A névkereskedő
Az este éppen csak átzuhant éjszakába, amikor a szomszéd kutyák elhallgattak. A ház előtt, a füves-gazos árok szélén álló utcai lámpa koszfoltos fénye megremegett. A sötétítőfüggöny mellett bekandikáló sárgás fénycsík gyenge hullámjeleket rajzolt a falra. A férfi elengedte a vékonyfalú, decis borospoharat és az ajtóra szegezte tekintetét. A kopott bejárati ajtó üvegét műanyag rudakkal rögzített, egykor fehér csipkeutánzat vitrázs borította. Akárcsak a szoba falai, ez is füsttől szürkült az évek alatt.
Az idegen köszönés nélkül lépett be. Sötétbarna, hasítottbőr kabát és hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt rajta az első, amit meglátott az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseletes, a talpa egy helyen szívesen megvált volna már a gazdájától. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, de az gyakorlott módon, jól tűrte a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott, nem mutatott érzelmeket. Arca kortalan volt.
Odakint a kutyák kötelességszerűen újra ugatni kezdtek. A két férfi csak nézte egymást.
Végül mégis az idegen szólalt meg először. Előbb beljebb lépett, mint aki pontosan ismeri a helyet, s kérdőn, kicsit siettetve tette fel a kérdést.
- Na, hadd lássam! Hol van?
Az asszony, aki eddig a sparheltnél állt, előbb engedélyt kérően a férjére nézett, majd elindult a másik szobába. A férfiak nem mozdultak. A nő egy pólyába csomagolt alvó csöppséggel tért vissza.
- Kisfiú – mondta. Sok szeretet, nagy adag büszkeség és egy csipet félelem volt a hangjában.
- És mire gondoltak? – kérdezte az idegen, aki rá sem nézett a gyerekre.
A férfi az asztalnál újra megmarkolta a zsíros falú borospoharat, kicsit közelebb húzta, de nem emelte a szájához.
- Azt szeretnénk, hogy jobb élete legyen, mint nekünk.
Az idegen, aki már sokszor hallotta ezt a mondatot, nem hatódott meg. Sőt. Bosszantotta ez a válasz, mert tudta, hogyan folytatódik majd a beszélgetés.
- És mennyijük van rá?
A férfi és a pólyást szorító nő összenéztek. Féltek a kérdéstől. Számítottak rá, de féltek tőle.
- Nem sok. Kevés. – Kis szünet. - De adhatunk 30 tojást is – tette hozzá gyorsan - és van egy kis szalonna is a kamrában.
- Akkor János – jelentette ki határozottan az idegen.
- Azt nem lehet. Itt mindenki János vagy István. Nem akarjuk, hogy földműves legyen, vagy az állatokkal bajlódjon egész életében!
A nő az asztalhoz, az ura mellé lépett. Határozottak voltak. Haragosan, vádlón nézték a férfit.
- Kis pénz, sok verejték – mondta ki a szentenciát az idegen s lassan a pólyás felé fordította az arcát.
A férfi és a nő kétségbeesetten keresték egymás tekintetét. Az nem lehet – mondták némán, de mindketten tudták, hogy lehet. Az idegen szenvtelenül nézte őket.
- Olcsón csak lány neveim vannak. Julis, Bözse, Kató. De már ezekből sincs túl sok. Sok a gyerek mostanában mindenhol.
- Szeretnénk, ha lenne egy kis üzlete, szatócsboltja – próbálkozott az asszony.
- Jordán nevet nem árulok! – csattant fel az idegen.
Az asszony ijedten magához szorította a gyermeket, és visszavitte a másik szobába. A férfi lassan felemelte a borospoharat és így szólt:
- Jöjjön, igyék! Csak meg tudunk egyezni valahogy – a hangja békítő volt, inkább reménykedő, mint magabiztos.
Az idegen kicsit elgondolkodott.
- De nincs sok időm, még sok helyen várnak. És fáradt is vagyok már nagyon – azzal az asztalhoz lépett és leült az üres székre, de nem vette le a kalapját. Megvárta, míg a férfi tölt a palackból, aztán szó nélkül felhajtotta a világossárga bort.
