedig egy traktorhoz kötnénk, akkor kiránthatnánk az óriási szálkát.

-          De nincs traktorunk – jegyezte meg Pikofogó türelmetlenül, mert úgy érezte nem haladnak előre a megoldást illetően. – Csillagvágta biztosan tudná mit kell tenni, ő a legokosabb állat az erdőben.

Ez igaz is volt. Csillagvágta édesanyja unikornis, vagyis egyszarvú volt, míg édesapja igazi kentaur. Csillagvágta mindkét szüléjétől a legjobb tulajdonságokat örökölte. Szelídséget, de ugyanakkor félelmetes erőt is, megfontoltsággal társuló, félelmet nem ismerő bátorságot, villámokat megszégyenítő gyorsaságot és nagy bölcsességet.

-          Ez az! – csapott a homlokára Mindentudó. – Csillagvágta kell ide, ő majd kihúzza a tüskét az Óriás lábából.

-          Igen ám, de Csillagvágta nagyon messze, a szomszéd faluban jár a Szikravető Kovácsnál, hogy a vágtában meglazult aranypatkóit megerősíttesse.

-          Ez igaz, de üzenni üzenhetünk neki.

-          Hogyan? – kérdezte Pikofogó.

-          Elküldünk egy bárányfelhőt érte – válaszolta mosolyogva Mindentudó.

Azzal elővett egy különleges, rúnaírással ékesített sárkányfog sípot és hosszan megfújta. Abban a pillanatban az égen pihenő bárányfelhők mozgolódni kezdtek. Végül kivált közülük egy különösen göndör bundás és lassan, nagyon lassan közelebb libegett.

-          Mit szeretnél, Mindentudó? – kérdezte.

-          El kellene menned a szomszéd faluba a Szikravető Kovácshoz és szólni Csillagvágtának, hogy nagy szükségünk van rá. Siessen, ahogy csak tud.

-          Szívesen megteszem neked, mert nem kerül fáradságba, de amint látjátok, szélcsend van. Így nem tudok repülni.

Mindentudó széttárta a karját, jelezve, hogy ő tényleg igazán és mindent megpróbált, de ami nem megy, az nem megy. De Pikofogó nem adta fel. Anyukája azt tanította, hogy mindig van még egy lehetőség, csak meg kell találni. És meg is találta.

-          Óriás! Most rajtad a sor, hogy segíts. Állj fel, akármennyire is fáj a lábad és fújd el Bárányfelhőt a szomszéd falu fölé, hogy szólni tudjon Szikravető Kovácsnak, hogy siessen a patkolással, mert nagy szükségünk van Csillagvágtára. Ő képes lesz kihúzni a lábujjadból a tüskét.

-          Ez biztos? - kérdezte az Óriás.

-          Biztos! – felelte Pikofogó.

Az Óriás, aki most újra reménykedni kezdett, hogy belátható közelségbe került a segítség, nagy nyögések közepette feltápászkodott. – Készen állsz? – kérdezte a göndörszőrű Bárányfelhőt, aki egy rövid, csillagfényű csilingeléssel jelezte, hogy részéről nincs akadálya a repülésnek.

Az Óriás nagy levegőt vett. Amikor azt mondom nagy levegőt vett, nem azt mondom, hogy éppen csak beszippantott valamicskét a virágzó rét méz illatú levegőjéből, hanem azt, hogy megtöltötte tüdejét annyi levegővel, hogy már szinte kipukkadt. Aztán ugyanazzal a lendülettel ki is fújta. A göndörszőrű Bárányfelhő nem számított ilyen széllökésre. Egy pillanatra meg is billent és félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát, de kis bizonytalanság után máris nagy sebességgel repült a szomszéd falu felé. Út közben – mert hogy volt ideje rá – rácsodálkozott újra a gyönyörű tájra. Akárhányszor is látta, nem tudott betelni a koboldok lakta Nagy Ingovány, vagy éppen a hatalmas királyi koronás mamutfák látványával. Lassan feltűnt a szomszéd falu aprónak tűnő látképe is. Csilingelve fékezett és lejjebb ereszkedett. A Szikravető Kovács műhelyét nem volt nehéz megtalálni. Hatalmas füst szállt a kéményéből és sárgaréz szikrák táncoltak a levegőben. A csilingelésre a Kovács elődugta a fejét.

-          Mondd mit akarsz, de gyorsan, mert nem érek rá. Csillagvágta patkóit erősítem éppen.

-          Pont ezt akartam mondani. Mármint, hogy gyorsan, mert nagy szükség van Csillagvágtára a szomszéd faluban. Egy Óriáson kellene segítenie.

-          Ha egy igazi Óriáson – amilyet vagy százhúsz éve nem láttam errefelé – akkor bizony a fele sem tréfa. Sietek, ahogy tudok, de a jó munkához idő kell. – azzal visszament a kovácsműhelybe, ahonnan hamarosan fújtató szuszogása és kalapálás zaja hallatszott.