Nem néztek egymása, nem szóltak egymáshoz. Feszült a csend, egész addig, míg a hallgatás már égette a torkukat.
- Nem lehetne valahogy mégis…? – Alig volt több, mint holmi krákogás. Egyszerre valamiféle könyörgés – amolyan férfimód – és egy életről szóló alku újrakezdése.
Az idegen dünnyögött valamit, a falvédőt nézte - Fehér selyem, csipkésszélű drága kicsi kendő, súgd meg nékem, mondd meg nékem, mit hoz a jövendő! – és a házigazda elé tolta az üres poharát. Az rögtön elértette. Töltött. Színültig.
- Van egy ajánlatom. Azért a pár fülbevalóért - ezzel hátrabökött az asszony felé - adok egy Károlyt, lehet belőle tanult ember, írástudó, talán még pap is vagy tanító, ha négy szál kolbászért megvesznek hozzá egy Fruzsinát. Valahogy rajtam maradt, senkinek sem kell, én meg már alig bírom cipelni.
Az asszony a szobából visszatérve értetlenkedve hallgatta az idegent.
- De nekünk fiunk van. És csak egy. Mit kezdjünk a lány névvel? Rakjam a tisztaszobába? Vagy tegyem a szekrénybe? Talán még a molyok is megrágják!
Az idegen most először alaposan megnézte a nőt. Nem szokott hozzá, hogy visszaszólnak, ugyanakkor tetszett is neki a harciassága. Mintha műszer lenne, úgy pásztázta végig a cipőjétől a fejkendőjéig. A szemébe nem nézett.
- Maguk még fiatalok. Lehet még gyerekük. Jó lesz a név későbbre. – majd csendesen hozzátette: Gondolják meg!
Egy kislány… Az asszony elmerengett. A tavalyi újszülöttre gondolt. Aki alig élt néhány percet. Még neve sem volt, úgy temették el.
A férfi praktikusabb volt. Úgy érezte nincs minden veszve. Amíg alkuban vagyunk, bármi lehet a vége.
- És mi lehet egy Fruzsnából – kérdezte.
- Fruzsina! - javította ki az idegen. – Lehet cseléd, kalapos… ilyesmi.
A nő álmodozni kezdett: Kalapos, aki azt a sok szép kalapot készíti, amit a képesújságban látni az előkelő hölgyek fején. Finom a kezük, szép a körmük, ápolt a lábuk.
A saját kezére, a mosástól, kapálástól tönkrement kezére nézett. Más élet. Egy másik élet.
- És milyen nevek vannak mostanság a városban? – kérdezte élénken, valódi érdeklődéssel. – Errefelé nem sokat hall az ember – mentegetőzött.
Az idegen elgondolkodott.
- Kinga, Teodóra, Zita. Judit – tette még hozzá rövid szünet után. - Belőlük pedikűrös is lehet.
- Pedikűrös? Az meg mit csinál? – kérdezte az asszony, s közben ízlelgette a furcsa hangzású szót.
Az idegen zavarban volt.
- Azt nem tudom. Én csak árulom a neveket. Nem kell mindent tudnom.
Azzal felállt az asztaltól, kissé sértődötten, mint akit valami súlyos tévedésen kaptak.
- De most már jó lenne, ha döntenének! Sok dolgom van még.
A férfi is felállt az asztaltól. Döntött.
- Károly nem kell. Tanító van a faluban, elég fiatal, papot meg nem akarok nevelni. Legyen Ferenc! Ha olcsón megszámítja, megvesszük a Fruzsnát is. Majdcsak megleszünk valahogy. – Abban a pillanatban hitte is. Hinni akarta.
- Fruzsina. – javította ki az idegen ezúttal nem kioktatóan, hanem megengedően.
Az asszony hálásan nézett a férjére. Egy Ferkót látott maga előtt, aki az udvaron rohangászik, kergeti a tyúkokat, később talán traktort vezet vagy sofőrként szolgál valahol. Meg egy csinos fiatal lányt, aki kalapokat varr egy városi szalonban.
A két férfi kezet fogott. Áldomást ittak egy-egy kupica pálinkával, amit az asszony vette elő a tálalóból.
Az idegen kilépett az ajtón. A kutyák újra elhallgattak. A lámpafény megremegett. A csecsemő felsírt a szomszéd szobában.
- Igazi Ferkó! – mondta a férfi büszkén. - A mi Ferink!
Leült az asztalhoz és töltött magának.
Pikofogó és a cirkuszi elefánt
Pikofogónak igazán jó napja volt. Amikor azt mondom, hogy jó napja volt, nem arra gondolok, hogy jókedvűen ébredt, vagy talált egy marék nevetőport a nadrágja rejtett zsebében, esetleg, hogy anya tejbegrízt készített reggelire rengeteg kakaóval, hanem arra, hogy igazán minden, de minden jól alakult, amióta csak kinyitotta álomtól pókhálós szemét. Aki korán kel, aranyat lel, tartja a közmondás, és Pikofogó nem akart egy közmondással vitatkozni, így már jó reggel nekivágott szokásos sétájának. Nem volt konkrét célja, úgy értem, nem tervezte, hogy megnézi a Lápi Szörny fészkét – állítólag valamikor nagyon régen ott fészkelt a Lápi Szörny, de igazság szerint még senki sem látta, és olyan se nagyon volt, aki találkozott valakivel, aki egyszer is megpillantotta, szóval Pikofogó sem igazán hitt a létezésében – vagy hogy elgyalogol Mindentudóhoz, hogy természettudományos ismereteit gyarapítsa – ez utóbbi valami olyasmi, hogy az ember mindent (vagy majdnem mindent) tud a körülötte lévő világról – vagy bármi egyéb pontosan meghatározott terve lett volna. Néha – gondolta Pikofogó – csak úgy, cél nélkül is lehet sétálgatni, andalogni, bandukolni, csavarogni. Figyelni a növényeket, hallgatni a füvet, ahogy nő, meglesni a madarakat, integetni a bárányfelhőknek.
A Nagy Ingovány kéklő tócsái közt ballagva egy eldobott újságpapírra lett figyelmes. Pikofogó tudta, hogy rendes ember nem szemetel sehol semmilyen körülmények között, és nem csak akkor nem dobunk el valamit, ha azt senki sem látja, hanem sohasem, így szépen lehajolt, hogy felvegye a gyűrött újságot, hogy majd kidobja a megfelelő szemetesbe. Nem a műanyag és fém gyűjtő kukába és nem is az üvegek közé, hanem a papírgyűjtőbe, mert megtanulta, hogy az így összegyűjtött papírt újrahasznosítják majd és könyvek, újságok, csomagolópapírok, esetleg forgók és csákók készülnek belőle. Ez az! Csákó! És már neki is állt, hogy néhány mozdulattal – ahogy apától tanulta – háromszögletű katonai fejfedőt hajtogasson magának. Előbb gondosan kétszer félbehajtotta, majd a szétnyíló hosszanti oldalán három ujjnyi magasságban visszahajtotta és a sarkait begyűrte. Már éppen azon volt, hogy peckesen a fejére csapja, és Napóleon császárként masírozzon át a képzeletbeli diadalív alatt, amikor megakadt a szeme egy újsághirdetésen:
A Vadvirágos Réten újra látható a Nagycirkusz! Csak bátran, bátran, nem kell félni! Gyermekeknek ingyenes a belépés! Pikofogó azt sem tudta, hová legyen örömében. Ha azt mondom, azt sem tudta hová legyen, nem arra gondolok, hogy nem tudta, hova menjen, vagy hogy épp most hol van, hanem arra, hogy nagyon, de nagyon jó kedve támadt. A cirkusz volt a kedvence, amióta csak az eszét tudta. Márpedig – ahogy vissza tudott rá emlékezni - az eszét mindig is tudta.
Rövid örömtánc után már-már egyenest a Vadvirágos Rét felé vette az útját, amikor eszébe jutott, hogy társaságban sokkal jobban esik minden mulatság. Furcsa, de mintha sokkal nagyobbakat lehetne nevetni, jobban lehetne izgulni, vagy egy mesében elmerülni, mikor az ember gyereke nem egyedül éli át a kalandokat.