Néhány perc múlva Csillagvágta lépdelt ki az ajtón. Új patkói, mint aranycsizmák fénylettek a lábain. Bárányfelhő átadta Mindentudó üzenetét és a következő minutumban már csak Csillagvágta - aki egyenes pályán, másfél mérföldön gyorsabb, mint a villám -, fénypalástként lobogó sörényét lehetett látni az égen. Mint egy üstökös – gondolta Bárányfelhő és szél híján lassan-lassan döcögve elindult visszafelé.

Csillagvágta hatalmasat fékezve, és még nagyobbat nyerítve ért földet a vadvirágos réten. Addigra már Pikofogó és Mindentudó egy matrózcsomóval kötelet rögzített az Óriás lábujjába fúródott tüske alig-alig kiálló végébe. A kötél másik végét most Csillagvágta derekára kötötték. A félig kentaur, félig unikornis nekifeszült, minden izmát megfeszítette, lábán csak úgy dagadtak az erek, és egyetlen rántással kihúzta a bonyodalmat okozó hatalmas tüskét. Az Óriás felszisszent, de azon nyomban meg is könnyebbült.

-          Hiszen már nem is fáj! – mondta kissé csodálkozva, de nagyon boldogan. – Köszönöm nektek a segítséget! Hálából, ha bármikor szükségetek lenne egy Óriás erejére, csak üzenjetek és jövök boldogan.

Mindentudó és Pikofogó boldogan mosolyogtak.

-          Én meg megmutatom neked a hazafelé vezető utat.

Azzal Pikofogó felpattant Csillagvágta hátára, búcsút intett Mindentudónak és peckesen lépkedve, annak tudatában, hogy valami nagyon fontosat tett ma, elindult, hogy az Óriást elkísérjék a határig.


Hegedűverseny


2023. 12. 15.



A megválaszolatlan kérdés


2023. 11. 01.


Dr. Varga-Bajusz Veronika

Kulturális és Innovációs Minisztérium felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár

részére

Válasz a VI/764-14/2023/FÁFIN iktatószámú levélre

  

Tisztelt Helyettes Államtitkár Asszony!

 

A mai nappal megkaptam 2023. október 12-én kelt levelét, melyben leírja, miért nem felelt meg pályázatom a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektori pozíciójára.

Azt írja, nem tartalmaz pályázatom igazolást arról, hány nemzetközi kiadványokat forgalmazó lemezkiadó által kiadott szerzői lemezzel rendelkezem.

Mint a pályázat mellékleteként csatolt fényképekből is látszik, szerzői lemezeimet a Hungaroton adta ki, mely nemzetközi kiadványokat forgalmazó lemezkiadó.

Számonkéri, hogy nemzetközi versenygyőzelmeim és versenyeredményeim nem nemzetközi környezetben valósultak meg, például a Federation of International Music Competitions által jegyzett versenyeken. Ez a feltétel azonban nem szerepelt a pályázati kiírásban. Egyébként ez a szervezet az elmúlt 35 évben összesen három zeneszerzőversenyt hirdetett.

Ugyanakkor nemzetközi versenygyőzelmeim – mint az a közjegyző által hitelesített másolatból is kitetszik - a Union of European Choral Federations, későbbi nevén European Choral Association, Európa legnagyobb kórusszövetsége nemzetközi zeneszerzőversenyein születtek. Talán minősíti magát a versenyt, hogy az itt elért első helyezésért Miniszteri dicséretben részesültem.

Azt írja, hogy zsűrizéseimből nem derül ki, hogy azok nemzetközi környezetben valósultak meg. Természetszerűleg minden nemzetközi verseny nemzetközi környezetben valósul meg. Nemzetközi versenyzőkkel, nemzetközi zsűrivel. A nemzetközi versenyekben való zsűrizés feltételei között nem szerepelt, hogy azoknak a versenyeknek a Federation of International Music Competitions által jegyzett versenyeken kell történnie. Mindemellett Szlovákia, Szerbia, vagy Románia meg kell feleljen a „nemzetközi környezetnek”.

Mint pályázatomban is leírtam, négy éven át voltam az Óbudai Társaskör igazgatóhelyettese, művészeti vezetője. Hat éven át vezettem dékánként a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karát, öt éve ugyanott tanszékvezető dékánhelyettes vagyok. A Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Felsőoktatás helyzetével foglalkozó Bizottságát vezetem. Emellett a művészeti felsőoktatással is foglalkozó Magyar Akkreditációs Bizottság Művészeti Bizottságának elnöke vagyok. Mindezek a tevékenységek véleményem szerint kimerítik a zenei intézmények működésének, menedzselésének magas szintű jártasságának feltételét.

Továbbá hiányolja pályázatomból a nemzetközi szakmai szervezetekben végzett munkám igazolását, de ez a kitétel egyáltalán nem szerepelt a pályázati kiírásban.

 Szeretném még egyszer leszögezni, hogy semmiféle hiánypótlásra felszólító levelet, e-mailt nem kaptam. De ha kaptam volna, akkor is a most leírtakat válaszoltam volna.

Mindezek alapján nem tudom elfogadni elutasító levelét, és kérem pályázatom újbóli elbírálását a kiírásnak megfelelően.

 

Üdvözlettel: 

 

Dr. Tóth Péter

 

Budapest, 2023. 10. 19.


Minisztérium 1


2023. 10. 20.



Keresés