Jó, jó, de kit vigyen magával? Kivel ossza meg örömét? Első gondolata Csillagvágtára, a csodaparipára esett, de rögtön le is tett róla. Mégsem vihet a cirkuszba egy csodaparipát! Szénégetőt? Ő sosem ér rá, vigyáznia kell a boksára, nehogy lángra kapjon a fa. Mindentudó sem jöhetett számításba, mert ő egész nap csak a könyveit olvasgatja, nem szívesen mozdul ki odújából. Eszébe jutott Nyuszika! Ő biztosan ráér, és örömmel jönne cirkuszba!
Nyuszika a közeli Színes Mező szélén lakott, egy répa- és káposztaföld közvetlen szomszédságában. Pikofogó itt talált rá. Illetve itt nem talált rá. Hallani ugyan hallotta a hangját, ahogy elfúlva, lihegve, a levegőt kapkodva nyögdécsel, de látni sehol sem látta.
- Nyuszika! Nyuszika, hol vagy? - kiáltotta Pikofogó. Semmi válasz.
Pikofogó fülelt, de nem hallatszódott más, csak egy egyre gyengülő fújtatás távoli hangja.
Nem tetszik ez nekem, gondolta Pikofogó és nekiállt, hogy alaposan körülnézzen. Nem először fordult elő, hogy Pikofogónak nem tetszett valami, és megfigyelte, ha ilyenkor gondolkodni kezd, járatja az eszét, előbb-utóbb rájön, hogy mi is az, ami nem tetszik neki. És ha már tudja, könnyen változtathat is rajta. Így tett most is és meg is lett az eredménye. Nem kellett nagyon sokáig keresgélnie, amikoris két hatalmas káposztafej között egy izgő-mozgó fehér szőrpamacsot vett észre. Pikofogó, aki sokkal okosabb volt a koránál – rengeteget tanult Mindentudótól és persze anyától is – egy pillanatig sem gondolta, hogy Nyuszika összement a nyári záporban, mint mosásban a ruha, esetleg valami gonosz varázslat hatására szőrpamaccsá változott. Úgy sejtette, barátja egyszerűen beszorult egy föld alatti járatba. Mohó nyulakkal, ha nem is túl gyakran, de megesik az ilyesmi. Ezt a szánakozó hangsúllyal elhangzó mondatot például Mindentudótól hallotta egyszer.
- Nyuszika! Hallasz? – kiáltotta Pikofogó.
- Ühüm – jött az elfúló válasz.
- Nem akarnál inkább kibújni? Nem valami udvarias dolog a szebbik feledet mutatni a barátodnak – viccelődött Pikofogó, aki persze tisztában volt vele, hogy Nyuszika nem jókedvében udvariatlan vele.
- Nem tudok kibújni! Segíts! – jött a földön túli (igazából föld alatti) válasz.
- Ahogy bementél, úgy ki is tudsz jönni – világított rá a kisfiú kissé tudálékosan.
- De akkor el kellene engednem azt a gyönyörű, hatalmas sárgarépát, amit találtam. Olyan nagy, hogy nem fér ki a lukon.
Ez nyomós érvnek tűnt. Senki sem szívesen hagy veszendőbe menni egy gyönyörű, hatalmasra nőtt sárgarépát. Különösen, ha a káposzta mellett ez a kedvenc csemegéje. Mert példának okáért egy oroszlán, aki nem rajong a vegetáriánus étrendért, egy pillanatig sem habozna elengedni azt.
- Mit szólnál – jött a tompa kérdés a mélyből – ha megenném? Szépen elmajszolom, és akkor volt répa, nincs répa, én meg ki tudok bújni a lyukból. Eltart egy darabig, de legalább nem megy veszendőbe.
Első hallásra nem is tűnt rossz ötletnek, de mint oly gyakran, az első hallásra jó ötletnek tűnő gondolatról gyorsan kiderült, hogy mégsem jó.
- Ha megeszed az óriási répát, olyan kövér leszel, hogy egészen biztosan nem jutsz ki tavaszig. Ott fogod tölteni a karácsonyt, a szilvesztert, az egész báli szezont… Ezt akarod? Szerintem engedd el, kihúzlak, aztán majd később kiássuk azt a gigantikus óriásrépát.
Pikofogó közel járt, hogy felemlegesse Mindentudó észrevételét a mohó nyulakról, de meggondolta magát és inkább bölcsen hallgatott.
Nyuszikára hatottak az érvek, jobb híján megadta magát. Elengedte a répát és Pikofogó hathatós segítségével kitolatott a földalatti járatból.
- Jaj, ha láttad volna, milyen gyönyörű volt! – sóhajtott lemondóan. – Hát neked meg milyen csákód van? – kérdezte hirtelen témát váltva, amint barátja fejére siklott a tekintete.
- Jó is, hogy mondod, majdnem elfelejtettem, pedig igazából ezért jöttem! Sietnünk kell, mert nemsokára kezdődik a Nagy cirkusz előadása a Vadvirágos Réten! Lesznek légtornászok, bohócok és elefánt is! Érted? Igazi, életnagyságú elefánt!
- Ha igazi, akkor nyilván életnagyságú – vetette közbe Nyuszika, akiről pont az ilyen éleslátó megállapítások miatt jelenthetjük ki, hogy korántsem volt olyan egyszerű lélek, mint amilyennek egyesek állították.
Nem sokkal később már mindketten a cirkusz piros fehér csíkos hatalmas sátra alatt ültek egy pokróccal letakart padon, az előadást várva. Előbb a porondmester lépett be rikító frakkban, hatalmas cilinderével integetve, és találóskérdéseket tett fel a gyerekeknek. Aki jól felelt, piros almát, diót, mogyorót kapott. Majd a légtornászok következtek fenn a magasban, és a két barát tátott szájjal leste minden mozdulatukat. Mintha úsztak volna a levegőben. Jobbról balra, balról jobbra, középen halál szaltót (a cirkuszosok úgy mondják: Salto mortale) ugrottak, de mindig időben elkapták a trapézt. Aztán a bohóc következett. Túlméretezett cipőjében csetlett-botlott, egyszerre volt vicces és szomorú. Végül hangos dobpergés közepette bevonult az előadás sztárja: Oli, a cirkuszi elefánt. Hatalmas volt. Sőt, még annál is nagyobb. Körbejárt a homokkal beszórt porondon, ormányát lóbálva, vígan trombitálva köszöntötte az elragadtatott közönséget. Számtalan mutatványt bemutatott, míg végül két hátsó lábára állva az ormányával egyensúlyozott egy labdát, majd egy gyönyörű műlovarnőt emelt a magasba. A közönség tombolt örömében. Mindenki felállt és lelkesen tapsolt, kiabált. Az előadás véget ért.
- Jaj, de kár! – szinte egyszerre sóhajtott fel Pikofogó és Nyuszika.
Még mindig az élmény hatása alatt álltak, lelki szemeik előtt újra meg újra lepergett az egész előadás, és észre sem vették, hogy elhagyva a rétet, letértek a kitaposott ösvényről. Pikofogó egy fűszálat rágicsált, Nyuszika ide-oda rohangált az úton előre-hátra, jobbra-balra. Pikofogó éppen azt a pillanatot idézte fel emlékezetében, amikor Oli egy nagy hordó vizet szippantott fel az ormányába, majd szökőkútként az ég felé fújta, amikor egy hosszú, elnyújtott kiáltás hallatszott.
- A csudába! Nyuszika! Mit csináltál már megint? – kérdezte Pikofogó riadtan.
Amikor azt mondom riadtan, nem arra gondolok, hogy megijedt volna valami eddig sohasem látott szörnytől vagy óriástól, nem is arra, hogy remegni kezdett keze, lába, hanem arra, hogy pontosan tudta, barátja már megint valami kisebb-nagyobb galibába keveredett. Csak remélni merte, hogy inkább kisebb, mint nagyobb az a galiba. Mert amióta Nyuszikát ismerte, vele mindig történt valami bosszúsággal járó, bonyodalmas kellemetlenség. Amit aztán neki kellett megoldani. És persze nem volt ez másként most sem. Nyuszika ugyanis egy kiszáradt kút fenekén landolt a nagy ugrándozásban, és határozottan nem úgy tűnt, mint aki ki tud kecmeregni belőle.
- Ha esetleg volna nálad egy hosszú kötél, vagy még jobb lenne egy kényelmes létra, ne tétovázz, nyugodtan nyújtsd le nekem – mondta Nyuszika megszeppenve a kút káváján bekukucskáló Pikofogónak.
- Ilyesmi éppen nincs nálam, sőt lifttel, vagy mozgólépcsővel sem szolgálhatok. Attól tartok ezen a környéken még egy kiszáradt faág sincs, amit leengedhetnék neked.
- Talán, ha volna nálad egy hőlégballon… azzal könnyedén…
- De nincs! – vágta rá ingerülten Pikofogó.
- Egy csörlő?
- Nincs!
- Varázsszőnyeg?
- Tessék?! – hökkent meg a kisfiú.
- Varázsszőnyeg! Tudod, amivel lebegni lehet - magyarázta teljesen feleslegesen Nyuszika, hiszen Pikofogó pontosan tudta, mi az a varázsszőnyeg és azt is, hogyan működik.
Ez nem is rossz ötlet, kezdett el töprengeni Pikofogó, majd lenézett a kútba és leszólt:
- Ha jól látom, pont a kút valamikori fedőlapján állsz. Nézd meg alaposan, kérlek!
- Hiába nézem, ez fából van, nem tűnik se varázs- se varázstalanszőnyegnek, aligha fog repülni!
- Repülni nem is, de talán lebegni igen! Maradj itt, ne menj sehová! – tette még hozzá ugyancsak teljesen feleslegesen, hiszen épp az volt a baj, hogy Nyuszika nem tudott sehova sem menni.
Pikofogó úgy kalkulált (vagyis számolt, csak ez tudományosabban hangzik), hogy nem jöhettek még el nagyon messzire a cirkusztól, és arra is emlékezett, hogy a Vadvirágos Rét mellett apró patak folyik, aminek nagy szerepe van a cirkuszi állatok itatásában. Nem is tévedett. A patak mellett találta Olit, a cirkuszi elefántot.
- Jó napot kívánok – köszöntötte illően. – Egy kis segítségre lenne szükségem!
Azzal elmesélt mindent hegyiről-tövire, attól kezdve, hogy megtalálta az eldobott újságot, benne a cirkuszi előadás hirdetésével, odáig, hogy Nyuszika beleesett egy kiszáradt kútba és most ott várja kétségbeesetten, hogy kiszabadítsák.
- És én hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Oli, a cirkuszi elefánt. – Az én ormányom nem elég hosszú, hogy azon kimásszon a barátod.
- Ó, nem is kell, mást találtam ki – mondta Pikofogó. -Kérlek szívj fel az ormányodba olyan sok vizet, amennyit csak tudsz és gyere velem.
Így is lett. Oli, a cirkuszi elefánt odaállt a patak legszélesebb pontjához és szívni kezdte a vizet, mint egy tűzoltó autó, amikor tűzoltás előtt feltöltik a tartályát. Csak szívta, egyre szívta a patak vizét és az ember el sem tudta képzelni, hová fér be ennyi rengeteg víz. Amikor megtelt, jelezte Pikofogónak, hogy indulhatnak.
Nem mondom, furcsa egy páros voltak. Elől a kisfiú, utána Oli, a cirkuszi elefánt, aki annyi vizet szállított az ormányában, hogy szinte kipukkadt. Így értek a kiszáradt kúthoz.
- Nyuszika! Ülj le szépen a deszkára, és ne ijedj meg, akármi is történik.
Ezt mindenesetre könnyebb volt mondani, mint betartani. Nyuszika szinte szörnyet halt a rémülettől, amikor meglátta Oli, a cirkuszi elefánt fejét és hatalmasra duzzadt ormányát a kút szájánál.
- Ne félj semmitől, csak kapaszkodj erősen és meglátod, lebegni fogsz! – így bátorította barátját a kisfiú.
Oli, a cirkuszi elefánt pedig szépen, óvatosan elkezdte a kútba engedni azt a rengeteg vizet, amit a patakról hozott az ormányában. Ahogy a víz elérte a deszkát, amin Nyuszika kucorgott, az finoman megemelkedett.
- Pont, mint egy tutaj! – ámuldozott Nyuszika!
- Pont, mint egy varázsszőnyeg – mosolygott Pikofogó.
Csak Oli, a cirkuszi elefánt nem mondott semmit, mert el volt foglalva azzal, hogy a temérdek vizet beleengedje a kútba. A vízszint pedig határozottan emelkedni kezdett. És vele együtt emelkedett az árvízi hajós Nyuszika is, aki már egyáltalán nem tűnt félősnek, sőt, nagyon is élvezte a helyzetet. Épp, amikor az utolsó csepp víz is a kútba csöppent, az alkalmi tutaj is felért a kút peremére. Nyuszika egy könnyed mozdulattal kiugrott és nem győzött hálálkodni Pikofogónak a remek ötletért, és Olinak, a cirkuszi elefántnak a különleges segítségért.
A két barát hazakísérte a cirkuszi elefántot, útközben megmutatták neki a legjobb legelőhelyeket s árnyas bokrokat, majd elbúcsúztak.
- Micsoda egy szerencsétlen nap! – jegyezte meg Nyuszika. Előbb beszorultam egy lukba, aztán meg beleestem egy kiszáradt kútba.
- Rosszul látod! – kontrázott nevetve Pikofogó! Igazán szerencsés nap volt. Kétszer is megmentettelek és ráadásul cirkuszban is voltunk!
- És lett egy új barátunk, Oli, a cirkuszi elefánt! – kiáltották egyszerre mosolyogva.
A távolból, valahonnan a Virágos Rét magasságából mintha egy elefánt trombitált volna vissza egyetértően.
Budapest, 2024. 09. 29.
Hétköznapi kalandok az 5-ös buszon paszománnyal és anélkül, majd egy szerelem inspirálta vonósnégyes, „pihenő” nélkül
Szegeden volt a magyarországi bemutatója a Stílusgyakorlatok című kabaréoperának. Tóth Péter tizenhat jelenetet választott ki Raymond Queneau eredeti művéből. Utána a Kosztándi vonósnégyes eljátszotta Bartók Béla I. vonósnégyesét és az operaszerző Halálvirágok című művét. Zenészek, énekesek egyaránt lubickoltak, nem véletlenül tapsolt lelkesen a közönség a Délvidék Házban.
Garai Szakács László Szeged.hu
2024. augusztus 23. 18:10
– Raymond Queneau 1947-ben jelentette meg a Stílusgyakorlatok című művét, ami egy egyetlen rövid, banális történetnek a 99 féle módon előadott változata. Ebből készült aztán magyar fordítás Bognár Róbert zseniális átköltésében, és színházi előadás is, amit több mint hatszázszor játszottak a 80-as évektől kezdve. Én tizenhat jelenetet választottam ki ebből a kilencvenkilencből, és megpróbáltam ezeket nagyon különböző stiláris módon feldolgozni, és aki ismeri valamennyire a munkáimat, tudja, szívesen játszom a zenei asszociációk lehetőségével. Tehát fognak hallani mindenfajta parafrázist Puccinitől egészen a kortárs zenéig. Ezek a jelenetek másfél és három perc közöttiek, ezért hogyha valamelyik nem tetszik, akkor bízhatunk benne, hogy hátha a következő jobban sikerül. Azt szeretném kérni, ne fogják vissza magukat, ha úgy érzik, nevetniük kell, nyugodtan tegyék meg. Nekem az volt a szándékom, hogy egy szórakoztató negyven percet tegyek le önök elé. Általában nagyon nem szeretem, amikor azt mondják egy komolyzenei koncerttel kapcsolatosan, hogy jó szórakozást kívánok. Ebben az esetben viszont azt mondom, igen, szórakozzanak jól, érezzék jól magukat, és még egy fontos mondat szeretném megköszönni minden előadónak az áldozatos munkáját. Mindenkinek, aki nagyon sokat tett azért, hogy megszülessen ez az előadás, Seres István Pipunak, aki az egész ügy mögé beállt, és megrendezte ezt a mai estét – így ajánlotta Tóth Péter a tizenhat minijelenetét a figyelmünkbe.
Végig a buszon
Gyorsan kiderült, valóban szórakoztató lett a „termék”. Bár kezdés előtt volt benne egy kis félsz. Mostanában, ha azt olvasom valahol, valamiről, hogy kabaré, az bizony tud egészen rettenetes is lenni. Ez viszont nem volt az, sőt. Mind a négy énekes
- Somogyvári Tímea Zita – szoprán
- Szélpál Szilveszter – tenor, igen, tenor,
- Bita Boglárka – mezzoszoprán és
- Altorjay Tamás – basszus
végiglubickolta a tizenhat mini jelenetet, bár Altorjay a vége felé talán nem tudott úgy kibontakozni, ahogy szeretett, volna, a kottaállványa megtréfálta, összébb csukódtak a lábai, így neki az előadás vége azzal telt, hogy arra kellett koncentrálnia, ne dőljön el az állványa. Szélpál Szilveszter zseni volt ezt a gumiarcot, átélést, lazaságot, szerepszeretetet simán lehetne prózai darabokban is hasznosítani. És igen a bariton Szélpál „felcsúszott” tenorba ezen az estén, és rendben volt. Ahogy az énekesnők, Bita Boglárka és Somogyvári Tímea Zita is nagyszerűen énekelt, igaz, lehetett kényelmesen énekelni.
De milyen is volt ez a tizenhat jelenet?
Élménybeszámolók voltak az ötös buszról, a tömegről, egy kalapos férfiról, arról hogyan dúródunk utazás közben, csupa hétköznapi sztori.
De közben ilyeneket is énekeltek, illetve csasztuszkáztak:
„fiatalok, fiatalok, álljatok ki bátran!
Harcosságra van szükség szép szülőhazánkban,
Éljen pártunk és vezérünk és a világbéke!”
Szóval hiába Magyar Művészeti Akadémia-rendezvény, simán oda lehet mondani a hatalomnak, mert valószínűleg fogalmuk sincs arról, nem törődnek vele, hogy mi történik az ilyen rendezvényeken.
- És nemcsak ezeken a sorokon nevettünk.
- És Szokody Anikó nagyszerűen kísérte az énekeseket.
Vonós elit bevetés: megfeszültünk, mert meg kellett feszülnünk
Kosztándi–Behán–Tuzson–Kőrösi. Ez kábé olyan, mint mondjuk a Lewandowski–Yamal–Raphinha–Torres támadónégyes a Barcelonában – számos hasonló sportos példát tudnék mondani, nem untatnék ezzel most senkit, lényeg
- Kosztándi István (első hegedű),
- Behán László (második hegedű),
- Tuzson Edina (brácsa),
- Kőrösi Györgyi (gordonka)
összeállítású Kosztándi vonósnégyest gyakorlatilag kötelező meghallgatni, bármikor is lépnek fel. A Szegedi Szimfonikus Zenekar első koncertmestere zenekari szólistája, másik koncertmestere, a gordonkaszólam vezetője, és az egyik legjobb mélyhegedűse úgy rohant le minket Bartók Béla I. vonósnégyesével, ahogy azt kell. A háromtételes szünet nélkül – attaca – játszandó mű első tételét egészen szenvedélyesen, mégis könnyedén játszották, pedig ha van, amit Bartók megbonyolított, akkor az ez a tétel. „középen” aztán lehetett egy kicsit „pihenni” a szonátaformában, majd jött a harmadik tétel, amit a cselló vezet be, Kőrösi Györgyi egészen kivételeset játszott ekkor.
Majd „rögtön” folytatta Tóth Péter Halálvirágok műve is csellószólóval indul, majd bekapcsolódik a brácsa, majd a második hegedű, végül az első hegedű, és ott Kosztándi István olyan elegánsan „vette át a parancsnokságot”, hogy egy pillanatig nem volt kérdés, ő irányít ebben a közel hétperces műben.
Rendben volt ez az este Újszegeden. Az opera tényleg kabaré volt, a lehető legjobb értelemben, Seres István Pipu megtette a magáét, Bartókot nem nagyon kell magyarázni, és a Halálvirágok is minimum hallgatható mű.
